A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)
Naptár
Kxiáztuá fázná ázii letett, ól vende zzunk ! A zuzmarás, jégvirágos természetben az erdők fenyője jelenti az életet. S mi az életnek ezt a szép jelképét beállítjuk karácsonyestén szobáinkba, templomainkba, arany rój tokkal díszítjük, gyertyát, lámpát gyújtunk ágain. Aztán köréjeállunk és ünnepiünk életet a halálban, örök reményt a folytonos küzdelemben és hervadásban, ünnepeljük Isten irgalmát és az ember megváltását. S szivünkből kitör az ének: Krisztus Jézus született, örvendezzünk ! Különös dolog pedig az, hogy mikor ünneplő érzelmeink a Megváltót keresik, barlangba, istállóba tévednek, jászol előtt állnak meg és pólyákba takarva találják meg azt, akit keresnek. Mélyebbre a legmagasabb égből nem szállhatott le a világ Megváltója. Ennél alacsonyabbról nem kezdhette már a pályafutását. Mit vagy kit keres Krisztus abban az istállóban ? Keresi azt, aki elveszett: az embert! Akiből kiveszett az öntudat, a méltóság és egymás megbecsülése. És miért keresi az embert ? Azért, hogy vele, a megalázott emberrel ott lentmaradjon a szegénységben, a megvettetésben vagy pedig azért, hogy onnan kivezesse és emberhez méltó életet biztosítson neki ? Megérzi mindenkinek a lelke, a természetes ösztöne, hogy a Megváltó nem azért jött, hogy az ember lentmaradjon, hanem azért szállt le a mélybe, hogy azt fölemelje, Isten gyermekévé tegye újra. Krisztus a gyökerénél fogta meg az ember megmentésének a kérdését. Nem úgy tett, hogy irt róla egy könyvet, mondott róla egy beszédet vagy alakitott érte egy pártot, hanem úgy, hogy lábbal tiporta mindazt, ami az embert lealacsonyítja. Az önzést, a kevélységet, a gyűlöletet. Ezért ment Ó az istállóba. 25
