A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám
8. oldal 1990. július—augusztus Vezet az Ur szüntelen Budapesti beszélgetés Vadász János Los Angeles-i lelkipásztorral 1956 egy ködös késő őszi délutánján láttam őt utoljára, ott lent a pincében, ahol a ház lakói kuporogtak. A fűrészporos vaskályha mellett mi gyerekek önfeledten élveztük a forradalom szülte különös helyzetet. Amikor elment, anyám könynyes szeméből érzékeltem valamit. Gyermekképzeletem különös naggyá magasztosította őt, akit azután hosszú időn át a messzi távolból, a szabadság hazájából küldött egy-egy színes bélyeggel ellátott levélboríték testesített meg. Vadász János ő, az unokabátyám, akihez a szeretet e különös formájú szálai kötnek. A már elfojtott felkelés egy őszi napján az újpesti ifjúságból többen, fiatalemberek, kerékpárra ültek, és irány a nyugati határ! Mi késztetett benneteket erre? Két ok késztetett minket erre a döntésre. Elsőként az, hogy amikor láttuk, hogy a Szovjetunió milyen nagy hadsereggel jött vissza, úgy véltük, itt már nem sok remény van. Nem láttunk jövőt egy újabb megszállás után. A másik ok a kíváncsiság volt. Szerettük volna látni, milyen a világ a határon túl. Sokáig erről beszélni sem lehetett itthon. Milyen volt ez az út, hogyan emlékszel vissza erre immár 34 év távlatából? November 11-én reggel indultunk útnak. Utunk elég hosszú volt. 13-án éjjel próbáltuk átlépni a határt Jáknál. Először egy zsebalakú területre tévedtünk, ahonnan akármerre fordultunk, minduntalan visszakerültünk Magyarországra. Eközben ránk esteledett, és az éjszakát az erdőben töltöttük el. Reggel indultunk tovább, amikor az első osztrák határőrtől megtudtuk, merre kell tovább mennünk. Hogyan alakult a sorsod, miután átlépted a határt? Milyen főbb állomásai voltak életednek a hazától távol? A határt átlépve egy osztrák üdülőtelepre, Steyermarkba mentünk, ahonnan 3 hét után Londonba vittek bennünket. Ott munkát kaptunk, majd pár hónap elteltével, Kanadába. Edmonton, Calgary, Kenora, majd Torontó voltak életem állomásai. Torontóban egy év elteltével megnősültem. Itt két fiúnk született. 1965-ig éltünk Kanadában, ahol építész-technikusként dolgoztam. Azután az USA-ba, Clevelandba költöztünk át. Családos ember voltál már, amikor hírt kaptunk arról, hogy elszegődtél a lelki munkába. Hogyan történt ez? A lelkipásztori szolgálatra az elhívást még Magyarországon kaptam, útban nyugat felé. Egy dunántúli kis faluban, öskün szálltunk meg, pünkösdi testvéreknél. A 116. Zsoltárban, amely akkor nagyon aktuális volt számomra, ezt olvastam: „Ó, Uram, én a szolgád vagyok, szolgád vagyok, szolgálóleányod fia”. Ettől kezdve, ha lassan is, de készített az Űr a szolgálatra. Amikor Kanadába értem, 13 helyre adtam be a kérvényt, de mivel nem tudtam angolul, nem volt elég pénzem, nem tudtam bejutni a teológiára. Torontóban, Clevelandban, majd Los Angelesben dolgoztam, mire annyi pénzünk lett, hogy el tudtam kezdeni a tanulmányokat. A házunkat eladtuk, és a San Francisco melletti Golden Gate Baptista Teológiai Szemináriumban megkezdtem tanulmányaimat (három gyermekkel). 1972 húsvétján avattak fel a californiai Alhambra magyar gyülekezetének lelkipásztorává. 1973. április 13-án a Déli Baptista Szövetség belföldi misszionáriusává nevezett ki. 1977-ben Budapesten is vizsgát tettem a Teológiai Szemináriumban, és megkaptam a lelkészi oklevelet. 17 éve annak, hogy először hazajöttél. Emlékszem, hosszasan várakoztunk rád Ferihegyen. Milyen érzés volt újra itthon lenni? Furcsa érzés volt újra magyar földre lépni. Rövid svájci program után érkeztem Budapestre, ahol vízumot kértem, de erre nem volt lehetőség. Vissza kellett mennem Bécsbe a vízumért. Ez az eset kicsit csalódottá tett, mert korábban olyan híreket kaptam Magyarországról: itt már mindent szabad. 1973-ban ez még nem volt teljesen igaz. Kérlek, beszélj amerikai szolgálataidról! 1971 novemberében, még amerikai teológus koromban kezdtem el egy rádiómissziós szolgálatot. Ezt a szolgálatot a mai napig is végzem. Nagyon sok magyar él szétszórtan Amerikában, akik magyar nyelvű igehirdetést egyáltalán nem hallanak. Ahol sok magyar él egy városban, ott rádión sugározzuk az igét, de ahol csak egykét magyar család lakik, oda kazettán küldjük el a programot. Nem az a célunk, hogy mindenki baptista legyen, hanem hogy mindenkinek legyen alkalma hallani az Űr Jézus Krisztusról. Jelenleg a Santa Monica-i Bibliai Gyülekezetnek vagy a pásztora. Mit jelent az, hogy „bibliai gyülekezet’? A mi gyülekezetünkbe bárki jöhet, aki az Úr Jézust keresi, tehát a baptista név nem zár ki. Nem mondhatja senki: én katolikus vagyok, nem megyek a baptistákhoz. Amerikában nincs az az éles elhatárolódás, mint itthon, de mi is csak azt tekintjük gyülekezeti tagnak, aki bemerítkezett és bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztusról. 1956 óta nagyot fordult a világ kereke. Azóta 56 zászlaját, a lyukas trikolort újra lengette már a szél Pesten. 1989-től csendes forradalom szele zúg át hazánkon, amely elsöpörte azt a megbélyegző szót is: disszidens. Ma, amikor újra hazajöttél, már nincs többé ilyen kategória. Hogyan éled ezt meg? Jó érzés, hogy amit szerettünk volna 56-ban, ha nem is azonnal, még a mi életünkben kezd megvalósulni. Úgy érzem, nem volt hiábavaló, amit akkor mondtunk és tettünk. Már tavaly, a Kongresszus idején vártunk. Mi a mostani látogatásod célja, mik a terveid a jövőre nézve? Látogatásom egyik célja az, hogy beteg nagynénémet láthassam, aki még életében szeretett volna velem találkozni. A másik célom: megkeresni annak lehetőségét, hogy ebben a megváltozott helyzetben hogyan tudna itthon is használni minket az Úr? Azt szeretném, hogy ahol felnőttem, ahol életemben elindultam, még tehessek valamit az Űrért! Nagy Lajos Béke hírnök Vadász János
