A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Naptár

Qy,exty,aázenteléáie

Gyertyát szentel februárban az Egyház. A gyertya olyan számunkra, mint a vándor kezében a bot, a pásztor szájában a pásztorsip. Ottvan mindig velünk, elkísér bennünket egész életünkön keresztül.

Amikor először vittek bennünket Isten házába és fejünkre öntötték a keresztvizet, gyertyát adtak kereszt- szülőnk kezébe, aki minket képviselt. Amikor elsőál- dozók voltunk, talán még szülőfalunk kis templomában, gyertyát tartottunk a kezünkben. És amikor majd jön hozzánk Isten követe, hogy átsegítsen bennünket a nagy kanyarodon, gyertyát gyújtanak a fejünk felett és annak fényénél mondják el felettünk az Egyház búcsúztató imáját.

Valami nagyot jelenthet a gyertya, hogy ilyen ünnepélyesen áldjuk meg és hogy igy hordozzuk magunkkal a bölcsőtől a sírig. Igen, a gyertya egy jelkép, az élet jelképe. Vannak kis gyertyák, amelyek csak egy félóráig égnek, — vannak emberek, akikre soha nem köszönt rá az öregkor. Vannak mécsesek, amelyek órákig égnek, de egyszer azok is utolsót lobbannak. A székesegyházakban erőslábu, díszes kandeláberekbe tesznek méteres gyertyákat, de azok sem tartanak örökké. Elkezdenek égni, vidáman ficánkol a lángjuk, aztán csak fogynak- fogynak, néha fellobbannak, de végülis nem marad más a fényes gyertyatartóban, mint egy füstös csonk. Elfogyott, aztán helyébetesznek egy másikat.

Ez az ember élete. A földünk egy nagy oltár, amelyet Isten épített. Aztán ráállitotta az embert, kit erre, kit arra a gyertyatartóra, mint élő, égő gyertyákat, hogy világítsanak Neki és e'fogyjanak, feláldozzák magukat Isten és az emberiség szolgálatában.

De a gyertya még többet jelent. Jelenti Krisztusi, aki azért jött a földre, hogy világosságot hozzon a vakoknak,

melegséget a hidegszivüeknek, biztatást a kicsinyhitüeknek — és ebben elégjen.

Legyünk mi is krisztusi gyertyák! Világítsunk becsületességünk példájával és melegítsünk szivünk melegével ebben a hóviharos, hideg világban.

V

5