A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-02-01 / 2. szám
29 lyet a megváltó Istenünk vállain hordott. Csak attól, melyre rászegezték, hogy életét áldozza rajta. Jézus vállára vette keresztjét. Súlyos fa volt ez. Fáradtan, elcsigázva kellett vonszolnia az áldozat hegyére. Ennek a fának a súlyát csak az Isten-Ember bírhatta el. Hiszen az egész megváltatlan emberiség alkotta rostjait, az egész emberiség bűnhalmaza tartotta egybe. Amikor keresztre nézünk ( jobbhafeszületre nézünk)jussone- szünkbe: ennyire szeretett minket az Isten! Ennyire vállalta helyettünk és értünk a testi és lelki gyötrelmek súlyát! Ennek a keresztnek a jelében ömlött homlokunkra a keresztvíz, hogy eltörölje az ősbúh átkát rólunk. Ez a jel gondolataink tengelye, szívünk vigasza, vállainkra nehezedő terheink könnyítője. Krisztust igazán megközelíteni csak ezen az áldozati jelen át tudjuk. Krisztust legjobban keresztjére pillantva szeretjük meg. Mert ez a Kereszt nemcsak Jézus keresztje. A mi keresztünk is. O vette vállára a legnagyobb súlyát és nekünk ebből a Keresztből kis, kihasított kereszt jutott. így gondolja a "keresztény", akit pogányságából a kereszt emelt Jézus mellé. A keresztet elfogadni nehéz. Hordani még nehezebb. De van vétkünk, hogy engeszteljük. És van Istenünk, aki előttünk járt megváltó keresztjének fényével, hogy utána lépve, ne sötétben vonszoljuk ter- heinket, hanem az ő kegyelmének fényében. Keresztünket hordva, ha az ő keresztjéhez hasonlít, az O útját járjuk. A vezeklés, az alázat, a tisztulás, az isteni akarat, az üdvösség útját. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt. JÉZUST a földre nyomta a kereszt. Embersége beleroskadt isteni küldetése súlyába. Elesett, értünk és helyettünk, esendőkért. Gyengeségünk és bűneink között vergődő életünk talajára esett, hogy szenvedése és önfeláldozása lábraállítson minket. Emberi szenvedéseink fő oka a bún. Az ősbúh következményei:
