A Kürt, 1986 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1986-07-01 / 7-8. szám
1986. július-augusztus 3. oldal Most olyasmit szeretnék érinteni, ami nem minden gyülekezet gondja. Ahol ez nem jelentkezett, köszönjük meg az Úrnak, és ugyanakkor könyörögjünk azokért a testvérekért, akik benne égnek; hiszen összetartozunk. A gyülekezeti bajokra gondolok. Azokra a családi ellentétekre, személyi feszültségekre, ellenérzésekre, melyeknek eredete is ködbe vész. Harminc, negyven, hetven éves dolgokra. Azt hihetnők, már mindenki rég elfeledte, belepte őket az idő pora. Aztán egy elhangzó mondat, legtöbbször olyan valaki részéről, akinek fogalma sincs semmiről; és kiderül, hogy a felszín alatt ott izzik a parázs. Olyan mondatra, amelyik a nem érintett félnek semmit sem jelent, a fel nem oldozott szív fájdalmasan szisszen. Előrebocsátom, hogy látásom szerint ezekben a kérdésekben legtöbbször Ige iránti engedetlenség, meg nem vallott, meg nem bocsátott egymás elleni bűnről van szó. Nagyon komolyan kellene vennünk, hogy ezeknek a dolgoknak van igazi megoldásuk. A Krisztusban. De csakis a Krisztusban! Ha megváltjuk az Űr Jézusnak és egymásnak a bűneinket, megbocsáttatnak. Ha letesszük őket, nem terhelnek többé. Semmi közünk hozzájuk. Jézus nem azért jött, hogy ezeket a dolgokat évtizedeken keresztül cipeljük magunkkal, hogy egyik nemzedék adja tovább a másiknak, sok hasznos erőt lekötve, a gyülekezet légkörét rontva, mérgezve. A baj az, hogy a gyülekezet nem akarja valami okból ezt az igazi megoldást. Ehelyett taktikázik, kitér az Ige egyenes szava elől. Nemrégiben egy elkeseredett testvér mondta valahol: “Mi mindig jól odamondogattunk egymásnak, és kész volt. Itt soha nem kért senki bocsánatot senkitől. Erre minket sohasem tanítottak”. Elgondolkodtam, tényleg így van? Vagy csak akkor éppen nem figyelt az igehirdetőre, vagy nem hitt neki. Bár még marad egy lehetőség: hát a Bibliában sem olvasta? Vagy annak sem hitt? Egy ősi bajokkal terhelt gyülekezetbe új lelkipásztor érkezett. Két-három esztendeig a gyülekezet örült: “íme, minden milyen jól megy, megoldódtak a korábbi feszültségek.” Kisimultak az arcok, látszólag mindenki szabad szívvel volt a másik iránt. Az új lelkipász-ÁLMEGOLDÁS tor csak hallomásból értesült a régi feszültségekről. Tán maga is csodálta, hogy semmi sem igaz belőle. Ha nem lett volna eléggé alázatos, saját személyes sikerének gondolná a dolgot. Aztán eltelt még néhány év, családlátogatás során előkerülnek a problémák, a lelkipásztornak állást kell foglalnia. Az egyik család is elvárja, hogy melléjük álljon, a másik is természetesnek venné, hogy igazát lássa. Szóval akarva-akaratlan egyszercsak az ütköző zónában találja magát. Ráadásul még hibázik is, hiszen ő is ember. Nem makulátlan, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Egyedüli, Akiben hiba nem volt. Nem akarok e prédikátor oldalára állni, valamikor csak hittem, de ma már tudom is, hogy nem azért ment oda, hogy ártson. Segíteni akart. Krisztus evangéliumát hirdetve, megtörve és kiosztva a mennyei kenyeret. Ez volt a vágya. Ha egyszerű tag lenne ő is, egy tagnyit kellene a problémákból magára vállalnia. Ha diakónus, diakónusnyit. Mivel lelkipásztor, lelkipásztornyit