A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A messziről jött asszony

megzörrent a szakajtóban a kukorica. Megállt egy gondolatnyira és végignézett az idegen asszonyon. Aztán lehajtotta a fejét és elgondolkozva tett néhány lépést. A falu közepén a templom elé értek. Maris ángyom máskor megállt és ameny- nyire öreg térdei engedték, tiszteletteljesen megroggyant a zárt templomajtó előtt. De most az idegen asszonyt nézte a szeme szögletéből. Az megállt és csendes mosollyal rátekintett az ajtóra. A fejét pedig rendkívül nyájasan meghajtotta. Ángyom szivében a szorongásból égó félelem lett. Hangosan ráköszönt a templomra.

— Dicsérje az én lelkem az én Uramat.

Az idegen asszony különösen és hosszan nézett rá: Maris ángyom átvette a másik kezébe a szakajtót és lesütötte a szemét. Ügy érezte, hogy ismét megszédül. Mondania kell valamit.

Felemelte a szemét a templomajtóra:

— Meg kellene javíttatni ezt is már. Kis lyánka voltam, mikor készítették .. Mi is a maga hites ura lelkem ?

Feszült figyelemmel nézett a messziről jött asszonyra. Amaz még mindig úgy állt, mint előbb és sokáig mosolygott. Aztán csöndesen csak annyit mondott:

— Ácsmester.

Most már végképp elfogta Maris ángyomat az izgatottság. Dadogott és kapkodva suttogott:

— Lám, meg is javíthatná ezt az ajtót...! Tán megvárhatná nálam, amig megérkezik... Majd szólunk a gyerekeknek, hogy figyeljék... Hogy is hivják az urát lel...

A szó végét félénken lenyelte. Az idegen asszony tovább lépett és a vállán keresztül szólt hátra.

— Józsefnek hívják.,.! Menjünk tovább.

Tovább lépkedtek az út csillogó homokján. Csönd volt a faluban. Az udvarokban unatkozó tojós- tyúkok kiáltoztak tikkadtan, fáradtan, de mégis fáradhatatlanul. Valahol a határban terhekkel rakott szekér kotyogott, kerekei ropogását oda lehetett hallani a fülledt csöndben. A templomtól lejjebb, ahol az országút nekilódul a lejtnek az alvég felé, ott állt Nepomuki János kőszobra lándzsás vaskerítés mögött, lába alatt csillagformára készített lámpással és a kerítés négy sarkán négy hatalmas akácfával. A kerítésen gyerekek játszottak.

—Fiaim, ne csüvenkedjetek azon a kerítésen! — szólt rájuk Maris ángyom. Majd az idegen asszonyhoz fordult és halkan megkérdezte: — Szóljak nekik akkor, hogy nézzék az országútat ?

Az idegen asszony hátra se fordult, hanem megint csak a vállán keresztül szólt vissza.

— Nem kell szólni. Majd megtalál bennünket.

Ángyom alázatosan lehajtotta a fejét. Közben a gyerekekre esett a szeme ismét. Furcsának látta, hogy azok csudálkozva bámulnak rá. Mintha nem is látnák az asszonyt mellette.

— Persze! A gyerekek játékosak és hamar elmennek! — szólt.

Egy lépést megint hallgatott aztán újból beszélni kezdett.

— Mink állítottuk édesanyámmal ezt a szobrot Nepomuki Szent Jánosnak menyecske koromban... Hogy könyörögjön az édes Jézushoz Jancsinkért... Mert már akkor ivott és káromkodott... Gondoltam, hátha megtanul vigyázni a nyelvére, úgy mint Nepomuki János tudott... De hát nem változott meg. Mostanáig is cipelem vele a keresztet.

— A keresztet végig visszük az egész életen, — mondotta az idegen asszony.

105