A Kürt, 1983 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1983-06-01 / 6. szám
10. oldal mátus temető mellett van. Ezekben a temetőkben majdnem kizárólag Magyarországról jött elhunytaknak, vagy ezek utódainak a sírja van. A sírnál Dr. Georg Baxter testvér mondott rövid beszédet. Azután felkérte a gyülekezet angol nyelvű pásztorát, hogy olvasson igét. Engem pedig arra kért, hogy imádkozzam magyarul. Az imádság után Baxter testvér meghatódva és meghatódottságot kiváltva mondta a jelenlevők felé, hogy Basil Medgett testvérünk ma először értette a magyarul mondott imát. Azután az ő áldásmondásával zártuk a két részből álló gyászistentiszteletet. Miért éppen Kiplinget választotta? Ezt igazában csak ő tudja egyedül. Van azonban, amit mi is tudunk. Isten tudtával és bizonyára jótetszésével történt. Tudtuk, hogy nagyon szerette a kiplingi gyülekezetét és a gyülekezet is őt, őket. Mint szeme fényét, úgy védte és támogatta a magyar nyelvű missziót. Area minisztersége alatt értük el, hogy a szövetség havonta 300 dollárral támogatja a kiplingi gyülekezetét. Enélkül a támogatás nélkül nehéz volna a két lelkipásztor család anyagi terhét biztosítani. A reginai helyi újságban megjelent ismertetőben olvasható, hogy különösen is érdeklődött a történelem tanulságai és korunk problémái iránt. Ha ezekhez még hozzá teszem, apáíTnapja (Father's Day) Előző számunkban az édesanyákat köszöntöttük, most az édesapákra gondolunk. Fiatalokra, idősekre, élőkre és holtakra. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi verset: Könnyek — egy temetés ürügyén ... És hullt a rög és dongott a koporsó, és fölszakadt a görcsös zokogás ... — És hirtelen ott álltam én, beomló sírod szélén, Apám! S bár nem szokás minálunk érzelegni — zordon gránit talán a szívünk; ritkán könnyezünk, de ott időzve lélekben, sokáig, a bama kínnál, mely szegény, kihűlt tested magába zárta, elbicsaklott hangom, s a hulló hóval földre hullt néhány csepp fájdalom szememből ... Áldott emléked bennem semmit nem fakult. Ma már tudom, te igazán szerettél; ma már érzem, nagyon szerettelek. Ha itt volnál ... ha közöttünk lehetnél ... Megcsókolnám eres, fonnyadt kezed. Gerzsenyi Sándor hogy igen gyakran beszélgettünk ezekről a kérdésekről és a legtöbb kérdésben majdnem azonos látásban voltunk, számomra ezt a döntést nem nehéz megérteni. Ugyanakkor döntése egy hatalmas példa is és üzenet az egymás megértésére és elfogadására nézve. Éspedig nem kénytelen kelletlenül, hanem értő és értékelő szeretetben. Hogy ez az esemény mit jelent a továbbiakban, azt ma még nem is sejtjük. Nem olyan egyszerű dolog ez! Igaz, hogy nem a Mózes teteméről van szó, de azért mégis! ... Jelenleg egy nagy csodálkozó csend van a 1983. június kérdés körül. Miért éppen Kipling? Azt mi már látjuk, hogy a gyülekezetre nagy hatással van. Tanít jobban értékelni önmagunkat és még nagyobb felelősséggel végezni a munkát. Tudjuk, hogy ezek után azok is jobban odafigyelnek szolgálatainkra, akik eddig kevésbé törődtek velünk. Némely helyen talán nem is ártana. Érezzük, hogy nehéz megfelelni a váradalmaknak. Isten segítségével igyekszünk. Testvéreinket pedig arra kérjük, hogy továbbra is imádkozzanak érettünk. Kovács Gusztáv Oláh Lajos gyűl. riporter lelkipásztor CSENDES PERCEK Quiet minutes E sorok írója néhány — számára idegen — országban tett látogatásának emlékeiből válogatta a “Csendes perceket". * A háznak, ahol a néni lakott, ugyancsak sok szobája volt, de ő legszívesebben a legnagyobb szobában tartózkodott. Ebben a nagy szobában művészi rendetlenség uralkodott. Ha az ember jobban megnézte, kiderült, hogy tele van apró zugokkal. Egyik helyen kötni lehetett, máshol olvasni, ismét más helyen reggelizni. De volt ott zongora, íróasztal, miegyéb is. Ebben a szobában együtt reggeliztünk. A néni vidám, mosolyós szemű, az a fajta, akinek a szeme átcsillog a szemüvegen, amitől aztán a szemüveg is ragyogóvá lesz. Nos, reggeliztünk, a néni kedvesen kiszolgált, tett-vett. És éppen ez az! Feltűnt a keze. A bütykös, girbegörbe ujjú kéz. Az ujjak szétálltak, az ízületek megvastagodtak. Ezekkel a görbe ujjakkal vette elő a Bibliáját. A lapokat nehezen fordította idébb-odább, míg megtalálta azt, amit keresett. Reggeli után imádkoztunk. Csendes áhítat volt. Én azonban csak a kezét néztem. — Nem fáj? — kérdeztem. — Oh, dehogy nem — mondta mosolyogva. — Tudja testvér, mindig éjjel fáj. És annyira fáj, hogy nem tudok a fájdalomtól aludni. — És hogy bírja a néni? — Óh, nincs semmi baj, bírom. Jól van ez így. Nagyon jól van — mondta mosolyogva. — Hiszen ha nem alszom, imádkozom. Akkor mindent elfelejtek. A fájdalmat, a tehetetlenségemet. Mindent, mert Isten közelségében vagyok. Ez mindennél többet ér — mondta, és mosolyogva töltött ismét a feketekávéból . . . Ma is magam előtt látom ráncos, öreg arcát, a csillogó szemüveggel, s a belülről fakadó mosollyal. Éjjelenként eszembe jutnak az ő imádságos éjszakái, és megpróbálom én is — ha úgy adódik — imádságos gondolatokkal eltölteni az éjszakát. * * * Egy másik helyen ismét nagy szobába kerültünk. Ebben a szobában rend és fegyelem uralkodott. Minden a helyén volt, minden tiszta és ragyogó volt. A szobának egy kiugró szögletében reggeliző asztalka állt, puha ülőhelyekkel körülvéve. Napfényes ablakok. Reggeli volt, meg reggeli áhítat. A ház asszonya egyedül maradt velünk, vendégekkel. Imádkozzunk ! — És akkor jöttek azok a csendes percek, amikor mindenki a saját nyelvén imádkozik, mégis, annak ellenére, hogy alig értettünk valamit egymás szavaiból, érezni az áhítatot. Csak a hang melegségét, a rezgéseket, a harmóniát, az összetartozást lehet érezni. Testvérek között vagyunk. “Köszönöm Istenem, hogy itt vannak testvéreink, hogy elhoztad őket. Köszönöm, hogy nincsenek távolságok, mert Te közel hoztál bennünket egymáshoz. Köszönöm, hogy hittel imádkozhatunk, hogy Benned egyek vagyunk. Köszönöm a csendességet, az együttlétet, a Veled-létet” — valahogy így imádkozott a ház asszonya, és mi abban a csendességben éreztük, hogy Krisztusban testvérek vagyunk. Debreceni István
