A Kürt, 1985 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

1985. április

3. oldal

(Folytatás az 1. oldalról) osont, sírva elindult, sírva botorkált a koromsötét úton tapogatózva a kis Mirjám. Őt nem ijesztette a fekete nappal, hisz a nappalai mind feketék voltak.

— Jézus! — suttogta — Názáreti Jézus! Ha Te az én szemem is megsimogatnád, hogy az édesanyám ne sírjon miattam! — Senki sem járt sehol. Félve hazamentek, s becsukták az ajtót az emberek.

— Hé! — mordult föl a katona. Szőke kislány ütközött belé. — Félre, hé! — De a gyermek sírva ragadta meg a köpenyét:

— Hol van Jézus, a názáreti Jézus?

— Rufus vadul rántott egyet magán:

— Rajtam ne keresd, ha az életed kedves! — De a gyermek sírt

— Merre menjek? — És fogta Rufus köpenyét és nem engedte el. A katonát valami bénította. Nem tudta félrelökni. Hallgatta a panaszkodó beszédet: — Nézd, vak vagyok és meg kell Őt keresnem, Jézus, hol vagy? Názáreti Jézus, simogasd meg a beteg szemecskémet!

A lenszőke fej odacsuklott a katona kemény karjára. A fényes könnyek a felülről mindvégig szövött köntösre hulltak. Mert ott volt a katona karján a felülről mindvégig szövött köntös. Mirjám beletemette az arcát és sírt. Aztán boldogan sikoltott. Csendesen belefehérlett az arcába a köntös. Látta a redőit, látta a katona karját. Látta a maga kezét, látta a ruháját, az útat, a sötétben fehéren derengő házakat. Odavetette magát Rufus lábaihoz.

— Látok! — ujjongott. — Látok!

— És boldog ámulattal simogatta meg a felülről mindvégig szövött köntöst:

— Milyen fehér... milyen fehér!... — Rufus felordított, s leejtette a köntöst, mintha kígyó volna, mardosó kígyó és égető tűz:

— Az övé volt, az övé volt! —hörögte és rohant, rohant. Vihartól űzött felhő rohan úgy. Pedig nem űzte senki. A vihar benn a szívében tombolt, nem mögötte.

Mirjám felemelte a porból a köntöst s leült vele az útszélre. Nem értette.

— Az övé volt... — surrogta csodálkozva. Kié volt? Ki gyógyította őt meg, kinek volt arra hatalma? Hiszen az ünnepi vándor azt mondta, hogy arra csak Jézusnak van hatalma. Ez az ember nem lehetett Jézus. Ez az ember

nem gyógyította őt meg, elrohant tőle, mikor észrevette, hogy lát és otthagyta a köntöst. Édes sejtelmek fogták el a gyermekszívet. Hogyan is kérdezheti még, ki gyógyította meg? Arra csak Jézusnak van hatalma. S akkor a köntös is csak az övé lehet. A katona is úgy mondta: “Az övé volt.” Miijám boldogan megsimogata a köntöst... ránevetett, rámosolygott. Közben valamivel világosabb lett. A nap, kezdte visszanyerni régi fényét, amint Nyugat felé ereszkedett. Haza kellene menni, — gondolta Mirjám. Fölugrott és elindult. Néhány lépést tett, de hirtelen megállt. Mi legyen az Úr Jézus köntösével? Az Űr Jézus bizonyosan keresni fogja. Az a csúnya ember ellopta Tőle és haza akarta vinni. Milyen jó, hogy Mirjám találkozott vele s a csúnya ember megijedt s otthagyta. Most legalább visszaviheti Mirjám az Úr Jézusnak. Gondosan összegöngyölítette, a hóna alá vette és elindult. Szomorú asszony közeledett az úton. Mirjám ráemelte ragyogó szemét.:

— Hol találnám mega názáreti Jézust? — Az asszony felcsukló sírással felelt:

— Meghalt. Most jövök a Golgotáról.

