A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5-6. szám
4. oldal 1989. május—június Lehet-e ma evangélizálniMagyarországon? — Is It Possible to Evangelize in Hungary Today? — nyel magába téged! Senki nem tud veled menni a hullámok hátán, ahova a hajóból kilépsz. De milyen csodálatos kép: Jézus Krisztus vár reá a vizeken, a táncoló hullámok tetején, a zúgó viharban! „Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadd ÓV ”(31. v.) Jézus nem késlekedik. A haldoklás nagy dolog: Péter már merülni kezdett, mikor Krisztus megragadta. Ne legyen félreértés, nem Péter ragadta meg az Urat, hanem Krisztus ragadta meg Péter! Nem a te hitkarjaid lesznek majd erősek, testvérem, hanem Krisztus erős keze tart fenn tégedet, kételkedő, kicsiny hitűt! „És mikor beléptek a hajóba, elállt a szél”(32. v.) ...és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre ménének” (Ján. 6:21). Óh csodálatos isteni gondviselés: nem a hajó vitte át Pétert és az Urat, hiszen alkonyadtól eddig vesződtek a víz közepén. Az Úr Jézus vitte át mindnyájukat „azonnal", minden küzdelem nélkül. A szél is mindjárt elcsendesedett, mert Krisztus ura a szélnek is. Láttatok már haldoklókat halálkínokban, gyötrelmekben, félelmekben egyszercsak megbékélni, és Krisztus nevével az ajkukon mosolyogva meghalni? Ezt jelenti a Krisztus jelenléte a halálos ágyon! Óh, ne hazudjatok azoknak, akik útban vannak a túlsó partra! Ne tévesszétek meg őket csaló mosollyal és hamis biztatással, gyógyulást ígérve, és haszontalanságokról fecsegve, ahelyett, hogy Krisztusra irányítanátok a tekintetüket! Ne mondjátok, hogy részvétből vezetitek őket félre, mert a haláltusát akarjátok könnyíteni. „A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborulának előtte, mondván: Bizony, Isten fia vagy!” (33. v.) ... Most már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy Ő a Krisztus! Mikor lelkünk megérkezik a túlsó partra, elmaradnak mögöttünk a szenvedések, kétségek, veszedelmek, kísértések, és csak egy név lesz az ajkunkon: Jézus! Nem fogunk tudni másról beszélni, csak arról, aki megváltott minket az Ő vére által, hogy részeseivé tegyen minket az Ő üdvösségének. Mennyei üdvözültek fognak elébünk jönni és üdvözletképpen ezt a nevet dicsőítik: Jézus! Angyali seregek fogják harsogni ezt a csodálatos nevet, és az ő hangjuk olyan lesz, mint sok vizeknek zúgása: Jézus! És mi is csatlakozunk az üdvözült szentekhez, a boldog angyalokhoz, a végtelen seregekhez, dicséretet zengve Annak, „aki minket szeretett és megmosott bennünket a mi bűneinkből az Ő vére által, és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának.” (Jel. 1:5). Jézus... Jézus... Jézus! Megérkeztünk a túlsó partra!... Atlanta, USA Dr. Haraszti Sándor Emlékszem a tilalmas hallgatások évtizedeire, amikor még a szó kimondásához is bátorság kellett. Hallgattunk hát, és különös módon nemcsak hogy nem mondtuk többé: evangélizáció; de magát a gyakorlatot is elfelejtettük. Kissé kényszeredetten rátértünk az ún. „hitmélyítők”-re, ám a hit egyre sekélyesedett, mind ritkábbak lettek a megtérések. „Romlásnak indult hajdan erős” baptista közösségünk, és nem akartuk észrevenni, hívő népünk „vére miként fajul”. Ma vészharangot kongatva tanuljuk az evangélizációt. Előbb csodavárón határainkon túlra tekintettünk, és áhítva vártuk és hívtuk az evangélizálni „tudó” külföldi atyánkfiáit. Azt gondolták sokan, hogy importálni lehet az ébredést, holott az mindig és mindenütt csak hazai talajból sarjadhatott. Tanítani kezdtek bennünket olyan jószándékú oktatók, akik sem