A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám
35 így szólt:- A fiamnak meg kell halnia, mert az apja hű. Uram, legyen az Isten akarata szerint. Fiam Spanyolországért fog meghalni. Éljen Spanyolország, éljen Krisztus, a Király! Ezzel intett és a jelentéseket fogadta. Nemsokára kint szokatlan csend lett. Alulról megállt a tüzelés. Az ezredes elsápadt és hallgattak a többiek is. A kínos némaságba egyszerre beledördült egy sortúz csattanása, és mindnyájan tudták, hogy most halt meg Alca- zár hős védőjének hős fia... A nemzetiek csak nem jöttek. Lefogyott, halálsápadt arcú katonák támolyogtak elő a védelemre; éhező, síró gyermekek szorongtak zokogva a vár biztosabb helyein és segítség nem jött. De jöttek ágyúgolyók, gyújtó bombák és Alcazár vára lángokban állt. Ki tudott volna oltani már? Ki tud itt egyáltalán védeni? Tudtak az alcazár iák! Az égő romhalmazokat nem lehetett bevenni! Jaj, de mindig vannak árulók! Mindig! Az ajánlatot elfogadta néhány kadét és készültek a szabad elvonulásra... Nem bántotta őket senki. A védők nem akartak rájuk követ dobni. Csak fájt, s az ostrom legkeserűbb eseménye volt ez. Azok akis sírok ott a várudvarban nem ezt várták. Hogy fognak nyugodtan pihenni, ha a vár, mely piroslik kiloccsant vérüktől, mégis elesik. S a betegek? Szétlőtt lábú, törtkarú, vérző, vánszor- gó betegek, akik még a kórtermekben sem akarnak jajgatni és kínos erőlködéssel felemelkedve kitekintenek a harcok sz ínhelyére és dobogó szívvel várják a híreket a veszteségről, sikeres visszaverésről. .. Nem, nem ezt érdemelte az ügy, melyért fegyvert ragadtak! S nem ezt a bajtársak, akik most kevesebben lesznek. Épp, mikor minden ember sokat jelent! De nem szólnak nekik. Önként jöttek, tűzzel és / lelkesedéssel. Éheztek és véreztek velük a végkimerülésig. S most azt mondják: elég! Ez túl sok! Legalább az életünket megmentjük! Mikor kivonultak huszonnyolcán, mindnyájan utánuk néznek. Olyanok, mint a megvertek. Pedig hát elvonulhatnak szabadon. Becsapódnak mögöttük a kapuk. Bent elkiáltja magát az egyik kadét:- Fiúk! Hajrá, semmit sem vesztettünk! Bánatos arcuk felvidul, a szemük villog s amint elkezd kattogni alulról egy gépfegyver, újra kiáltja az előbbi hang:- Szép zene ez nekünk! A dicsőség himnusza! Kitartás! (Folytatjuk)
