A Kürt, 1986 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
1986. február 3. oldal Mikor alkalmatosságom lesz... (Folytatás az I. oldalról) meg nem tért ember önmagát erősíti és félrevezeti. Alkalmasint megrémülnek, mint Félix is, mikor Pál az eljövendő ítéletről szólt, de később majd kinevetik magukat ezért a gyengeségért és kényszeredett mosolygással magyarázzák barátaiknak, meg önmaguknak is, hogy idegeik felmondták a szolgálatot, hogy szükségük van csillapítókra, hosszabb szabadságra, még egy jobban átgondolt életfilozófiára. Sokan majd csak a haláluk után jönnek rá (mint a bibliai dúsgazdag), hogy nem a filozófiájukkal volt a hiba, nem az idegeik voltak gyengék, hanem a megtérés hiányzott az életükből és bűnbocsánat nélkül mentek az örökkévalóságba. Az ember elcsodálkozik azon a leleményességen, ahogyan mégis kimentik magukat a megtérésre intő beszélgetések elől. Festus fölényesen intézte el Pál bizonyságtevését: “Bolond vagy te Pál. A sok tudomány téged őrültségbe visz. ”— Legyintett, amikor az apostol arról szólt, hogy Krisztusnak szenvednie kellett. (Csel. 26:23—24). Agripa meg így szólt: “Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek” (26:28)... Sok ember nem veszi észre, milyen nagy dolog ez a majdnem. Aki ugyanis majdnem eleven, az egészen halott, aki azonban majdnem meghalt, az teljesen eleven. Aki majdnem megtért, az a kárhozat fia teljes mértékben. Ismerjük az olyan embert, aki majdnem megütötte a főnyereményt: ennélfogva továbbra is koldusszegény. Vagy mit szóljunk arról, aki majdnem elérte az induló vonatot, majdnem félreugrott a szembejövő autó útjából, majdnem megválasztották az Egyesült Államok elnökének... Oh, milyen fájdalom elgondolni azt, hogy sok embert meg lehetett volna menteni, ha nem várt volna az alkalmatos időre, ami soha sem érkezett el. Sok ember úgy van a megtéréssel, mint egy régi történet szerint Salamon király bolondja, Markalf volt az akasztással. A történet szerint egy alkalommal Salamon király nagyon megharagudott az udvari bolondjára valamiért és halálra ítélte. A bolond csak azt a kegyelmet kérte, hogy ő választhassa ki az alkalmas fát. A király ezt megengedte. Adott hát mellé egy szakemberekből álló bizottságot, és ezek elindultak Markalffal alkalmatos fát keresni. Bejárták egész Izraelt, végig kutatták a Libanon hegyeit, elmentek Syriába, Egyiptomba, mind a közelvaló és nem egy messzi tartományba, de valami kifogás mindig akadt: vagy alacsony volt a fa, vagy túl sudár; vagy egyenes volt, vagy girbe-gurba; vagy vékonynak mutatkozott, vagy túl vastagnak találta a válogatós bolond. Némelyek ellen az volt a kifogás, hogy folyó mellé volt plántálva, a másik ellen meg, hogy hegyen ültették. De a völgybeliek sem nyerték meg a halál ellen tiltakozó udvari bolond tetszését. Egy szó mint száz: vagy kétévi körbenjárás és keresés után azzal tért meg a bizottság a királyhoz, hogy Markalf úr nem talált olyan fát, melyre engedte volna magát felakasztani... A király haragja addig elmúlt és megkegyelmezett a furfangos bolondnak... Istent azonban nem lehet agyafúrt ötletekkel kijátszani. A megtérést halogató emberekről jut eszembe egy történet egyik betegemről, akit vagy két évvel ezelőtt kezeltem az egyik kórházban. Negyvenkét év körüli, jó megjelenésű ember volt ez a beteg, akit azért vettünk fel a sebészeti osztályra, mert időnként visszatérő bélvérzése volt. Mikor megvizsgáltuk, erőltetett tárgyilagossággal mondta, hogy ő ugyan nem jött volna még most sem, de hát a házi orvosa nagyon sürgette már egy féléve minden alkalommal, ha találkozott vele. Ő ugyan meg van győződve, úgymond, hogy a legrosszabb esetben csak aranyerei vannak, de hát az orvosok olyan