A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-09-01 / 9. szám

35

Mikor délben a kórtermek felé ment, elővette a levelet. Most már elég erős volt ahhoz, hogy elolvassa. Hirtelen megtorpant. Egy nevet látott, egy nevet!

... az ügyvéd már haza akart menni, mikor Malgarejo Joaquin, vörös tiszt visszarendelte őt. Semmi különösebb okot nem tudunk megjelölni, csupán a gyűlöletet, mely ezt az embert fűti minden nemzeti párthoz húzó iránt...

Lesietett a kertbe. Nem, most nem tudna Mánuel ágyához közeledni! Hisz Malgarejo Joaquin az apja!- Minden egyszerre! Uram, ez már sok! - tört ki belőle.

Felajánlására kellett gondolnia. Másra terelte figyelmét... Talán

egy órája sétált már, mikor egy ápolónő kiáltott le hozzá.- Fiatalúr! Juanilló kadét szeretné látni! Nagyon rosszul van!- Igen... mit? Ő? Juanilló? Rosszul?- Nagyon rosszul! Tessék sietni!

Sietett. Most mindegy! Juanilló hívja! Mánuelre pedig rá sem fog nézni!

A lépcsőn felfelé menet egyre Mánuel járt eszében.- Egy gazembernek gazember fia, - tört ki végre anélkül, hogy meggondolta volna mit is mond.

Juanilló ágya körül álltak már néhányan. Az orvos épp akkor ment el, mikor Jósé belépett. Neki itt már nem volt dolga.

Juanilló Jóséra pillantott melegen, fáradtan, nagy szeretettel.- Jósé, milyen kár... hogy... nincs... főtisztelendő úr -súgta szaggatottan.

Mozdulatlanul állták körül.

Csak a beteg lélegzésehallatszott.

Jósé föléje hajolt.- Szeretnél valamit, Juanilló?- Igen. Szeretném, ha te... te imádkoznál velem... a bánatimát... jőbarátom vagy... Jósé.

Letérdeltek mindnyájan. Jósé elsuttogta a bánatimát, Juanilló zihálva kísérte. Aztán hátrahanyatlott feje. Még lélegzett. Halkan, ritkán. Egyre ritkábban. Végre már egyet sem lélegzett. Megállt a szíve. ..

Mikor Jósé megmozdult, maga mellett érezte Mánuelt. Rátekintett. Tágranyüt szemekkel nézte a halott nyugodt arcát. Amint észrevette, hogy Jósé figyeli, elfordította fejét.