A Szív, 1960 (46. évfolyam, 7-11. szám)

1960-11-01 / 11. szám

25

értelme, akkor időt enged magának a higgadt megfontolásra, "alszik rá egyet". Az okos ember tanulékony; nemcsak saját tapasztalatait tartja számon, másokét is: "más kárán tanul az okos". Szívesen kér tanácsot másoktól, akik sokat tapasztaltak és tárgyilagosan tudnak ítélni. Szenvedélyeit féken tartja, mert tudja, hogy ezek vakok, és ezért vezetésre és irányításra nem, hanem csak szolgálatra valók. Minden este megvizsgálja lelkiismeretét és így hibáit, gyengeségeit jól kiismeri.

Mikor Loyolai szt. Ignác meghalt, ismerőse, De laCueva bíboros azt mondta róla, hogy "isten Egyháza most legokosabb főjét vesztette el". Életrajzából megállapíthatjuk, hogy valóban mestere volt a megfontolásnak, okos eljárásnak. Ha például valamit elrendelt, nagy körültekintéssel fontolt meg mindent: az eszközöket, nehézségeket, következményeket. Fontos döntéseire a legmegfelelőbb időpontot választotta. Fontosabb leveleinek minden szavát meglatolgatta: megfelelnek-e a célnak és a körülményeknek. Rendje alkotmányát oly nagy körültekintéssel, oly sok ima és elmélkedés alkalmazásával szerkesztette, hogy az az okos törvényhozás mintájának tekinthető.

Már most mit tegyünk, hogy okosak, vagy okosabbak legyünk, mint amilyenek vagyunk? Az eddig mondottakban részben a felelet is megtalálható. Meg kell szoknunk - esetleg igen kemény és kitartó önnevelési munkával - hogy mindenben az ész, és ne az érzelem, a szenvedély vezessen bennünket. Előbb gondolkodni, azután szólni, vagy tenni. Széles látókörre szert tenni, mindent figyelembe venni. Fontosabb döntésekre szt. Ignác igen jó szabályokat állít fel lelki- gyakorlatos könyvében. Először is - mondja - minden irányban "e- gészen közömbösnek kell lennem, minden rendetlen vonzalom kizárásával. " Olyannak kell lennem, mint a mérleg nyelve, mely könyörtelenül oda hajlik, ahol nagyobb a súly. Aztán veszek egy papírlapot, a közepén húzok egy függőleges vonalat. Jobb oldalra írom az okokat, melyek az ügy mellett, bal oldalra, melyek ellene szólnak. Ezeket aztán latolgatom, összehasonlítom és a súlyuk szerint döntök. Vagy ^elképzelem, hogy egy embertársam jön hozzám ép az énü- gyemmel. Ennek én igazán a javát akarom. Ugyan mit tanácsolnék neki? Azt is elgondolhatom, hogy halálos ágyamon fekszem, ahol i- gazán nincs már célja az áltatásnak. Milyen döntés szolgálna most leginkább lelkem nyugalmára?

Amit eddig az okosságról és annak megszerzéséről mondtunk, az kifejezetten inkább csak a természetes, emberi okosságra vonatkozik. Ez egyoldalúan evilági szempontok szerint jár el. A rosszban, bűnben való okosságot meg egyenesen az okosság hiányának kell te-