A Kürt, 1988 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1-2. szám
6. oldal 1988. január—február MMiiMiiiMiiiiimMiMiiiiiiiiimmiMiMMimiiiiiiiininiiiiiiiiiiiiiiimiMmiiMimMiiimi ; női | ROVAT } Women’s Column AZ ÖRÖKSÉG — A Legacy — Csak egy barna papírzsák, ez volt minden, ami maradt — legalább is úgy tűnt. Könnyes szemmel, kezemben a papírzsákkal, kisétáltam a kórházi szobából, a lift levitt a földszintre, és én kiléptem a világba, amely jóllehet még mindig ugyanaz volt, de nem az én számomra. Anyám meghalt. Több mint 25 éve történt mindez, de ha arra a napra gondolok, ma is pontosan előttem van, hogy éreztem magam, tartva azt a csomagot, melyben anyám néhány személyes holmija volt, amit hirtelen összekapkodott, amikor a mentő utoljára a kórházba vitte. Friss bánatomban akkor úgy tűnt, hogy ami számomra maradt, az mind a kezemben szorongatott papírzsákban van. Ma már tudom, hogy ennél sokkal több jutott, és az eltelt években igazán hálás lehettem azért az örökségért, amit anyám hagyott számomra. Az örökség — egyik meghatározása szerint — „valakitől másra, az elődről az utódra átszármazó, reá maradó dolog”. Anyámnak, aki alig egyévi házasság után özvegy lett, éppen a születésem előtt, nem volt értékes hagyatéka. Hagyott azonban örökséget — nem bankszámlát, nem telket, nem értékpapírokat és részvényeket, hanem a keresztyén élet tőkéit, egyenes jellemet, istentisztelő magatartást. Nem volt könnyű az élet egy fiatal özvegy számára, anyám azonban — még korábban — betegápolói képesítést szerzett. így kapott munkát egy klinikán, ahol nem kellett váltott műszakban dolgoznia. Szükségeink összegyűltek, a számlákat kifizettük, és ő nyíltan és őszintén megmondta, amikor „kívánságaim” túllépték az anyagi kereteket. Soha nem éreztem magam szegénynek, de megtanultam, mit jelent elhalasztani a vásárlást, amikor nincs pénz. A mi anyagi körülményeink között az életmód öröksége felbecsülhetetlen értékké válik olyan időkben, amikor a pénz szinte játékszer, és szünet nélkül harsognak a „vedd meg most, fizess később!” reklámszövegek. Talán mert sohasem voltunk pénzbőségben, ezért különösen jól emlékszem egy olyan időszakra, amikor anyám elhatározta, hogy a tized adakozók sorába lép. Ez egy „Próbálj meg engem!” jeligéjű hónap volt a gyülekezetünkben, amikor a tagokat arra buzdították, hogy Istent „szaván fogják”, vagyis higgyék el Neki, ha odaadják a tizedet, a fennmaradó összeg fedezni fogja a szükséges kiadásokat. Anyám már évekkel azelőtt elfogadta Krisztust Megváltójának, mindig hűségesen adakozott, de nem a tizedet. Egyszer bevallotta nekem, hogy néha tétovázott, amikor a heti adakozását előkészítette a borítékba, csodálkozva, hogy is engedheti meg magának ezt az adományozást. Mennyire megkökkent és ujjongott aztán, amikor a hosszúnak tűnő egyhónapos kísérlet végén felfedezte, hogy Isten hű maradt. A tizedet odaadta, és a többi valóban elég volt! És miközben adott, olyan örömöt élt át, amit soha azelőtt, amikor vonakodva tette! Amikor anyám megtanult tizedet adni, ez olyan lecke volt, ami „átszármazott” a következő generációra, azzal az örömmel együtt, amit az adakozás jelent. Az örökségnek, amit kaptam, egyik része anyám imádságának emléke. Bár nem tudom felidézni, hogy valaha is hallottam volna őt nyilvánosan imádkozni, de élénk kép él bennem arról, ahogyan a hálószobájában imádkozott. Gyakran hallottam a nevemet az imádságában. Ma is szégyellem magam, ha eszembe jut, hogy amikor rosszat tettem, vagy nyíltan ellenkeztem, mennyire rosszul esett hallani, hogy ő imádkozik értem; olyankor még inkább bűnösnek éreztem magam. De ez is része az én drága örökségemnek. Egy régi ének szavai szerint: „Anyám imái követtek engem...” Férjem és én néhány éve már gyülekezeti szolgálatban álltunk, amikor anyám nyugdíjba ment a klinikától. Hívtuk, lakjon velünk, éppen akkor vártuk második gyermekünket. Végül négy gyermekünk lett, de soha nem tudták meg, mit jelent dajkát fogadni. Soha nem vártuk el, hogy a Nagymama ezt a feladatot magára vállalja, de ő osztozni akart velünk a szolgálatban is. így azután akár családlátogatás, akár énekkari próba, vagy más egyéb volt a program, ő ösztönzött a szolgálatra, mondván: „Te csak menj és segits, a gyerekekre én is tudok vigyázni.” Bármit is tehettem az Úrért a gyülekezetben, az jórészt az otthoni hűséges „szolgáló” érdeme. Biztos vagyok abban, hogy az Úr tudja, ki szolgálta Őt jobban. Eszembe jutnak Jézus szavai, amikor egy asszony drága kenettel megkente őt. Azt mondta róla: „Ő, ami tőle telt, megtette” (Mk 14:8). Anyám kívánsága, hogy azt tegye, „ami tőle telik” — örökségem egyik része. Tíz év telt el attól kezdve, hogy anyám hozzánk költözött, egész addig a napig, amikor a kórházból kiléptem a barna papírzsákkal. Később belenéztem a Bibliájába. Nyilvánvaló volt, hogy sok szakaszt újra és újra elolvasott. János ev. 14. verseit remegő kézzel húzta alá, tudom, hogy Isten ígéretében nyugodott, Aki helyet készített neki. Felbecsülhetetlen örökség maradt rám. Bár nem fizettem örökösödési adót, mégis adós vagyok. Amint kaptam, úgy kell adnom azoknak, akik utánam jönnek. A legtöbb, ami rám maradt, az egy becsületesen munkálkodó, erkölcsös, imádkozó, igazán hívő életvitel példája, amely bízik a hűséges Istenben, és Őt kívánja szolgálni. Nem a boltíves pincék, vagy a biztonságosan elhelyezett páncélszekrények rejtik ezeket az értékeket, sem az a papírzsák, amit a kezemben fogtam. Attól kaptam, akinek az életét szemlélhettem, és azért kaptam, hogy tovább adjam a következő nemzedéknek — hogy elfogadja, élje és ismét tovább adja. Két kérdéssel állok most szemben: Mit tettem én azzal az örökséggel, amit kaptam? Milyen értékek lesznek majd abban az örökségben, ami én utánam marad? (N. K.) Angolból fordította: Mészárosné Tóka Gyöngyvér Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a Tóidon, amelyet az Űr, az te Istened ad tenéked. (II. Móz. 20:12)
