A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-05-01 / 5. szám
36 tak imádkozni. Mi legalább az átváltozástól az áldozásig térdeljünk, amikor Urunk szent teste és vére az oltáron jelen van. Amint egykor Mózes, mint közvetítő, a haragvó Isten és a bűnös nép közt állt, úgy állni szokott a pap is, mikor mint közvetítő közreműködik Krisztus áldozatánál. Az állás a tiszteletnek is a kifejezése; magas rangú személy előtt felállunk. A templomban mindig állunk az evangélium alatt, az Úrangyala imádkozásánál is szombat estétől vasárnap estig, és a húsvéti időben, mikor az Úrangyala helyett a Mennyek Királyné asszonya imát imádkozzuk. Művelt emberek nagy súlyt helyeznek arra, hogyha valakit üdvözölnek, az szép, illedelmes üdvözlés legyen. A mi tiszteletnyilvánításunk a templomban és magánájtatosságunk alatt Istennek és az 0 szentjeinek szól. "Adjátok meg tehát mindenkinek, ami jár neki... ... akinek tisztelet, tiszteletet... " (Róm. 13, 7.) De az illedelmes, méltó külső mellett sohase feledkezzünk el a legfontosabbról: a megfelelő belső érzületről. "Ha a Fényforrás eltűnik, írja P. de Lu bac, a visszfény is elenyészik.. Isten nemcsak egy norma az ember számára, melynek alá kell vetnie magát és amely eligazítja, egyenesben tartja őt, hanem 0 az Abszolú- tűm, amely létét megalapozza, a Mágnes, amely vonzza, a Transzcendens, aki mozgatja, az Örökkévaló, aki életterét képezi: Ó valamiképpen az a harmadik dimenzió, akiben az ember mélységét megtalálja. Ha az ember önmagát teszi a saját istenének, egyideig azt az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul: de ez az egzaltáció csak átmeneti! Valójában Istent alacsonyítja le, de vele együtt maga az ember iscsakhamar lealacsonyítva találja magát. A Végzet erői, amelyeket a kereszténység legyűrt, csakhamar reánehezednek. Hiába álmodoznak még egyesek boldog paradicsomi állapotokról, mások, akik mélyebbre látnak, csakhamar emlékeztetik őket arra, hogy a Végzet legyőzhetetlen, hogy az mindennek a kezdete és vége, és az az egyetlen lehetőség marad az ember számára, hogy ezt a Végzetet átalakítsa valamely "egzaltált eszmévé", meggyőzve magát arról, hogy ő is részét képezi a Fatumnak, hogy szeretnie kell azt:ego Fatum • amor Fati (Nietzsche). Hiába mámorosodnak meg az élettől, melynek árama mindenhatónak tűnik és egyre növekvő győzelmeket ígér: egy közülük látva, hogy a "semmi jellemzi az embert legmélyebb vonatkozásában", csakhamar megmutatja nekik, hogy a vereség lényegükbe van beírva, hogy nem mások, mint "halálra-szánt-lények" (Heidegger)...." (Le Drame de l'humanisme athée, 1945.)
