A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1990-07-01 / 7-8. szám

1990. július—augusztus 5. oldal Nem sokban különbözünk mi Isten népétől. Nekünk nem a vízhiány a legfőbb problémánk. Lehet, hogy nincs elég pénzünk! Vagy nincs elég gyülekezeti tagunk! Nincs meg mindenünk, amire szükségünk van, — és ez sokszor elég arra, hogy megfosszon bennünket a cél látásá­tól. Talán éppen az ígéret földjének a határán! Figyelmünk csak a minket körülvevő nehézsé­gekre koncentrálódik, és nehéz helyzetünkben téves döntéseink születhetnek, ahelyett, hogy a misszióra koncentrálnánk, arra a feladatra, amire Isten elhívott. De nem csupán emiatt nem látjuk a célt. 2. Előfordul, hogy másokat okolunk nehéz­ségeinkért. Nyilvánvaló, hogy valaki felelős ezekért, és mi sem könnyebb, mint a mi veze­tőinket okolni. Mint Izráel népe Mózest és Áront. Hogy van ez a ti gyülekezeteitekben? Kit tesztek felelőssé a problémákért? A lelki­­pásztort, vagy a diakónusokat? Ne feledjétek: ha nem nézünk a célra, akkor az mindig krízist jelent a gyülekezetben. Ez történt Izráel népé­vel újra, meg újra. Ha elolvassuk a IV. Mózes könyvét, láthatjuk, hogy a nép minden esetben vezetői ellen fordult. Igaz, hogy a vezetők néha okolhatók a hibákért, hiszen ők is emberek, ők is követhetnek el hibákat. (Mint Kanada vezetői a közelmúltban.) De legtöbbször senki sem okolható a körülményekért, egyszerűen úgy alakult a helyzet. Mi mégis bűnbakot kere­sünk. Ez nem más, mint a mi lelkünk ellensé­gének taktikája, hogy figyelmünket elterelje a célról. 3. A harmadik legnagyobb hiba az, ha visz­­szatekintünk a múltba. Az igében a 3. verstől kezdve olvashatjuk a nép feddőzését Mózessel, és a különböző kérdéseket, amelyekkel felelős­ségre vonják a vezetést. Elfelejtették volna, hogy a kémek, akik bejutottak Kánaánba, mi­lyen híreket és milyen kézzelfogható bizonysá­got hoztak arról a földről? Elfelejtették, hogy eddig azért nem mehettek be, mert engedetle­nek voltak? Elfelejtették volna az egyiptomi rettenetes elnyomást? Ebben sem nagyon különbözünk tőlük. Hány mai keresztyén kerül ugyanebbe a kísér­tésbe! Amikor szembe kell nézniök a hívő élet harcaival, ezt gondolják: az én eddigi életem sokkal könnyebb, sokkal gondtalanabb volt! Miért hoztatok engem ilyen nehéz helyzetbe? Az előbbi sokkal jobb volt! De milyen hamar elfelejtik, hogy akkor rabszolgái voltak a bűn­nek! A gyülekezeteknél ugyanez a helyzet. A múlt mindig szebbnek látszik, mint a jelen. Gyakran elfeledjük, hogy mennyi szenvedéstel­jes küzdelmet éltünk át. Visszatekintés közben eltévesztjük szem elől a célt. Ne engedjük, hogy a jelen elrabolja tőlünk a mi jövőnket! Azt a célt, amely az ígéret Földjén vár reánk! Hiszen már ott állunk a határán annak az or­szágnak, amely kimondhatatlan áldásokat és győzelmeket tartogat nekünk! Nagyon szomo­rú és tragikus, ha ezt nem látjuk a civakodás és versengés miatt! Azt eredményezi, hogy nem tudjuk végezni a feladatunkat. Amikor elveszít­jük a célt, elveszítjük a szolgálatot is. Ez külö­nösen nagy veszélyt jelent a vezetők számára. Vannak itt köztetek lelkipásztorok, diakónu­sok és egyéb szolgálattevők. Hadd szóljak most hozzátok! Ugye nem könnyű elfogadni, hogy elveszíthetitek a szolgálatot? Gondolja­tok Mózesre és Áronra! Nagyon nehéz dolog úgy viselni el az állandó kritikát, hogy jó lelki­­állapotban maradjunk. A 40 éves pusztai ván­dorlás alatt Mózes csodálatos módon megőriz­te bölcsességét, előrelátását. De ez alkalommal szívéig hatott a nép zúgolódása, és elrontott minden eddigit. Lelkipásztor testvéreim! Nem történt-e ez meg veletek? Velem már megtör­tént. Nem vesztettük-e el egyszer-egyszer ön­mérsékletünket, mint Mózes, akiről pedig meg van írva, hogy a legszelídebb ember volt? Mi­kor saját testvérével és nővérével került ellen­tétbe, akkor sem állt bosszút, sőt inkább azért imádkozott, hogy Miriam gyógyuljon meg poklosságából. És most, mikor a legnagyobb erőre lett volna szüksége, elveszti a talajt lába alól. Hadd figyelmeztesselek, testvérem: Vigyázz a te erődre! Isten világos útmutatást adott Mózesnek a vándorlás idején. Ez az alkalom nem lehetett a bosszú alkalma, hanem az áldá­sé. Mózes azonban a saját kezébe ragadta az irányítást, a test gondolatának engedett, ezért elvesztette látókörét. Ez történik velünk is, ha erőt vesz rajtunk a harag. A 10. vers szerint így kiált fel: Halljátok meg ezt, ti lázadók! Volt-e már kísértésed arra, hogy hasonló szavakkal válaszolj a zugolódóknak? Mózes nem vallotta meg, de e pillanatban talán ő is visszakiván­­kozott Egyiptomba. A nép fizikailag szeretett volna újra ott lenni, ő pedig lélekben már ott volt! Visszatért az a