kell. Nem térhet ki előle. Ennek a “menetrendje” aztán az szokott lenni, hogy az egy-két évig szunnyadó vulkán kitör. Ekkor aztán keserű hónapokat ér meg a gyülekezet, míg előbb-utóbb megy a lelkipásztor. Ha ilyenkor a gyülekezet visszatekintene, fel kellene ismernie, hogy rövidebb, hosszabb időközönként ez ismétlődött meg történetében. Ezért hiábavaló ilyenkor megkönnyebbülést érezve új lelkipásztor után kutatni, hiszen az is csak újabb áldozat lesz a bűnök oltárán. A gyülekezet megtéveszti önmagát. Ahelyett, hogy az alap bajt megkeresné, azt, hogy a szeretet meghidegült, az Úr iránt való kapcsolat meglazult, a bocsánatkérések és megbocsátások elmaradtak, hogy lehetetlen dolog inteni, mert nincs, aki elfogadja az intést, aki azonnal vissza ne dobná. Hogy nem hiszünk Jézus vérénk erejében, megújító hatalmában, abban, hogy akiket ő meggyógyított, azok valósággal kigyógyultak bajaikból. Nem hiszszük el, hogy a Szentlélek újra feltölthet engem is, testvéremet is, aki mellettem ül a padban. Nem hisszük el Jézusnak, hogy ehhez a saját szemünkben kellene a gerendát megtalálnunk és kivennünk. Hogy szeretet nélkül semmiféle dolgot nem lehet megoldani, sem itt, sem a másvilágon. Csak álmegoldás az, ha a prédikátor elmegy, a bűn azonban marad, a Sátán marad. Ezek az állapotok évtizedeket lopnak el a közösségtől. Milyen követei lesznek az Isten színe előtt azok, akik ez idő tájt érkeznek az örökkévalóságba? Mit mondanak az Úrnak, amikor megkérdezi őket ezekről a dolgokról? Hogy fog a gyülekezet számot adni az elfecsérelt évekről? Azokról a testvérekről, akik ilyen gyülekezeti bajok miatt maradoztak el? Akik ma is ott lennének az imaházban, ha ezek a torzsalkodások nem lettek volna. Egyszer egy régi elmaradt testvér, aki azóta sem találja sehol a helyét, ezt mondta: — Már nem bírtam azt az állandóan pattanásig feszült légkört. Mikor elmaradtam, megkönnyebbültem. Szabad-e megengednünk magunknak, hogy olyan légkör alakuljon ki körülöttünk, hogy a gyengébb idegzetűek egyszerűen ne bírják elviselni? Kinek a pártjára áll majd ama napon az Isten? A mi pártunkra, akik kötélidegekkel, de megtéretlen szívvel ezt mégis bírtuk, vagy azok pártjára, akik inkább maradtak miattunk, bár azóta is szerencsétlenek? Ha nem lenne igazi megoldás, akár kétségbeejtőek is lennének ezek a dolgok. így is azok. De miért nem hiszszük el a Szabadítónak, hogy vére érdeme is elegendő? Az Úr Jézus egyszer megkérdezett egy vakot: — Elhiszed-e, hogy én képes vagyok téged meggyógyítani? (Mk 9:23). Jézus most nem azt kérdi, hogy te vagy én meg tudjuk-e tenni, hanem azt, hogy Őt képesnek tartjuk-e arra, hogy ezt megtegye. Nem az a kérdés, hogy mi képesek vagyunk-e 40—50 éves dolgokat megváltoztatni, hanem az, hogy a Megváltó képes-e erre? Mert akkor nincs veszve semmi. Jézus mindig cselekszik a Szentlélek által ott, ahol már nagyon várják Őt. Ez örökkévaló igazság. Ma is így van. Nem kell szégyellnünk azt, ha Ő oldja mega dolgainkat. Tehetetlenségünk tudata csak javunkra válik. Legalább kiábrándulunk átkos emberi természetünkből, és a kereszthez kényszerülünk. Nem taktikázunk tovább, nem hitegetjük magunkat, nem futunk az álmegoldások felé, hanem keressük az igazit. H. A. (Békehírnök)
