A Kürt, 1987 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1987-07-01 / 7-8. szám

1987. július—augusztus 3. oldal (Folytatás az 1. oldalról) nak ugyan viselnie kellett tettének kö­vetkezményeit, de Isten megbocsátott Dávidnak és helyreállította a lelki kö­zösséget vele... így vár Isten rám és rád, ha vétkezünk és bűnbánatot tar­tunk. Miután Isten szeret téged és megbo­csátja bűneidet és türelmes irántad, te is úgy tekintsd magadat, mint Isten tekint téged. Ha Ő megbocsátja bűne­inket, miután megbántuk őket, mi se gyötrődjünk tovább bűntudatban és méltatlansági érzésben és önkínzás­ban. Sok hívőnek nagyon nehéz ezt gyakorolni. Mégis, bocsássunk meg magunknak, ha Isten megbocsátott ne­künk. Az önkínzás és az önvád nem tesz kedvessé bennünket Isten előtt. Haraszti Sándor: ÁLDOZATI ÉNEK Bűneimnek sokasága kétségbeejt engem, Mégis érzem, hogy Tehozzád, csak Hozzád kell mennem... Bár a szívem lelkem remeg Előtted meg állni, Mégis adjál reményt, Uram, irgalmadat várni! Bár előtted senki vagyok, méltatlan és gyenge: Atyám, óh mit tegyek, óh mit, hogy jussak a mennybe? Hiszen olyan bűnös, szennyes testem és a lelkem... Uram Isten, légy irgalmas, mégse vess el engem! Mondanám, hogy odaadom mindenemet Néked, De a Te szent céljaidnál mit ér egy ily lélek? Ha testemet sanyargatom is nem jelent semmit... Mit tegyek hát, Uram, Uram? Nem tudok csak ennyit: Nincsen semmi tudományom, semmim nincsen, semmi! Tanultam, de Teelőtted mit se fog ez tenni. Halott az én tudományom, üres az én szívem: Segíts rajtam, mégis kérlek, könyörülő Isten! Nem adhatok ugyan érte, ami érték lenne, De magamat adom oda, odaadom mindenre. És habár a szívem üres, lelkem, testem szennyes, így is fogadj el. Istenem, legyek így is kedves! S habár sokat nem teszek is, leszek égő fáklya, Melyet ablakába tesz az atya és úgy váija Tékozló, bűnös fiát, azt, aki el­hagyta: Mégis örök szeretete bosszút nem áll rajta... És habár az egész éltem el is ég e lángban, Nem bánom meg soha, soha, hogy én oda­­álltam! És ha fáklyám fénye egykor majd utolsót lobban, S gyöngén verő beteg szívem egy utolsót dobban: Akkor is csak ezt suttogja elhalón az ajkam: Atyám, hálát adok néked, hogy ezt tetted rajtam! Soltvadkert, 1937. Egyedül a Jézus vére. Könnyem foly­na, mint az ár, el nem venné bűnömet, egyedül csak nagy kegyed. De ez telje­sen elég. Mit jelent az, ha mi nem vagyunk hajlandók megbocsátani magunknak, miután megvallottuk és megbántuk bű­neinket Isten előtt? Ez annyit jelent, mint kétségbe vonni a kegyelmet és hazugnak mondani Istent. Ő azt mond­ja, hogy a bűneink meg vannak bocsát­va, mi pedig azt állítjuk, hogy nincse­nek. Itt valami hiba van a gondolko­dásban. Isten gyermekeivé fogadott bennünket, a Jézus Krisztusban. Vizs­gáljuk meg magunkat, mint szülőket, hogyan viszonyulunk mi a gyermeke­inkhez. Mi szeretjük a mi gyermekein­ket. Lehet, hogy ők nem engedelmes­kednek, esetleg lázadoznak, lehet, hogy az akaratuk mérkőzik a mienk­kel. De azért nem tagadjuk meg őket, nem utasítjuk ki őket a házunkból, bármennyi fájdalmat is okoznak. És mivel olyan nagyon szeretjük őket, ezért tudnak nagy szívfájdalmat okoz­ni. Ők testünkből való test, része a