A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-07-01 / 7. szám
7 lyek a kinyilatkoztatott igazságok megértéséhez vagy igazolásához, védelméhez szükségesek; egyszóval: mindaz, amit az Egyház hinnünk, tennünk vagy elkerülnünk tanít. Ezenfelül joga van ennek az élő tanítóhivatalnak Krisztustól kapott hatalmának határait is megállapítani. De imaszándékunk nem a tanítóhivatal eme legmagasabb képviselőiről szól, hanem azokról, akiket a fentebbiek a keresztény tanok közzétételében, ismertetésében használnak, nevezetesen a teológia tanárairól és a hitszónokokról. Ezek tanítói tevékenységét pontos és szigorú szabályokkal határolta körül az Egyház. Különösképpen alapos képzést, kánonjogi küldetést kíván meg tőlük, amellyel hivatalos engedélyt kapnak az igehirdetésre. Végezetül pedig éberen őrködik azokon, akik a tanítás vagy a hitszónoklás hivatalát viselik. A hittudomány tanáraival s a hitszónokokkal kapcsolatban leginkább az alábbiakat idézi elénk imaszándékunk: 1) hogy a szent tanítást az Egyház élő tanítóhivatalának szellemében fejtsék ki és magyarázzák. Az Egyházjog ezt mondja: "A szentbeszédekben elsősorban arról legyen szó, amit a híveknek üdvösségük elérése érdekében hinniök és tenniök kell." "Az isteni ige hirdetői tartózkodjanak a hallgatók képességét meghaladó elvont érvelésektől s evangéliumot hirdető hivatalukat ne az emberi bölcsesség meggyőző erejével, ne a hiú és feltűnnivágyó ékesszólás behizelgő mesterkedésével gyakorolják, hanem a lelkiség s az életpélda megcsillantatásával - nem önmagukat, hanem Krisztust hirdetve. " (1347. kánon első és második paragrafusa.) Hitünk szent tanait az élő tanítóhivatal szellemében kifejteni annyit tesz, mint az Egyház szándéka szerint tanítani az embereket s a tanokat abban az értelmezésben fejteni ki, melyet mindig tartott s ma is tart az Egyház. 2) hogy a hittudósok és hitszónokok hitünk tanítását korunk i- gényeinek megfelelően fejtsék ki és magyarázzák. Ennek jelentőségét senki nem vonhatja kétségbe. Az Egyház maga sokszor hangoztatta ezt, a nagy hitszónokok, a szónoklástan mesterei, a lelkipásztor kodástan tanárai hasonlóképpen beszéltek erről. A gyakorlatban mégis sokszor elhanyagolják. A szónokok sokszor olyan stílusban, olyan szavakkal, olyan hasonlatokkal fejtik ki a szent tanokat, melyek számukra érthetők ugyan, de hallgatóságuknak semmit sem mondanak. Vagy olyan igazságokról beszélnek vég nélkül, amelyek napjainkban sokkal kevésbé jelentősek, mint talán évszázadokkal ezelőtt voltak; nem említik viszont azokat az igazságokat, melyeket ma támadnak, azokat az ellenvetéseket, melyek ma
