A Kürt, 1985 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
V. ÉVF., 10. SZÁM, 1985. OKTÓBER VOL. 5., NO. 10. 1985. OCTOBER Published monthly by THE HUNGARIAN BAPTIST CONFERENCE OF THE AMERICAN CONTINENT Co-operating with the Greater Cleveland Baptist Association — SBC Futásomat elvégeztem Oláh Lajos Az élet legkegyetlenebb jelenségei közé tartozik a befejezetlenség érzete, tudata és az ezzel járó negatív jelenséségek. Láttam embereket, akik mindig csak kimaradtak mindenből, de sohasem a befejezettség érzetével. Életük szánalmas vergődés. Utólagos viszszakapkodás, görcsös ragaszkodás. Néha rangos pozícióból. Ennek oka sok minden lehet. De a befejezettség érdekében senki annyit nem tehet, mint ki-ki önmaga. Fel kell ismerni a valós helyzetet. Senkinek ne legyen nagyobb az igénye, mint amire erejéből telik. Minden ember életében vannak változások, nyílnak új korszakok, új lehetőségek. Egészséges esetben a változás fejlődést, előrehaladást is jelent. De előrehaladás is csak úgy lehetséges, ha le tudjuk zárni a korábbi korszakot. A szépeket is. Istennek hála, hogy hivő keresztyén lettem. Azért külön hála, hogy baptista hivő lettem. Különös szerzet vagyuk mi. Kordába nehezen fogható, de a szebbért, jobbért teljes odaadással, önkéntes ön megtagadással küzdő sói az emberiségnek. Az egészséges elégedetlenségek és a csodálatosan szép lehetőségek gazdag tárháza. Igen szép kifejezések, jelölések e bibliai szavak: kiválasztás, Istentől való rendelés, kegyelmi ajándék. De nem sokkal csúnyábbak az őstehetség, született tehetség, eredetiség kifejezések (2 Tim 4:7) sem. És mennyi ékeskedik másfél száz éves múltunkban. Mayer, Kornya, Csopják, Somogyi, Bányai, Szabó László, Haraszti és az első prédikátorok valamennyien. Évtizedeken át nem is lehetett bejutni az akkor még nem olyan rangos Szemináriumunkba, amíg az Istentől való elhívás, a született tehetség ténye a gyülekezeti szolgálatban nem igazolódott. Baptista hívővé válásom nemcsak valláserkölcsi döntés volt, hanem társadalomkritikai, bizonyos értelemben politikai helyreállás is. Ézekilencszáznegyvenben ezt vállalni olykor több kockázattal járt, mint azt sokan tudják, vagy gondolják. Az én életemben például csendőrökkel való fenyegetést, majd munkaszolgálatos keserveket is hozott magával. De micsoda örömmel együtt! Mert amiért vállaltam, azt a valaha is megálmodott legnagyobb rangot, méltóságot jelentette. Jelentette az üdvösség reménységét és jelentett egy, a maga nemében és abban a korban páratlan értékű katedrát is. Alig húsz évesen a laikus igehirdetők, “falujárók” széles lehetőségével. És én bár nem ismertem ezt a kifejezést, mindig népnevelőnek is éreztem magam. Legalább annyira, mint írásmagyarázónak. Mert láttam, hogy elhanyagolt népemnek mind a kettőre egyaránt szüksége van. Aztán teológus lettem. Olthatatlan szomjúság volt bennem a tudás, a szakképesítés után. Ekkor, bár soha senki nem mondta, tudtam, hogy mint hivatásos tanítónak, fel kell adnom a színesebb, de kevesebb felelősséggel járó laikus viselkedési formát. Megérte. Számomra öröm volt hivatásos lelkésznek lenni. Az egymást követő misszió állomások, közegyházi szolgálatok, el nem halkuló vallomássá érlelték bennem az Igét: Teljes öröm van Tenálad! Ha akad még egy ember ezen a világon, aki elmúlt életével — nem önmagával — teljes mértékben elégedett, az az egy biztos én vagyok. Mert nemcsak azt látom, amivé lettem, de sokkal inkább azt, ami voltam. 1978-ban búcsút mondtunk Debrecennek és a hazai szolgálati területnek. Nem elszakadtunk, csak lezártunk egy korszakot. Még csak meg sem kísértett az a gondolat, hogy mi volna, ha... Pedig akadtak csábító, szirén hangok. De nem is csoda. Békevár — Kipling, olyan sajátos munkaterület, ahol egyszerre kellett nemzetközileg is helytálló teológusnak és mindenki szolgájának lenni. Ez volt pályafutásom teteje, életünk sava, borsa. Mert az igaz istentisztelet, meglátogatni az özvegyeket és árvákat, szolgálni jövevényeknek, betegeknek, magáramaradottaknak. Ráadásul azzal a tudattal, hogy rajtunk kívül nincs is más. És tettük. Itt aztán igazán szabad akaratból. Szép volt. 1985 szeptember végén ennek is vége szakadt. Legalább is jelenlegi formájában igen. Elértem a nyugdíjas kort, sőt két évvel már meg is haladtam. Olyan volt, mint egy gyorsan tovatűnő álom. Voltak fáradalmak, fárasztó dolgok, de annál édesebb volt az Úrban való nyugodalom. Lehet, hogy még lesz folytatás. Ám legyen! De az már egy következő korszakot jelent. Egy szép, nyári naplemente bársonyos, csendes alkonyát. Bárcsak úgy lehetne! oláh Lajos
