A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)

1963-11-01 / 11. szám

8

tesség legmagasabb fokára akarta vezetni, erős, sőt - ha hihetünk a régi feljegyzéseknek - elképesztően durva kézzel. Az még a kisebb baj volt, hogy alamizsnálkodásait erősen korlátozta, majd teljesen megszüntette, úgyhogy végül Erzsébetnek csak a betegápolás maradt meg. Nem egyszer történt, hogy Konrád a királyleányt arcul ütötte, ha azt hitte, hogy nem tartotta meg valamelyik előírását. Egyszer egy meggondolatlan tettéért őt és szolgálóját egy vastag és hosszú pálcával addig verette kísérőjével, míg ő az 50. (elég hosszú) zsoltárt elénekelte!

Volt Erzsébetnek két szolgálója, vagy inkább barátnője, akik jó és balsorsban mindvégig kitartottak mellette. Ez a két jó lélek volt még Erzsébet egyedüli földi vigasza. Konrád ezeket eltávolíttatta és két kiállhatatlan női személyt rendelt helyükre.

Ezeket olvasva talán mi is felkiáltunk a híres francia íróval: "Ó Te érthetetlen, csodálatos Isten! Keresztre feszítőidnek megbocsátasz, de megfeszíted azokat, akik Téged szeretnek"! Hogyan lehetséges, hogy Isten ezt a nagy lelket, aki "a legnemesebb és legszentebb fejedelemasszony volt mindazok közt, akik valaha Németországban éltek" (Stolz Albán), szinte elborította a szenvedések özönével? Ennek csak egy magyarázata van: a szenvedés - a közfelfogástól eltérően - Isten kezében drága ajándék lehet, melyet O éppen a legnagyobbra hivatottak részére tartogat.' Szent Fiának fenékig kellett ürítenie a szenvedések poharát, de ebből fakadt millió és millió ember részére a megváltás túláradó bősége, Krisztus részére a megdicsőülés. Krisztus és az övéi egy titokzatos testet, szenvedésben, halálban, megdicsőülésben egy életközösséget alkotnak. A megváltó szenvedésben részesülni kitüntetés. Krisztust megvetették, üldözték, rágalmazták; Erzsébetet is. Krisztus békén túrt és hallgatott; Erzsébet is. Krisztus megdicsőült: Vele Sz. Erzsébet is.

Az igazi i stenszer etetnek pr óbakö ve a szenvedés. A sárgán csillogó piritből a heves túz lángjában csak egy kis vastömb marad vissza, a színarany változatlan marad. Ilyen színaranynak bizonyult Erzsébet, mikor a végső nyomorba jutva Te Deum-ot zengett a lelke. Mikor mindent, ami a földön kedves lehet az emberi szívnek, elvesztve, kimondta a nagy IGEN-t, bár mint embernek neki is vérzett a szíve, és a gyenge asszony könnyezett, sírt és zokogott. A szenvedések füzében megtisztulva egyedül Istenben kereste boldogságát. Tehát: "Kedveseim, ne ütközzetek meg azon a tüzes kohón, melyen próbaképp át kell jutnotok... hanem örvendjetek, ha részt vehettek Krisztus szenvedéseiben... " (I Pét. 4, 12.)