A Kürt, 1985 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

V. ÉVF. 4. SZÁM, 1985. ÁPRILIS VOL. 5. NO. 4., APRIL 1985

Published monthly by THE HUNGARIAN BAPTIST CONFERENCE OF THE AMERICAN CONTINENT _____________________Co-operating with the Greater Cleveland Baptist Association — SBC_________________

r Rufus az égre bámult. Legalább egy gomolyfelhőt látna rajta. De sima mint a tó, mint a fekete tó. Sugártalanul, sötéten jár rajta a nap, s akármerre néz, mindenütt sötétség. A talpa alatt néha megremeg a föld, mintha az is megborzongna valamitől. Rufus úgy találja, hogy jó volna már hazamenni. Otthon az asszony úgy mosolyogna, mint máskor, a kisfia sikongatva tépázná a szakállát, mint máskor... elfelejtené az egészet, aludna jó nagyot, s másnapra ő is olyan lenne újra, olyan hetvenkedő, olyan semmit se bánó, olyan halállal is farkasszemet néző, mint máskor.

— Ketten hazamehettek — rendelkezett a százados, — a másik kettő is elég már.

— Akkor megyek — kapott a szón. El is indult.

— Hé, Rufus, a köntös! — Igaz, a köntös, az a kockán nyert, felülről mindvégig szövött. Kelletlenül fordult meg. Martianus már nyújtotta feléje vigyorogva. Rufus sötéten végignézett rajta. A köntös vérfoltos volt, igyekezett úgy fordítani, hogy a vérnyomok ne lássanak. A legszívesebben ott hagyta volna, odaadta volna a kapzsi Martianusnak. De a karjára vette és ment. Hiszen szép ruhadarab volt. Valaki a szíve szeretetét szőhette bele, amikor szőtte annak a Názáretinek. Először örült is, hogy ő kapta, úgy fordult a kocka. Most mégis kelletlenül vitte: emlékét annak, amit legszívesebben elfelejtene. Minél gyorsabban, minél hamarabb, hogy az lehessen, aki volt, és úgy élhessen, mint eddig. Azért csak vitte és ment.

Mirjám is ment. Lenszőke kis virág volt. Még néhány éve vígan futkosott:

tudta, hogy zöld a fű, a lomb, a rét, kék selyemsátor fölöttük az ég, piros karmazsinszállal sző ruhát az édesanyja és fehérek a mezőn a liliomok. De aztán hályog ereszkedett a szemére. Hulltak az édesanyja könnyei a szemére, de nem tudták kinyitni. Elmúlt egy év, elmúlt kettő. Mirjám ott járt a zöld füvön, fehér liliomok között karmazsin köntösben, kék ég alatt... és nem látott semmit. Mindig így lesz ez? Mindig így lesz?

Idegen vándor érkezett hozzájuk a szent napokra: ünnepi vándor. Megáldotta a házat békességgel és szépeket mesélt a kis Mirjámnak. Messziről jött. Fehér galileai falu lakója volt, amelyik úgy feküdt a lankás oldalon, mint a fehér juhocskák nyája. Szomorú falu volt. Sok volt a beteg. Az útszélen ott koldult az öreg vak Saul. S a sánta kis Alfeus bicegve hordta a faluvégre a bélpoklosok eledelét. Mikor róluk mesélt az ünnepi vándor, Mirjám vak szemei tele lettek könnyel. De fölszáradtak a könnyei, álmélkodva szétnyílt az ajka, tüzes lett, kigyulladt az arca, mikor arról a csodálatos napról beszélt a vándor, amilyet nem láttak még fehérfalú juhocska-házak. A bélpoklosok ujjongva hazatértek, a kis Alfeus kacagva ágra akasztotta a mankót és csupa énekszó, istenmagasztalás volt a falu. Mert arra ment Jézus. —-----------------------------------------Minden kedves Olvasónknak kegyelemben gazdag

Húsvéti Ünnepeket kívánunk!

Jézus él!

___ __——.............J

— Könyörülj rajtam is, Jézus, Dávid Fia! — kiáltozott a szegény vak Saul. A nagy újjongásban senki sem hallotta. De Jézus meghallotta és odament.

— Mit akarsz? — kérdezte szeretettel.

— Uram, hogy lássak! — A Mester keze simogatóan, lágyan megérintette a vak szemeket, s az öreg Saul látta az embereket, a napot, a fákat. Odaborult Jézus lábaihoz és látott.

— Mirjám, Jézus itt van Jeruzsálemben. — Valami szép álom lehet csak, de az ünnepi vándor erősítgeti, mondja, el kell hinni: itt van Jeruzsálemben. Elindultak nyomban megkeresni. Nagy város Jeruzsálem, nem találták. Azt hallották, Bethániába ment, reggelre visszajön. És milyen hosszú volt az éjjel. Mirjám se tudott aludni, az édesanyja se tudott aludni. A szívük dobogott, zakatolt, dobogott. Azt dobogta: holnap. Miijám a szívére szorította a kezét, hogy csendesebben, halkabban verjen. De olyan édes volt az a sietős dobogás: holnap, holnap, holnap.

Alig pitymallott, útra is keltek. Rá is találtak a Mester nyomára. Hiszen mindenki tudta, amit ők nem. Tudták a madarak, azért hallgattak. Tudták a síró asszonyok, tudták a dúltarcú, ökölbeszoruló kezű férfiak: Jézust elfogták, Jézust elítélik, Jézust megölik.

A kis Miijámot hazavitte az édesanyja, és otthon sírdogáltak mind a ketten. Az édesanyának dolga volt, Miijámnak nem volt. Üldögélt a háztetőn, üldögélt a ház előtt. El is aludt sírva, fel is ébredt sírva... Hátha nem is beszéltek igazat azok az emberek. Mégis csak oda kellett volna mennie, a Mesterhez. Még ha bántották is, oda kellett volna menni. Még ha megölték is, oda kellett volna menni... Sírva ki(Folytatás a 3. oldalon)

A KÖNTÖS