A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-05-01 / 5. szám
48 ja akadályozni, hogy a pápa és a püspökök között tökéletesösszhang legyen. Mert a római kúria nem valami anonim testület, amely érzéketlenül tekintene a nagy problémák felé és automatikusan csak diktálná a törvényeket. Nem lesz a kúria merő hivatalgépezet, rejtett törtetések, süket ellentétek porondja, amint az ellene felhozott vádakban hangoztatják. A hit és a szeretet, az imádság és a munka fogja a jövőben is jellemezni azok életét, akik az egyetemes Egyházban testvéreiket szolgálják. VI. Pál pápa ezen gondolatai világítják meg helyesen a "kúria pozícióját. Maga a szentatya 17 éven át volt a kúria egyik magas hivatalnoka. Ismeri a kúria életét és amint látjuk, nagyon tárgyilagosan mérte föl annak erényeit és hibáit. A püspökökről és az egyházmegyék kormányzásáról szóló javaslat vitája közben a fölszólalók ismételten foglalkoztak a kúria reformjának szükségével. Volt, aki a kúria hibáit hangsúlyozta, volt, aki erényeit dicsérte. De akadtak olyan püspökök is, akik a hibák egy részéért nem a kúriát, hanem a kormányzó főpásztorokat tették felelőssé. Az egyik püspök ezt így világította meg: "Mi magunk segítjük e centralizálást. Pl. valami ügyben kell döntenünk. Tájékozatlanok vagyunk. Ahelyett, hogy utána néznénk a dolognak, Rómába írunk és Rómából megjön a válasz: megengedjük három évre. Aztán később kiderül, hogy olyan dologra kértünk engedélyt, amire nem is kellett volna". E megállapítást általános helyesléssel vette tudomásul a zsinat, amint ugyancsak helyeselte egy másik püspök következő szavait: Ne csak arról beszéljünk, hogy Róma miről mondjon le, hanem arról is, hogy mi püspökök miben vállaljunk nagyobb lemondást és áldozatot. A zsinaton sokszor esett szó arról, hogy sok joghatósági hatalmat, amelyet a századok folyamán a kúria magának tartott fenn, vissza kell adnia a püspököknek. A pápa megférte a kúria reformját, de ennek ellenére mégis meglepetésként hatott, amikor a zsinat második ülésszakának végén, december 3-án megjelent a szentatya Pastorale Munus kezdetű motu proprioja, amellyel a Rómának fönntartott fegyelmi és fölmentésiügyek tetemes részében ismét a püspököket tette illetékesekké. Ez az intézkedés a legbeszédesebb bizonyítéka annak, hogy a pápa egyensúlyba tudja tartani a zsinat erőit, új ít ahol új ítani kell és őrködik a hagyomány fölött, ahol magas hivatala ezt írja elő számára. (Római tudósítónk beszámolóját a II. Vatikáni Zsinatról folytatjuk. )