mi életünknek. A mi tökéletlen szerete­tünk csak szerény példája az Isten tö­kéletes szeretetének az ő gyermekei iránt. Isten terve az, hogy megérezzük és elfogadjuk az ő szeretetét. Az ő sze­­retete és megbocsátása felszabadít ben­nünket az örömre és biztonságérzetre. Szükséges tehát, hogy elfogadjuk ezt a szeretetet és megbocsátást, és hasonló­képpen szeressük magunkat és megbo­csássunk magunknak. Isten azt kívánja tőlünk, hogy ön­ként szeressük őt, szolgáljuk őt és él­jünk közösségben ővele. Ez azt is jelen­ti, hogy nekünk magunknak kell meg­tapasztalnunk sokszor az Isten nélkül való élet nyomorúságát. Ez történt a tékozló fiúval. Csak miután mélyre süllyedt, csak azután kezdett az atyai házra gondolni. Csak a disznók vályú­jánál gondolt arra, hogy az atyai ház­nál a béreseknek is jut elég kenyér. Csak most határozta el, hogy visszatér az atyához. Még egy beszédet is készí­tett arról, mit fog mondani az atyjá­nak: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” (Luk 15:18—19) Afiú nem fogja elfelejteni, hogy az ő atyja béresé­nek lenni jobb, mint más cselédjeként szolgálni. Ő többet nem fog visszavá­gyódni a disznók vályújához. De meny­nyire nem ismeri az atya szeretetét és megbocsátását! Mikor a fiú még távol volt, meglátta őt az atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esett és megcsókolgatta őt. A fiú bele­kezdett a bocsánatkérésbe. De mielőtt oda jutott volna, hogy most pedig őt tegye az atya béressé, az atya átadta a szót, a szolgákhoz fordult és utasította őket, hogy a fiút az örököst megillető módon felöltöztessék, öljék le a hízott tulkot, és rendezzenek lakomát: „Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”(Luk 15:24). Megjegyzésre méltó, hogy az atya nem úgy állította helyre a fiút, ahogy a fiú elképzelte. Pedig a fiú még a bünte­tést is kigondolta: fiúi jogainak elveszté­sét, örökségének elvesztését (hiszen el­­tékozolta). Már az is kiváltság volt, hogy az atya házában szolgálhat. Az atya nem fogadta el ezt a megoldást. Akinek Isten megbocsátott, azt telje­sen helyreállítja. Ne büntessük ma­gunkat emberi képzeletünk és igazság­érzetünk szerint. Az Isten irgalma vég­telen, szeretete határtalan. A fiúság nem szűnik meg. Ha Isten gyermeke vagy a Jézus Krisztusban való hit által, bármit tettél légyen, semmi nem választ el az Isten szeretetétől. Bármilyen rossznak, bű­nösnek, nagy méltatlannak érzed is ma­gadat, ha visszatérsz Istenhez, őszinte bűnbánattal, ő tárt karokkal szalad eléd, irgalommal és részvéttel ölel ma­gához. Az idősebb fiú nem hagyta el az atyát, nem tékozolta el a vagyonát, nem süllyedt mélyre. Legalább is úgy látszott. De lélekben soha nem volt közel az atyához. Elkárhozni az atyai házban is lehet. Ha nem szereted az atyát és nem szereted a testvéredet. A történet a tékozló fiúról van elnevezve. De a középpontban az atya áll. Mikor az embereknek a tékozló fiú történetét mondjuk el, aki eltávozott az atyai ház­ból, a figyelmet irányítsuk Istenre, aki megbocsátott a Jézus Krisztusban, nem pedig a fiúra, aki visszajött. Ez a mi történetünk, akiknek Isten meg­bocsátott. űr. Haraszti Sándor Tékozló fiák a mi korunkban

Next

/
Thumbnails
Contents