A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-07-01 / 7. szám
48 elől, de nem titok a tiszta és hűséges szíveknek! Az őszhajú úr is készen volt, felesége is. Jósé a szekrény jobboldalára állt, hogy a ministráns teendőit végezze. Szótlanul várták valakit. Végre! Nyílt az ajtó. A megbízható portás beengedte a főtisztelendő urat. A főtisztelendő urat? Ki hinné, hogy ő az, ha nem tudnák róla! Ruhája gyűrött (talán abban aludt valamelyik állomás padján, mikor vidéki haldoklójához utazott), arca sovány, borotválatlan és sápadt (ki tudja, mikor étkezett?) A pap köszön, kopott táskájából stólát vesz elő. Fehér oldalával kifelé, nyakába teszi. Lila fele befelé. Ha beteghez megy, majd azt fordítja ki. Felhangzik a magánlakásban az Egyházimája, a feloldozás, mely századok óta hull a népek homlokára:- Misereatur vestri omnipotens Deus... ! S őktérdreborulnak, az Amentközösen mondják. Aztán magukhoz veszik Ot. Röviden megy minden, a papnak sok dolga van és sokfelé, s az áldozási szertartás különben is rövid. Közösen mondják el a pap és a hívek párbeszédét s lelkűk most megrezdül, mikor a közönséges, nagyon gyakori köszöntést hallják:- Az Úr veletek... Kezet szorítanak a pappal, ki újra nyűttruhájú, szegény csavargó csak. A világ szemében. De Isten szemében? S az ő szemükben? Közvetítő ég és föld között. Ha pedig valaki kérdezné Jósét, melyik szentáldozása volt legmélyebbhatással reá, bizonyosan azt mondaná: ez, itt reggel a nemzetiek egyik szellemi irányítójának a könyvtárszobájában... Belső megindultsága visszaemlékeztette Posada atyára. Két hete tűit el, azóta senki sem hallott róla. Azt is suttogták, hogy hatósági emberek vitték el. A hívők közt az is szájról-szájra járt, hogy él és bujdosik és amennyire tudja, szolgálja Krisztus nyáját. Amint hittanára eszébe jutott, újra ugyanazt gondolta és érezte, amit azon a beszélgetésen ott este, az atya íróasztala előtt. Mintha láng gyulladt volna benne, mely túllobogott a félelem és rossz előérzetek bénító felhőjén s ő bátor lenne egyszerre... mindenre kész. / r r Eszébe jutott az Ur Jézus, a Szenvedő, s mivel jelenléte még bizonyosan tartott, elfödött arccal fölajánlotta neki magát és újra kérte, hogy használja fel őt. Az áldozás után egy negyedórával az idős úr felállt, hogy munkája után nézzen, felesége mega reggeli készítéséhez fogott. A fiúk is felálltak s most már fel lehetett húzni a zsalukat. (Folytatjuk)
