A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-07-01 / 7. szám

2

saját anyai szeretetét vetíti a gyermekbe, aki képtelen a szeretekre. A kisgyerek csak önzésre képes. A világközpontjának tartja magát. Csak az a jó, ami neki jó. Hogy másnak mi jó, azzal nem törődik. Önző, követelő, kiszolgáltatja magát. Magában nincsen ereje, tehát mások - elsősorban anyja - erejéből él. Nincs önbiztonsága; nemtud járni, nem tud ételről gondoskodni, tehát kiszolgáltatja magát úgy, hogy ezt a legtermészetesebbnek tartja. Nem törődik azzal, hogy anyját kimerítette, hogy az beteg; akár játékkedvében is agyon tudja kínozni áldozatát, az anyját, aki boldogan áldozza magát csemetéjére anyai ösztönből. Hiszen tehetetlen, szüksége van az anyjára, akinek méhét nemrég hagyta el s még most is úgy csüng rajta, mint fejlődése hónapjaiban az anyaméhben. Tudjuk, hogy így van ez a kisgyermekekkel és ha az idegen borzad is ezen az önzésen, az anya boldogan dobja áldozatul magát.

Am vannak felnőttek, - az emberek nagyobb része ilyen - akik ebből az önző, magukat központnak tartó, állati állapotból sosem bontakoznak ki, annak ellenére, hogy értelmük kifejlődött és szabad akaratuk másként is választhat. Egész életüket úgy élik le, hogy a világ csak értük van. Benne minden és mindenki azért létezik, hogy őket szolgálja. Akiszolgálást el is várják, meg is követelik anélkül, hogy látnák, vagy akarnák azt az igazságot, hogy rajtuk kívül mások is léteznek, ugyanolyan vágyakkal, hajlamokkal, igényekkel és szükségérzésekkel, mint ők maguk. Egyszerűennem tudnak felnőni az emberi hivatás olyan elemi magasságába, ahol nemcsak kapni, de adni is kell.

Ezek az emberek a legtermészetesebbnek veszik, hogyközvetlen családjuk és a szélesebb környezet nemcsak gondoskodjon róluk, de kényeztesse is őket. Rokonaik köre, barátaik (ha vannak), ismerőseik, a körülöttük nyüzsgő emberek csoportjai, a társadalom, az állam, az Egyház, a mindenség, az Isten csak azért van, hogy őket szolgálja, mégpedig a lehető legkészségesebben. Mindig elégedetlenek, mindig követelők, soha ki nem elégíthetők.

Sokaknak sikerül is akár örökölt vagyon, vagy különleges képesség miatt évtizedeket, esetleg egy életet leélni úgy, hogy végig az embertársak fején táncolva, jólétben és fölénnyel töltik napjaikat. Sok azonban hirtelen nagyot esik, s akkor rossz a világ, gonoszak az emberek, mert dolgoztatni akarják, mert kapni is akar a társadalom tőle valamit azért, amit adott.

Ha nem ilyen szélsőséges mértékben, még mindig elégedetlenül és követelőzve élnek azok a milliók, akik beleszülettek egy civilizá-