erőszakosak, hogy nem tudott tovább ellenállni, noha igen el volt foglalva a fényképészeti műtermével, amely az utóbbi időben igen szépen elindult. A családját is elvitte előbb vakációra és csak azután jelentkezett nálunk. Ez augusztusban történt. A vizsgálat kiderítette, hogy az ember 30 kilogramm súlyt veszített az utóbbi fél év alatt. Kiderült, hogy az étvágya megromlott, hogy sok alkalommal veszített kismennyiségű vért egy daganatból, amely a leszálló vastagbélben helyezkedett el. Mielőtt operálni tudtuk volna, kénytelenek voltunk többszöri vérátömlesztéssel pótolni a folyamatos vérveszteséget. A műtét során (miután a hasát felvágtuk és a hasi szerveket megvizsgáltuk), megállapítottuk, hogy a daganat igen előrehaladott állapotban volt, áttételeket képezett a környéki nyirokcsomókba és a májba. Semmit nem lehetett tenni. Orvosilag nyilvánvaló volt, hogy a betegnek csak néhány hónapja van hátra, vagy még annyi sem. Egy félévvel előbb, mikor az első tünetek mutatkoztak, talán még meg lehetett volna gyógyítani. Fiatal felesége és két kis gyermeke volt és egy fényes fényképészeti műterme. Egymás között vitatkoztunk, hogy ki mondja meg a betegnek a lesújtó hírt. Egymást biztattuk. Végre is, az orvosi etika értelmében annak kellett a hírt közölnie, aki a műtétet végezte. Soha nem fogom elfelejteni ezt az embert. Minden összeomlott benne, mikor a tényeket közöltem vele. Hosszú ideig nem tudott szólni, csak maga elé meredt és valamit mormolt. Végre összetört és zokogni kezdett: “Hiszen én csak az alkalmatos időre vártam. ” Higyje el doktor úr, hogy nem tehettem másként, mert az üzletem tönkre ment volna. Hát nem vártam én olyan sokáig, csupán egy félévig. Éppen csak hogy rendbe hozzam a műtermet, biztosítottam a vevőkörömet, vakációztattam a családomat. Ennyi az egész!... Ezután eszelősen faggatni kezdett: “Mondja meg őszintén, doktor úr, mennyi időm van még hátra?!” Mikor közöltem vele, hogy a legjobb számítás szerint is csupán néhány hónapja van, akkor hangosan jajveszékelni kezdett, hogy ez nem lehet igaz, mert neki még fel kell nevelni a kisgyermekeit. Azután követelte, hogy engedjük ki a kórházból, mert ő még pénzt akar keresni a hátralévő néhány hónapban a családjának. Szeretném, ha nem ilyen szomorúan kellene befejeznem a történetet. De sajnos, az élet tele van ilyen befejezésekkel. Csak a mozivásznon végződik a történet “happy end”-del. A Biblia nem tudósít bennünket arról, hogy Félixnek valaha is lett volna alkalmas ideje a megtérésre, miután elszalasztottá a kedvező alkalmat, amikor a Szent Lélek felindította a szívét. Esau nem talált megtérést, pedig sírva kereste a megbánás helyét. Festus soha nem tudta mega földön, hogy nem Pál apostol volt a bolond, hanem ő maga. Agripa király soha nem lett keresztény, pedig az apostol majdnem reá vette, hogy azzá legyen. Az én betegem, akiről szóltam, nem talált egy alkalmat, amikor meg tudták volna menteni az életét, mert elszalasztottá az alkalmatos időt. Arra kérek mindenkit, aki e sorokat olvassa, ne halogassa a megtérést, mert az alkalmatos idő most van! — Dr. Haraszti Sándor ttiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniimiiiiitiiiiiimiiiiitiiiiiimiiiiiiitiimiiQ 5 TÉLI IMA Lehullt a hó, fehér a táj. Csüggedt szívem sajogva fáj. Utat kutat. s Tehozzád mennék, Istenem. S Mutasd az ösvényt énnekem. Vezess, szeress! Utam befútta tél hava ... Könyörülj rajtam, ég Ura, Igaz Vigasz! | Ne nézd, Atyám, sok bűn-hibám! | | lm, feléd száll esdő imám Fehér szívér’. | S ha lelkem egykor mennybe ért, 1 | Örökké áld e nagy kegyért, Te, fő Erő! I — Gerzsenyi Sándor | llllllltlIHIIIIItlIlltlIHIIIttlIIIIIIIIIHHIItltlIllltlIIMIIIIIIIIIIItlIlllllllllltlIllllllllliailtl