— Oda visz ez az út? — kutatott tovább a gyermek, s keze titokban végigsimította a fehér köntöst.

— Igen, de ne menj te oda, lányom. Nem embernek való azt látni. Hazavezetlek, gyere, édes leányom. — Mirjám megrázta lenszőke fejét és elszaladt, nehogy hazavezesse a szomorú aszszony. Hiszen neki a köntöst, a fehér köntöst vissza kell vinni.

A Golgota útján szomorú menettel találkozott. Fehér gyolcsba csavart mozdulatlan testet hoztak bús férfiak, zokogó asszonyok.

— Ládd, ott viszik Jézust — mutatta egy suhanc. Mirjám szeme felcsillant: megtalálta. Milyen jó volna most odarohanni, megköszönni a látó szemét s Istent dicsérni, mint a kis Alfeus és a vak, koldus Saul. De mért nem mozdul és hová viszik? Ó, a kis Mirjám szíve összeborzadt, látva a hideg, sötét üreget. Ez lenne az Űr Jézus lakóhelye? Hogy is gondolhatnak ilyet az emberek? Nem fog Ő itt maradni. Majd, amikor senki sem látja, megmozdul, fölkel és elmegy innen. S akkor szüksége lesz a köntösre. Milyen jó, hogy utána hozta! Leteszi gyorsan a mozdulatlan Mester mellé, s már kint

van az úton, már siet, fut hazafelé. Lihegve és be a házak közé és megáll: Merre van most haza?

— Mirjám! — kiáltja el magát egy sápadtan ide-oda siető nőalak. Az arc ismeretlen, de a hang ismerős. Miijám repesve a karjába szalad, s az asszony viszi, vezeti: — Vigyázz leánykám, itt egy kis gödör. Vigyázz, itt nagy kő fekszik az úton. Hol jártál gyermekem? Annyit kerestelek. Vigyázz, vigyázz leánykám, elesel.

— Édesanyám! — kacag föl Mirjám, — édesanyám, hát nézz a szemembe! Nézd, hiszen látok. Hihetetlen, egészen hihetetlen. Miijámnak mutogatnia kell, hol a fa, hol a kő, hol a ház és mégis hihetetlen. Az anya belecsodálkozik a sugárzó kék szemekbe. Hallgatja a csodálatos szavakat a Názáreti Jézust kereső vak gyermekről s a fehér köntösről, amelyik felülről mindvégig szövött, s amelyiket vissza kellett vinni, odatenni a halott Jézus mellé, mert Ő úgysem fog ott a sírban maradni. S Mirjámék házában cseng, ujjong már a halleluja.

Harmadnap reggel üres volt a sír. A fényes napsurgarak s a kis Mirjám lenszőke feje együtt hajoltak be a sötét üregbe. Szombaton útjukat állta a nagy kő. De most a nagy kő félrehengerítve, a tiszta gyolcs, a halotti lepel a falnál fekszik összegöngyölítve, s a fehér köntös nincs sehol. Miijám boldogan bólint. A napsugarak se találják a köntöst és boldogan ragyognak. Künt a liliomos kertben nagy, fehér liliomként, vakító fényesen ott áll a Mester. Fehér köntös van rajta, felülről mindvégig szövött. A kis Miijám dobogó szívvel letérdel Eléje s a Feltámadott megnyugtatja kezét a gyermek szőke fején.

— Köszönöm, Miijám, hogy visszahoztad a köntösömet. Látod, viselem újra, mert én élek örökkön örökké. Ahol valaki segítségül hívja nevemet, ott leszek. S akik énbennem hisznek, ímé, mindennap velük leszek. Békesség néked, kis Mirjám.

Sok-sok liliom ragyogott a kertben, Mirjám mindegyiket látta, de a legnagyobbat, legszépségesebbet, fényes csillagoknál sokkal fényesebbet, mire fölemelte szemét, már nem látta. Csak a lába nyomát még a virágokon... a poros úton, a köves úton... az örömben, a fájdalomban, egész életen át minden napon.

Túrmezei Erzsébet

A köntös