A Kürt, 1983 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1983-08-01 / 8. szám
de büszkén vállalják a magyar származást. A gyülekezetek tagjai egyébként könnyed természetességgel mennek látogatóként egymás templomába. A kórusok vendégszereplése sem ritka. A legutóbbi karácsonyon én is elvittem a különböző vallású diákjaimból toborzott gyermekkórusomat a környék templomaiba, magyar karácsonyi dalokat énekelni. Az öreg magyarok áhítat-könnyes szeme volt a méltó köszönet érte. Mikor a magyarok a múlt század utolsó évtizedében megkezdték az itteni település alapítását, a falut a Milleneum tiszteletére Árpádhonnak nevezték el. (A települést ma angolul Hungariansettlement-nek hívják.) A három alapító-szervező magyar Zboray Tivadar, Mocsáry Adám és Bruszkay Gyula voltak. A Kürt-öt olvasva lépten-nyomon belébotlok a Zboray névbe. Zboray László prédikátor neve, akiről az Amerikai Magyar Baptista Theológiai Szeminárium könyvtárat nevezett el, és aki kilenc év alatt kilenc baptista templomot alapított, nem sokkal azután, hogy Zboray Tivadar magyar települések létrejöttének egész során fáradozott, előbb Kanadában (Eszterházy Pál társaként), majd az amerikai Délen. Mindketten Magyarországnak ugyanarról a vidékéről származtak, családi hátterük szlovák volt, és mindketten az 1880-as évek elején érkeztek Amerikába. A kettejük közösségteremtő buzgalma rokon — nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vérségileg is egészen közeli rokonok lehettek. De a bizonyítás még hátra van. A legelső magyarok a halottaikat 1907-ig, a saját temető kialakításának évéig a baptista templom temetőjébe temették el. Az elkövetkező évtizedekben (kb. a II. világháborúig) pezsgő magyar gazdasági és kulturális életet építettek ki itt lenn Délen, nem messze a Mississippi deltájától. A farmokon termelt termékeket (főleg a földiepret) a Hungarian Farmers Association helyezte el a piacokon. Boltjaikban magyar árusok magyarul kínálgatták portékáikat; hétvégén magyar nyelvű színdarabokat, filmeket játszottak egymásnak; klubjaikból magyar nyelvű könyveket kölcsönözhettek; a posta magyar nyelvű újságot hozott nekik Clevelandból, New Yorkból. Még a közéjük keveredett lengyel, angol vagy néger is megtanult magyarul; másképp nem boldogult velük. Az 1983. augusztus első-második generáció némely tagja sohasem tanult meg angolul — nem volt rá szüksége. A baj ott volt, hogy az iskolába beíratott gyerek se tudott angolul egy szót sem, s emiatt rengeteg megaláztatás, kudarc és frusztráció érte 6 — 7 éves ártatlan korban. Ezek a kellemetlen gyermekkori élmények magyarázzák, hogy ugyanők aztán a saját gyermekeikhez már az első pillanattól kezdve csak angolul beszéltek. A harmadik generáció nem is tud, csak elvétve magyarul. De a szülők és a nagyszülők ugyanakkor érezték, hogy ezzel a kényelmesebb megoldással valami elveszett, aminek nem kellett volna szükségszerűen elvesznie. A teljesértékű amerikaiság és a magyar örökség megőrzése között csak látszólagos az ellentét — valójában egymást erősítő fogalompár lehet a kettő. Önmaga legnemesebb jussát fecsérli el az, aki lemond az atyai örökségről, vagy elássa, mint a bibliai ostoba szolga a tálentumot. Az árpádhoni magyarok érezték ezt, valószínűleg ez volt a fő indítékuk arra, hogy 1977-ben — Friedrichs Gizella aktív közreműködésével —kiharcolják a közeli iskolában a magyar nyelv tanításának jogát és anyagi feltételeit. A magyar tanítás