lelkiállapota is, ami ott rabul ejtette, és elfeledte, milyen szolgálatra vállalkozott. Pontosan ez történik velünk is, ha haraggal intézkedünk, vagy ha büszkeséggel szólunk. Mózes felkiáltott: Ebből a kősziklából fakasszak néktek vizet? És keményen megütöt­te a sziklát. Mózes tudja jól, hogy Isten a siva­tagban mindig gondoskodott vízről. És most a legalázatosabb ember mégis büszkeségből cse­lekszik. — Én adjak nektek vizet? — A büszke­ség mindig romlásba visz. Ez a vezetők leg­gyakoribb kísértése. Olyan könnyen kifejlődik bennünk a „messiás-komplexus”! Magunknak tulajdonítunk mindent. Mózes, ahelyett, hogy Istenhez való könyörgésre buzdította volna a népet, maga cselekszik. Kétszer ráüt a kőszik­lára. Isten olyan kegyelmes volt, hogy adott vizet, de nem szolgája segítségére, hanem a rossz szolgálat ellenére! Annak ellenére, hogy itt szándékos engedetlenség történt, hiszen Mózes jól tudta, hogy mit kellett volna tennie. Ez történik velünk, amikor ellentállunk Is­ten akaratának, és saját akaratunk szerint cse­lekszünk. Amikor Isten népe között civakodás és versengés van, elveszítjük szem elől a célt, és alkalmatlanokká válunk arra, hogy részesei le­gyünk az Isten népe jövőjének. Ez történt Mózessel, ez történhet velünk is. És mennyi szép alkalmat elmulasztunk emiatt! Hány gyülekezeti óra és bizottsági tanácskozás eltelt már anélkül, hogy tettünk volna valamit a misszió ügyéért, mert a hit hiánya miatt el­vesztettük a lényeget. És mennyit mulasztunk emiatt saját életünkben is! Mózes a nép előtt nem Istennek adta a dicsőséget, és ez volt a legnagyobb bűne. Cselekedete Isten dicsősége ellen való volt. Isten sokszor kinyilatkoztatta magát Izráel népe előtt, úgy, mint a Legszen­tebb. A Szentírás egyik kiváló kifejezése: Izrael­nek Szentje, Ő az ő népét is szent népnek hív­ta. Dicsőségét és szentségét szemlélhették a szent sátorban, a hegyen, és a számtalan csodá­ban, amelyek által vezette és táplálta őket. Az Ő dicsősége éppen azok által gyaláztatott meg, akik ezeknek részesei voltak, sőt szemtanúi is. A mi bűnös cselekedeteink is az Ő dicsősége ellen valók. Pedig hányszor láttuk már az Ő dicsőségét! Mégpedig úgy, ahogyan Mózes so­hasem láthatta: a Jézus Krisztus arcán. Mert „az Ige testté lett és lakozott miközöttünk. És mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya Egy­szülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegye­lemmel és igazsággal.” Ezek után tiszteletlenül bánni Vele, azt jelenti, hogy eljátszuk az áldás és a szolgálat alkalmait. Mint az az egyik TV- evangélistával is történt. Elmulasztotta Isten­nek adni a dicsőséget, — s a szolgálat alkalma elvétetett tőle. Testvéreim, ha civakodás és versengés van köztetek, elveszi tekinteteteket a célról. Ilyen­kora hívők úgy viselkednek, mint azelőtt, újjá nem született állapotukban. Aranyat érő alkal­makat mulasztanak el, melyek Istendicsőségét szolgálhatnák. Most zajlik a labdarúgó világbajnokság. Bi­zonyára vannak itt köztetek olyanok, akiket nagyon érdekel. Mi kanadaiak nem sokat ér­tünk hozzá. De azt tudom, hogy nem mindig az a csapat győz, amelyik a legjobb játékosok­ból áll, hanem az, amelynek tagjai legjobban együttműködnek. Nem egyéni, de a közös cél érdekében, s ettől a céltól nem térnek el. És gondolkodás nélkül követik az edző utasításait. Testvéreim, én nem akarok a vesztes csapat tagja lenni! Vigyáznunk kell, hogy ne járjunk úgy, mint az az ember, aki így szólt Jézushoz: Követlek Uram, de előbb hadd búcsúzzam el a családomtól! Jézus így felelt: „Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkal­mas az Isten országára.” Izráel népe visszatekintett Egyiptomra, és vesztes lett. Mózes is visszatekintett, és ő is vesztes lett. — Nemrégen részem volt abban a kiváltságban, hogy hallhattam Torontóban a Temesvárról jött Tőkés Lászlót beszélni. Meg­ragadott az a gondolat, amit a sötétségről mon­dott. Szólt a politikai és szociális sötétségről, az emberek elnyomásáról. De amint mondta, mindezek mellett az a sötétség a legrettenete­sebb, ami az embernek á bensejében van. A bűnnek, a nagyravágyásnak és civakodásnak belső sötétsége, amely egyedül Krisztus kegyel­me által szüntethető meg. Ti kihozhattok egy embert Egyiptomból, — a külső sötétségből, — de sokkal nehezebb eltávolítani Egyiptomot és a sötétséget — belülről! Testvéreim, ne engedjük, hogy körülménye­ink megfosszanak bennünket a mi világos lá­tásunktól, a mi fontos szolgálatunktól! Azok­tól az alkalmaktól, amiket Jézus Krisztus kegyelméből ajándékozott nekünk. (Rev. John Wilton előadása a Ráma Tábor Bibliai Konferenciáján, 1990. jún. 30-án. Ford. dr. Haraszti Sándor.)

Next

/
Thumbnails
Contents