A Kürt, 1983 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1983-07-01 / 7. szám
1983. július I Akik közülünk eltávoztak ^f—-m Those Who Have Passed Away n=r Előző számunkban már közöltük, hogy Forrás Edéné testvérünk, életének 60. évében, 1983. április 29-én, türelemmel viselt hosszantartó, súlyos betegség után elhunyt. A gyászistentisztelet május 1-én, a temetés május 2-án volt Clevelandban. A vasárnapi gyászistentiszteleten a clevelandiak mellett jelen voltak a torontói és a detroiti testvérek, Detroitból Herjeczki András lelkipásztor is. Az igen tágas Funeral Home szűknek bizonyult a mintegy 200 résztvevőnek. A gyászistentiszteletet Dr. Almási Mihály, helyi lelkipásztor tartotta — elhunyt testvérünk végakarata szerint —, de szóltak a koporsó mellett mások is. Almási testvér a kezdő imádság után különös kéréssel fordult a jelenlevőkhöz: “Kérem azokat a testvéreket, akik valaha énekeltek énekkarban, és szerették Mariska nénit, hogy jöjjenek előre!” — mondta. Egymásután indultak az idős és fiatal, magyar és nem magyar gyülekezetbe járó, régi és mai énekesek előre. A lelkipásztor kiosztotta azt az énekgyűjteményt, amit külön erre az alkalomra készített, és megkérte Krasznai Béla testvért (Torontó), hogy vezesse az alkalmi kórust. Már az első ének igen nagy hatással volt mindnyájunkra: “Némely szív oly elfáradott, ha a Nap megy lefelé . . Az igeolvasás és imádság után — az újabb fölhívásra — jónéhányan csatlakoztak még a kórushoz. Lehettek úgy ötvenen, amikor énekelni kezdték: “Ha földi szenvedés, munka után . . .” A gyászistentisztelet alapigéjeként Mt 25:21-et olvasta föl Almási testvér: “Jól vagyon jámbor és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe!” Bevezetőben elmondta, hogy teljesen reménytelen vállalkozás lett Forrás Edéné volna pl. levelezéssel, hívogatással összegyűjteni mindazokat egy kórusba, akik most együtt énekeltek. Egy embernek meg kellett halni ahhoz, hogy létrejöjjön ez a kórus — Amerikában jelenleg bizonyára a legjobb és legnagyobb magyar baptista énekkar! Miért vagyunk itt most enynyien? Mert elhunyt testvérünk valamennyiünket szeretett. Hányszor elmondta: “Adj egy kis szeretetet, és sokszorozva kapod vissza!” Ha most azt mondanám — folytatta a lelkipásztor —, hogy tartsák föl a kezüket azok, akik soha semmit nem kaptak tőle, talán egyetlen kéz sem emelkedne föl. Ezek után Almási testvér idézett néhány részletet Forrásné testvérünk önéletrajzából. (Ezt akkor írta, amikor jelentkezett az Amerikai Magyar Baptista Theologiai Szemináriumba. Azt kérte, hogy lehessen ott az órákon. Nem akart bizonyítványt, de mindenütt ott szeretett volna lenni, ahol a Bibliáról van szó.) “1923. november 29-én születtem. Gyermekéveim igen nehezek voltak. Sokan voltunk testvérek, így korán dolgozni kellett menni. 12 éves koromban már dolgoztam. Iskoláimat Székesfehérváron végeztem, 6 elemit és 2 év gazdasági iskolát. Sajnos tovább nem tanulhattam, dolgoznom kellett. 12 éves voltam, amikor elhívott egy barátnőm Székesfehérváron a vasárnapi iskolába. Attól kezdve nagyon nagy örömmel mentem mindig. 3. oldal Sajnos, a szüleim és testvéreim nem akartak engedni. Majdnem kitagadtak amiatt, hogy járok az imaházba. De minél nagyobb volt a tiltás, annál szívesebben mentem. 13 éves voltam, amikor bemerítkeztem. 16 éves koromban fölkerültem Pestszenterzsébetre. Itt ismertem meg a férjemet. 1943. május 8-án kötöttünk házasságot ...” Nos ennek éppen negyven éve — folytatta a lelkipásztor. Idézem a prédikációt: “Elhunyt testvérünk várta a vasárnapi úrvacsorát. — Két nappal előbb elköltözött az Úrhoz! Várta Marika lányát Los Angelesből. — Marika néhány órával később érkezett! Várta a 40. házassági évfordulót, melynek megünneplését egy héttel későbbre terveztük. ÉS VART A A HAZAHÍVÓ SZÓT - ÉVEK ÓTA VÁRTA. Ez érkezett meg legelőbb. Emberileg még legalább néhány hónapja volt, s tulajdonképpen váratlanul ment el. Hirtelen, de nem készületlenül. Csak ő tudta, hogy mennyire közel van az elköltözés ideje. Szerdán este telefonált. A feleségem vette föl a kagylót. “Marikám — mondta — csak azért hívlak, mert szeretném utoljára hallani a hangotokat ...” Csütörtökön este 9-kor beszéltem vele uoljára. Félt. Nem a haláltól (ami eljött), hanem a másnap reggelre kitűzött műtéttől (ami elmaradt). Elmagyaráztam, hogy mi is lesz az a műtét. Teljesen megnyugodott. Megkért, hogy hívjam föl a férjét, mert most már aludni szeretne. Nos, péntek reggel a műtét elmaradt. Mielőtt az orvosok bármit is kezdtek volna, a műtőasztalon megállt a szíve. Hiába próbálták újraéleszteni. Elérkezett az idő. “Jól vagyon jámbor és hű szolgám . . .” Az előző vasárnap Forráséknál tartottuk a délutáni istentiszteletet. A 23. Zsoltárt olvastam föl . . . Mariska néni azért imádkozott, hogy elkerülhesse az alapbetegségből adódóan törvényszerűen elkövetkező nagy gyötrelmeket. Meghallgatta az Úr. Ki tudná megmondani, hány betegnek vitt — esetenként hónapokig ételt, hányszor látogatott idegeneket és ismerősöket, hányszor vigasztalt telefonon és személyesen. Ő sem tudott tökéletesen angolul — mint a legtöbb magyar itt Amerikában —,