immár hat éve folyik az elemi iskolában, és a tervek szerint jövőre bevezetik oktatását a Junior High és talán a High Schoolban is. (Eme terv realizálása természetesen a State Department of Education támogatásának a függvénye.) A magyar tanításnak talán az egyik legmeglepőbb vonatkozása az, hogy a kultúrális örökség nem kötődik vérségi származáshoz vagy valláshoz. Diákjaim között vannak baptisták, reformátusok, katolikusok; őseik pedig esetleg tiszta vagy keverék magyarok (“hunky”-k), de lehetnek tiszta vagy keverék angolok (“red neck”-ek), cajun franciák (“cunes”-ek), sőt még a mesztic, az olasz és az ír is előfordul — a feketékről nem is beszélve. Vagyis valamenynyien igazi amerikaiak, a szó legjobb értelmében. A baptista lelkésznek a lánya ugyancsak a diákjaim közé tartozik, és egyike a legügyesebbeknek. Hogy mit tanulnak a gyerekek? Előbb gyermekdalokat, gyermekverseket, gyermekjátékokat; majd írást, olvasást, számolást; később egy kis földrajzot, történelmet, Petőfi-verseket, és minden évfolyamon 20 — 30 népdalt. Némelyek még citera, furulya és cimbalom-játékot is! Mindezt napi félórában. Nem sok — de nem is kevés, ha a rendszerességet tekintjük. Mivel a gyermekek otthon soha egy szót sem hallanak magyarul, az iskolában nem tanulhatják meg a magyart társalgási szinten, de olyan alapokat kaphatnak, amit később könnyedén átfordíthatnak aktív nyelvtudássá. Kulcsot kapnak a magyarság nyelvének, kultúrájának kincsesládájához. Biztos vagyok benne, hogy némelyikük örömét leli majd élete során ezekben a kincsekben. A gyerekek tartós érdeklődése a magyar nyelv iránt jótékonyan befolyásolta a felnőttek tradíció-vállaló kedvét is. Az utóbbi években új lendületet kapott a magyar hagyományú kultúrális élet több összetevője. Az első magyar templom, a református templom fennállásának 75. évfordulóját például a helyi magyarok rég nem látott nemzedéki teljességgel ünnepelték meg. A fentiekből láthatóan a munkám tulajdonképpen kettős karakterű: a pedagógusé és a népművelőé. Én nem mondhatnám egyikről sem, hogy kevésbé fontos a másiknál. Ezen az — amerikai magyar mércével mért régi magyar településen egyszer már megszakadt a nemzedéki nyelvi folytonosság. Ami most Albanyban folyik, az tulajdonképpen az összmagyarság szempontjából is tanulságos kísérlet arra, hogy egy generáció kényszerű áthidalásával völgyhíd épüljön nagyszülők és unokák között. Másrészt kísérlet a kérdés megválaszolására: megőrízhető-e a kétkultúrájúság az anyanyelvi súlypont áthelyeződése után, a környezet nyelvi kényszerének szorítása nélkül is? A végleges választ nem ismerem. A kérdésfeltevés kétesélyes izgalma a munkám igazi bére — és az a jóérzés, hogy tevékenységem az “igen”-nek az esélyeit növeli. Kívánhatunk-e magunknak ennél többet, mi “igen”párti emberek? FELHÍVÁS Emlékgyűjteményünk egyre duzzadó anyagát lassanlassan nem tudjuk elhelyezni. Korszerű tárlókra, polcokra, szekrényekre lenne szükség. Várjuk tehát azoknak a testvéreknek a segítségét is, akiknek nincsenek régi képeik, de ha engednek az Úr indításának, tudnak egy csekket küldeni. Azok, akik szeretnék elősegíteni, hogy értékes emlékeinket biztonságosan megőrizhessük és bemutathassuk, küldjék el adományaikat az Amerikai Magyar Baptista Teológiai Szeminárium pénztárosának elmére (Mrs. Lidia Herjeczki, 1370 Michigan Blvd. Lincoln Park, MI. 48146). A csekkre írjuk rá: “Baptista Emlékgyűjteményf' Dr. A Imási Mihály 7. oldal
