A Kürt, 1985 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

4. oldal Templomok a prérin Saskatchewanban jónéhány baptis­ta imaház és református templom őrzi az első telepes magyarok emlékét. Mi magunk is többször meglátogattuk eze­ket a helyeket, és a még életben lévő idős magyar testvéreinket. Ők építet­ték pl. a leaski és wakawi szép imahá­zat is. Az évek múlásával a magyar gyülekezetekből angol gyülekezetek let­tek. De nekünk, “óhazai” magyarok­nak felejthetetlen élmény látni a küsz­ködő, honalapító magyar testvérek által épített templomokat. Érdekes do­log fölfedezni az utak mentén a lom­bok közül előbukkanó, régi kis kápol­nákat is, amelyek közt mindenféle közösség temploma megtalálható. De legtöbbet mégis a helyi elődök által épített templom jelent a számunkra. Mintha megszólalnának a kövek, és felidéznék a régi idők emlékeit! Az egy­másra utaltság idejét, amikor ezek a templomok az egységnek, a közösség­nek, az új világba átmentett hitnek vá­rai lettek. Ezek közül két műemlék-templo­mot szeretnék bemutatni azoknak a magyar testvéreknek, akik nem isme­rik a nyugat-kanadai prérit. A két templom neve: Békevár és Kaposvár. 1. Béke vár Ezt a szép elnevezést 1900-ban kap­ta a Kipling melletti első magyar tele­pülés, Szabó Jánostól, a telepesek aty­jától. A farmok központja lett ez a hely. A békevári honalapítók nagy­részt a Tiszántúlról, Szabolcsból és a Felső-Tisza vidékéről jöttek. Az egy­másrautaltságból született közösség él­tető elemük lett az idegenben. Télen, nyáron kilométereket tettek meg gya­log, lóháton, kocsin vagy szánon, hogy egymás otthonában, később pedig az iskolában összejöjjenek. Akadt köztük szolgálattevő is, majd Debrecenből hív­ták meg az első papot. Nagy szorgalom­mal nekikezdtek a templomépítésnek. A Nagytemplom mintájára kéttornyú­ra épült, csakhogy fából, mert itt az volt bőven. Kapui 1912-ben nyíltak meg a hívek számára, és ettől kezdve ez lett a farmerkodó, ugartörő magyarok életének központja, ez lett a “béke vára”. A hagyománytisztelő magyarok szá­mára ma is a kegyelet, az emlékezés szent helye ez, a mi számunkra pedig megrendítő tanúja a nehéz időknek. Egyedül áll, mint a hitnek egy régi őr­tornya a prérin. A dombokkal, erdők­kel váltakozó termőföldek közt mesz­­szire látszik két égre mutató, fekete tetős tornya. Békevár Presbyterian Church and Neighbouring Pastors, Rev. G. Mentő and Rev. S. Fazekas — 1941 Tágas, füves parkolóhelyét — ami ré­gen nem autók, hanem szekerek, “ba­­gik” és lovak pihenőhelye volt —, lom­bos fák veszik körül, az út felől pedig kerítés, nagy kapuval. A bejárat fölött nagybetűs felirat fogad: Welcome! Is­ten hozott! A pázsitos tér közepén kö­vekből rakott talapzaton emléktábla jelzi az alapítás évét. Aztán még egy kis kertajtón áthaladva, két sor sövény közt jutunk a templom lépcsőjéhez. Aki itt végig lépked, az szinte látni véli a botra támaszkodó öreg magyarokat, meg a zsoltárt szorongató, gyermeke­ket vezető, hosszúszoknyás asszonyo­kat, akik vasárnaponként itt ballagtak fel az Űr házába, hívogató harangszó mellett. Mikor először hallottam megkon­­dulni a békevári harangokat, könnyes szemmel emlékeztem a régiekre és a maiakra, mert itt ritkán hallani harang­szót. A harangtorony a templom elő­teréből nyílik, innen beljebb lépve, szemben láthatjuk a magas szószéket, ahová — hazai mintára — lépcsők ve­zetnek fel. Alatta kisebb emelvényen az úrasztala és az antik harmonium, félkörben faragott oszlopsorral kerít­ve. A padok is félkörívben helyezked­nek el, mind kézzel faragott, elődeink munkája. Kétoldalt csúcsíves ablakok, hátul egy kis karzat a kórus számára. Bent a városban, Kiplingben, új, mo­dern templomban jönnek össze a hí­vek, a kinti békevári templom ma már csak műemlék, de időnként rendbehoz­va, nyitva áll a turisták számára. A megnyitás évfordulóján minden nyá­ron emlékistentisztelet van. Kedves ta­lálkozó ez a nap, ilyenkor eljönnek a messzire szakadt hívek is. Megkondul­­nak a harangok, magyarul is hangzik az Ige, énekel a baptista énekkar, a gyülekezet ajkán pedig felcsendül a “Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Utá­na megterítik a pázsiton felállított asz­talokat. És bár a prérin végigsöprő szél meg-megrecsegteti az öreg fatemplom eresztékeit, mégis, ha valaki hagyomá­nyos, szép esküvőt akar, az Békeváron tartja. Sajnos, a kemény időjárás előbb­­utóbb pusztulásra ítéli a régi templo­mot, ezért a református egyház egy gyűjtési akció után harangtornyot épí­tett a városi templomhoz, és ide mentik majd a békevári harangokat. Itt kon­­dulnak majd meg, hívogatva a népet az Úr házába. Ami bennünket még közelebbről érint: Békeváron egymáshoz közeleső két telken állt a református és a baptis­ta templom. Az első hazai híradás egy 1924-es évbeli “Kürt”-ben jelent meg, a békevári ifjúsági konferenciáról, és Mónus János lelkipásztor munkálko­dásáról. Mónus testvér ma Prince Al­berten él, 95 éves. Mint ahogy annak­idején hírt adtunk e lapban: a gyüle­kezet 70 éves évfordulóján, 92 évesen, ő volt az ünnepi szónok. A baptista imaházat azóta már be­költöztették a városba, és többször át­alakították. Ma is ebben a nagymúltú imaházban tartjuk összejöveteleinket. Megmaradt azonban a régi helyén a mellé épített temető. Sok úttörő bap­tista előd között itt nyugszik az áldott emlékű Ilonka István testvér is, az Er­délyből jött magyar lelkipásztor. Ma is ez a gyülekezet temetője, csak úgy, mint a református egyháznak a béke­vári templom melletti temető. Megren­­ditő érzés járni ezekben, ahol egy város­­nyi nemzedék nyugszik. Olvasgatva a sírkövekre vésett szép magyar neveket, évszámokat, látva a gyermeksírokat, átérezhetjük az úttörő magyarok kezde­ti megpróbáltatásait, kálváriáját. Azo­­két, akik nekivágtak a világnak, hogy új, jobb hazára találjanak, akik nagy darab földeket törtek fel és alakítottak át termőfölddé, — hogy végül csak egy kis darab föld, egy sírhely legyen az övék! Mégis, az ő életük, az ő munká­juk lett az a biztos alap, melyre felépül­hetett a mai nemzedék élete és jóléte. Legközelebb a “Kaposvár” elnevezé­sű templomról, és a körülötte épült magyar településekről szeretnék be­számolni. Oláh Lajosné 1985. május

Next

/
Thumbnails
Contents