A Szív, 1959 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1959-03-01 / 3. szám
"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre... " ÁLDOZATUNK ÖNFELAJÁNLÁSRÓL, önmagunk odaadásáról, feláldozásáról sokszor hall a keresztény ember. És ez nem túlzás, nem szertelenség; nem is homályos jelkép csupán. Az Egyház tanításából tudjuk, hogy mindenegyes keresztény ember életének áldozat jellege van. Maga a kereszténység, az Újszövetség is áldozat útján, Krisztus keresztáldozata által jött a világra. Mi pedig, Krisztus után éló' keresztények, csak úgy részesülünk az Ó általa szerzett kegyelmekben, ha szoros egységre lépünk, vállaljuk a közösséget Ővele. A közösség az áldozat közösségét is jelenti. Amint Krisztus, a Titokzatos Testnek, az Egyháznak a Feje áldozatot vállalt és szenvedett, úgy kell a Titokzatos Test tagjainak, vagyis nekünk is vállalni az áldozatokkal járó életet. Szent Pál apostol írta Kolossze keresztényeinek: "Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből Testének, az Egyháznak javára (Kol. 1, 24.). " Ez az áldozatvállaló, önfelajánló lelkűiét kell, hogy jellemezze az Egyház minden tagját, de különösen azokat, akik valamilyen módon a többre, a tökéletesebbre törekszenek, pl. Jézus Szívének tett komoly és többször megismételt önfelajánlásuk által. Ezeknek a felajánlásoknak áldozatkész életben kell megnyilvánulniuk. (Erről már szóltunk a Szív 1958. februári számában, a "Mi az Önfelajánlás?" c. cikkben.) Most vegyük szemügyre, hogyan valósul meg, hogyan jut kifejezésre az önfeláldozó lelkűiét akkor, amikor szentmisén veszünk részt. Látni fogjuk, hogy sehol sem tudjuk jobban, eredményesebben valóra váltani önfeláldozásunkat, mint a szentmisében. Miért van ez így? A kereszt áldozata ma TUDJUK, hogy a szentmise Krisztus kereszt-áldozatának megújítása, folytatása. A kenyér és a bor színe alatt külön-külön jelenik meg előttünk Krisztus teste és vére: ez mintegy Krisztus önfelA &ew 10
