A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-06-01 / 6. szám
28 ték alkalmazni, melyekhez addig senki sem mert nyúlni. Kant, Schleiermacher és Hegel nyomán a liberális protestantizmus szerint a három isteni személy már csak az Istenség három különféle megnyilvánulási formája: Krisztus az ószövetségi prófétákhoz hasonló reformátor csupán; a pokol pedig csak szimbolikus elképzelése a bűn következményének. Manapság, Karl Barth és követői szólaltak fel az ilyen lekicsinylés ellen, s határozottan megvallották hitüket a Szentháromságban, a megtestesülésben, a megváltásban, a kegyelemben, sőt még egy bizonyos fokig az Egyház látható mivoltában is. Barth szeretné a protestáns gondolkodást visszavezetni kiindulási pontjához, különösen Kálvinhoz. Barth még erőteljesebben kihangsúlyozta Krisztus istenember mivoltát és központi szerepét a történelemben, mint a reformátorok. Ugyanakkor elveti Kálvin predestinációját, mert abban alig lát többet, mint a végső dolgok felett való elmélkedésnek egy logikus láncszemét. Ezért a keresztény pokolról alkotott véleménye egyezik a liberális protestánsokéval. Az ellentét Barth és Brunner között, ki valamikor tanítványa volt, a XVI. századbeli "Synergismus-vitára" emlékeztet bennünket: de az egyik egyedül a kegyelmet hangsúlyozza, a másik az emberi közreműködést. A protestantizmus tehát, mely egykor belső logikája következtében forgácsolódott szét, napjainkban visszatért forrásához és eredeti meglátásaihoz. Egy látszik, újból vágyik megtalálni azokat az igazságokat, melyeket későbbi áramlatai, vagy már maguk a reformátorok is tagadtak. O. Culmann újból felfedezi a Szenthagyomány fogalmát. A genfi Prof. Leenhardt az Oltáriszentségről írva észrevehetően megközelíti a katolikus tanítást. Anélkül, hogy a protestáns tételekkel teljesen szakítana, úgy beszél a házasságról mint szentségről. Thuran lelkész, a franciaországi Taisében, a szentmise-áldozat katolikus fogalmához jut el ismét. A szentgyónásról írt könyvében az anglikán ritualistákkal vall egy nézetet. Katolikusok csak örülhetnek ennek az egység utáni vágyakozásnak, amely nem csupán lelki síkon történik, mintegy a mi Megváltónk, Jézus Krisztus iránti odaadásból, hanem doktrinális alapja is van, mégpedig a katolikus és ortodox Egyházban megőrzött igazságok újra felfedezése. Állandó kísértést jelent a katolikus hívő számára az elszakadt testvérekre úgy gondolni mint tékozló fiúkra, akik atyjuk házába visszatérnek. Azonban neki is meg kell vizsgálnia lelkiismeretét és mint az idősebb fiúnak a példabeszédben (Lk 15) fel kell tennie a kérdést: nem terheli-e őt is felelősség testvérei eltávozásáért. Igaz, hogy a szakadások okai közt gyakran személyi vagy politikai ellentéteket