a nyelvünket nem tudták, sem a körülményeinket nem ismerték. Majd evangélizációs istentiszteleteket hirdettünk végre, de elfelejtettük vagy elmulasztottuk meghívni azokat a tévelygőket, akiket Jézushoz kellett volna térítenie az igehirdetésnek. Eljutottunk odáig, hogy ma már egyre többet tudunk és beszélünk róla. Kampányokat hirdetünk, időpontokat tűzünk ki, programokat készítünk, akárcsak a gazdasági életben. Tervszámokkal dobálódzunk, fejlődési rátát emlegetünk, kiszámítjuk az egy főre eső előirányzott növekedés százalékra lebontott vetületét. De még semmi nem történt eddig. A statisztikánk továbbra is csökkenő tendenciát mutat. A csodaszert vagy csodamódszert nem ismerem én sem. Néhány gondolatot azonban szeretnék megosztani azokkal a testvéreimmel, akik valóban aggódnak hívő népünk jövőjéért, és akik csakugyan komolyan veszik az evangélizáció ügyét. A Szentlélek nélkül nincs evangélizáció. Ez egy vitathatatlan tény. Jézus hív el, hogy tanítványa legyek; ő küld el, mint apostolt, hogy vigyem a jóhírt a föld végső határáig; de a Szentlélek ad erőt az evangélium hirdetéséhez. Lehet valaki kiváló hitszónok, elismert teológiai tanító; — a Szentlélek „kenete” nélkül azonban szavai nem fogják Jézushoz vezetni az embereket. Talán megmozdul bennük valami, de nem megy végbe életükben a megtérés folyamata. Egyedül a Szentléleknek van hatalma meggyőzni az embereket bűnösségük felől (Jn 16:8). Csak ő tudja újjászülni a bűnöst (Jn 3:5-7). Ezt még Nikodémus is alig értette, pedig nagy műveltségű ember hírében állt. Hogyan is érthette volna, hiszen ide nem pallérozott elme kell, hanem gyermeki hittel kitárt szív! A gyülekezet tagjai — szerencsére! — nem egyformák! Különböző „ajándékaink” vannak. Ezenfelül sokféle ambíció is fűt bennünket. A lélekmentő munkához azonban nem elegendő az akarás és a lelkesedés. Ha valaki nem „kapja” a Szentlélektől a külön inspirációt és a külön vezetést, annak a fáradozásait nem követi a megtérések és megújulások áldott gyümölcse. Az evangélizáció másik feltétele a lelkipásztor. Ő az ún. „kulcsember”; ő a nyitja az evangélizációnak, mind helyileg, mind pedig országos szinten. Vannak gyülekezetek, ahol megindítja a lelkeket a Szentlélek, megtisztulnak, szerveződnek, nemes terveket készítenek, elindulnak, kibontakozik általuk Isten mentő akarata. A lelkipásztor azonban nem rendelkezik miszsziós látással. Nincs evangélizációs küldetéstudata. Gyanakodva szemléli maga körül a mozgolódást. Féltékennyé válik. Méltatlanoknak és alkalmatlanoknak minősíti a serénykedőket. Akadályokat gördít az útba. Félti a gyülekezetei a belső töréstől, és nem veszi észre, hogy végeredményben ő lesz az oka a szakadásnak. Az egyház vezetőségét is megkísértheti az a veszély, hogy akadályozója legyen az evangélizációnak. Ha valakinek például karizmája van az evangélizációra; ám ő csupán egy névtelen munkás valahol a végeken, akinek nincs hivatala, pozíciója. Vagy eddig netán az ún. „ellenzék” egyik csöndes híve volt. Egyszerűen nem kaphat Jogosítványt” szélesebb körű evangélizációs munkához, mert nincs a „beava tottak” között? Ha pótolni nem kepes őt senki, hát inkább álljon továbbra is egyhelyben az ügy, csak nehogy valaki másnak a nevéhez fűződjék valami pozitívum, valami „siker”? Hogy az evangélizáció megkezdődjék, elinduljon, ehhez szükség van az egész gyülekezetnek, a gyülekezet minden tagjának a bekapcsolódására, aktivitására, akarására. Szükség van az egész közösség felzárkózására. Nem szimpatizánsokat igényel ez az ügy, hanem aktív munkásokat. Gerzsenyi Sándor
