A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-06-01 / 6. szám

30

1^ órai volna arra vállalkozni akár ebben, akár egyébvonatkozásokban, hogy meghúzzuk a szentföldi út mérlegét. Viszont kár volna csatlakozni a NEW YORK TIMES kesernyés hangulatú megjegyzéseihez is: "A keresztény egységmozgalom lépést tett előre - így ír a lap. Különös esemény, hogy a nyugat három vallása, akeresztény- ség, a zsidóság és az iszlám a kölcsönös megértés szellemét mutatta néhány napig. És a béke és a szeretet, amelyről olyan meghatot- tan beszélt VI. Pál azon a helyen ahol a béke fejedelme született? Az emberi természet szomorú kommentárja az a tény, hogy elmúlt kétezer év s nem béke uralkodik, csak a félelem egyensúlya nyugtatja meg az aggódó világot. Az út a világbékéhez hosszabb és kövesebb, mint bármilyen zarándokutazás a Szentföldön".

\M an ebben valami vád is a kereszténység felé, s valljuk meg, ^ nem is egészen alaptalanul. Szép történeti múlt áll ugyan a békeszerző pápák sorával az egyház mögött, de az atomháború kérdésében egységes és egyértelmű az egyházi álláspont csupán XXIII. János pápa óta lett. Mégis fél szegnek és furcsának hat, hogy az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb városának legnagyobb lapja éppen Rómán és a kereszténységen kéri számon a világbéke kérdését, amikor sokkal közelebbi politikai erőben hatalmasabb címzettet is találhatott volna.

szentföldi út nem is sikerülhetett volna, ha az egyház hatalmas. Csak azért sikerülhetett, mert országló hatalma elveszett, de morális tekintélye kiszabadult az uralkodással járó kockázatból. Ötszáz éve lesz hamarosan, hogy a nagybeteg, sőt haldokló II. Pius Anconában a kereszteshadak hajóira várt, hogy újabb hadjáratot indítson a törökök ellen a Szentföld visszafoglalására. Gyötörték az egyház külső és belső bajai, s bíborosai előtt azon elmélkedett, hogy vissza kellene nyúlni azokhoz az eszközökhöz, amelyekkel az ősök alapították és vezették az egyházat. Nyilvánvalóan a Konstantin előtti időkre, az őskereszténység első századaira gondolt. Azután a reneszánsz életmód kártevéseitől szenvedő egyházra rászakadt a reformáció, s az ellenreformáció kibontása szinte a létért való küzdelem volt. Azután nem ért rá, vagy nem tudott az egyház visszanyúlni az ősök eszközeihez. De XXIII. János látnoki egyénisége megtette ezt. Személyiségéről lehámlott a jogi és szervezeti egyház kemény acélváza, s tetteiben, szavaiban megjelent a szeretet és a közösség egyháza. Az őskeresztényeknek ezzel az eszközével indulhatott szentföldi útjára VI. Pál. A Montini pápa - mint írják róla - jártas a politika dolgaiban. Mondotta és megtartotta, hogy útja zarándok