A Kürt, 1986 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1986-03-01 / 3-4. szám
4. oldal 1986. március-április Jézus él! (Folytatás az 1. oldalról) zet mindnyájunknak cselekedeteink szerint. Búcsúzóul kívánom A KÜRT olvasóinak Isten gazdag kegyelmét és békességét. Köszönöm a sokféleképpen megnyilvánuló szereteteteket. Ne feledjétek, a békességnek ára van, olykor igen nagy ára, azonban az Ige is csak azt kéri tőlünk, hogy amennyiben rajtunk áll, legyünk minden emberrel békességben. Ami nem rajtunk áll, abban nem vagyunk felelősek, s azt Isten sem kéri tőlünk számon. "Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe”{1 Kor 16:13—14). "A mi Urunk Jézus Krisztus nevében pedig rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat minden atyafitól, aki rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, amelyet mitőlünk kapott...”(2 Thes 3:6). Dr. A Imási Mihály Uram, csak egy vagyok... Uram, csak egy vagyok a sok között, Ki bár rongyos ruhába öltözött, Vendégeid sorába híva lenni, Királyi nagy menyegződre menni, Szegényen bár, de úgy szeretne! Mégis talán, meg meglehetne... Rongyos ruhámra félve, hogyha még Tekintni olykor elfelejtenék, Azért előttem mégis ott lebeg Aranytermed, s a szívem úgy remeg! Aranytermed, s az én ruhám, és Ajkamra félve jön könyörgés: Nem az első helyre ülnék, Uram, A meghívottak mellett boldogan Húzódnék félre, félre, messzire: A díszes asztalnak legvégire; Szívem mélyén azért repesve! Uram, talán ha meglehetne... Nem kellenének drága ételek: Nem tennék úgy én, mint az emberek, Akik jólétre jutnak: erre már Kívánságuk felhőkben egyre jár. Ily ember morzsát is ehetne! Uram, talán így meglehetne... Uram, tudom, sok minden útban áll; Azért szívem mégis remélve vár... Kegyelmednek sugára végre tán Dicsőn csillogva irányul reám. Boldoggá engem ez tehetne. Uram, óh, bárcsak így lehetne... Soltvadkert, 1937 Haraszti Sándor A Washington Star 1977-ben közölt egy interjút “Prof.” La Vey-el, aki eredetileg cirkuszi bűvész, később Mariim Monroe zongorakísérője és élettársa volt. A riporter (J. Delany) megjegyezte, hogy a szekta egyik székházában beszélgettek. Az épületet, amely korom feketére volt festve, elektromosított szöges-drót kerítés vette körül. Idézek néhány részletet az interjúból: Delany: — “Mi a felfogása a kereszténységről?” La Vey: — "Nem hiszek abban, hogy Jézus létezett... A keresztény egyházak által elítélt bűnök, halálos vétkek mind-mind olyasmik a számunkra, amiket egyenesen gyakorolnunk kell ahhoz, hogy igazi lényünk kibontakozhasson. ” D.: — “Hajlandó ölni is, például bosszúból?” L.: — “Hogyne. És állítom, hogy ez áll a legtöbb emberre, de elfojtják, tagadják, mert félnek. És hát vannak törvények. ” D.: — “Magyarázza meg, hogyan átkoz meg valakit, hogyan babonáz meg valamely kiszemelt személyt.” L.: — “Annak sokfajta módja van. Megírtam a ‘Satanic Bible-ben azt, hogy miben ál! az alap. A ‘voodoo’, amit pl. Haitiben alkalmaznak, az én szempontomból gyermekded. Magasabbrendű a viselkedés kontrollja, a rákényszerítés különféle módjainak alkalmazása, a mágikus eljárás... de hát természetesen nem vagyok hajlandó kikürtölni ilyen dolgokat, amelyek az én hivatásbeli titkaim... ” D.: — “Gondolom, hogy ez áll a ‘Fekete Mise’ részleteire is...” L.: — “Igen. Annyit mondhatok, hogy a mi felfogásunk tökéletesen ellenkezik az elfogadott vallásokkal... ” D.: — “Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy a szekta nem a szellemnek, nem a léleknek, hanem egyedül a testnek foglalkoztatásában hisz, mégpedig ördögi alapon...?” L.: — “Igen, így van. És ezen a téren minden korlátozás nélkül működünk. ” D.: — “A szertartásokat itt, ebben az épületben tartják?” L.: — “Nem. Másutt tartjuk és legtöbbször magánházakban, ahol legjobban óvakodhatunk a külvilág beavatkozásától. Tagjainkat szigorúan nyilvántartjuk, kiszűrődés, vagy árulás mostanáig nem fordult elő. ” Nem folytatom. Ennyi is elég bizonyára az olvasónak ahhoz, hogy lássa, hol tartunk az ezredfordulóhoz közeledve. * Korábban részletesen írtam a természeti katasztrófák növekvő tendenciájáról. 1985 végén az Alvó Óriás (ahogy a nép nevezte az 5398 m magas Navado del Ruiz hegyet Kolumbiában) “fölébredt”, és becslések szerint 20—40000 embert pusztított el. Utoljára 1595-ben tört ki, azóta “pihent”. Egy éve mutatkoztak olyan jelek, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy a vulkán aktivizálódik, igazában azonban senki sem gondolt ilyen pusztításra. Armero, a vulkántól mintegy 50 kilométerre fekvő városka (21000 lakója volt) teljesen elpusztult. A sár-lavina a város központjában 5 m mély volt és mindent maga alá temetett. Még a templomból sem maradt semmi, összedőlt. Armero már nem létezik. Egy rádió-interjúban az a pilóta, aki először repült át az elpusztult város fölött, a következőket mondta: “Mindent beborított a sártenger, amelyből csak néhány fa lemezteleneden koronája látszott ki. Mindent elöntött a több ezer tonnányi vulkanikus kőzet és a sár. Dante villant az eszembe — teljesen olyan volt a látvány, mintha az apokalipszis elevenedett volna meg. Olyan volt számomra, mintha a világvéget láttam volna. Armero egyszerűen eltűnt a Föld színéről, egyik pillanatról a másikra. Nincs többé!” Az “The Observer” szemleírója így folytatja: “Armero lakóinak pedig legalább öt órájuk lett volna arra, hogy elmeneküljenek. Ennyi idő telt ugyanis el az első robbanás és a sártenger megjelenése között. Szerda éjjel a város polgármestere ugyan figyelmeztetett a közelgő nagy veszélyre, de az emberek nem vették komolyan. Pedig akkor már vulkáni hamu hullott a városra, igaz, még senki nem sebesült meg. A lakosság csak akkor döbbent rá, hogy milyen nagy a veszély, amikor a környék folyói néhány perc alatt kiöntötték, s a meder nem vizet, hanem (Folytatás a 9. oldalon)
