A Kürt, 1982 (2. évfolyam, 9-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
8. oldal Tr > 1982. december tő fülke kicsi képernyőjén, hisz az űrgömb egész belseje újra glóbusszá változott, csak most a gyerekarcok helyett ide-oda cikázó űrgömböket láttam. Megszámlálhatatlanul sokan voltak. — Angelosz! — kiáltottam. — Mit csinálsz? — Teljesítem a parancsot — mondta nyugodtan. A Föld minden pontjára egyszerre fogunk eljutni, úgy, ahogy mondtad. — Mit képzelsz, ennyi űrgömbbel egyszerre? Minden repülőgéppel öszszeütközünk, arról nem is szólva, hogy milyen rémületet okozunk! — — Nem kell félned — mondta láthatatlanok vagyunk, és semmivel se tudunk összeütközni, mert az űrgömb különös anyagból van. Sőt (mosolygott újra azzal a titokzatos mosollyal), én se egészen olyan vagyok, mint te. Ide nézz! — (Hirtelen széttárta a két karját, és a fejét az ég felé emelte.) Minden eltűnt, Angelosz is, az űrgömb is. Ott találtam magam a nagy fa alatt, ahol a Tanítóval beszélgettem. Teljesen kétségbeestem. Mégse igaz semmi. Csak álmodtam. Kábultan néztem magam elé, amikor hirtelen újra az űrgömb belsejében találtam magam. Angelosz épp most engedte le a karjait és szelíden nézett. Csendesen megszólalt: “Ne légy hitetlen, hanem hivő!” “Nem álmodtál. Látod, itt vagyok, és itt van az összes többi űrgömb is. Mindegyikben ketten teljesítenek szolgálatot. A pilóta mindenütt egy angelosz. Tudod, ez a hivatásunk neve, nem a keresztnevünk. Engem pl. GÁBRIÉLNEK hívnak, a Glóbusz-12 pedig a parancsnoki űrgép. Aztán minden űrgömbben van egyegy önkéntes is, mint te. Őket is a Tanító toborozta, de téged választott parancsnoknak. Minden űrgömböt én irányítok, és minden önkéntes a te parancsnokságod alatt van. Érted végre? — Igen, értem — mondtam, s közben azon töprengtem, hogy bizony nemigen értem én ezt az egészet, de hát egy parancsnok ezt mégse mondhatja! (.Folytatjuk) * Örülnék, ha lerajzolnátok az én földgömbhöz hasonló űrgépemet. Lehetőleg úgy, hogy valamelyik földrészt (Amerikát, Afrikát, stb.) föl lehessen ismerni rajta. Szeretettel köszönt benneteket: — Paidagogosz — KIS MÉCS Gyermek rovat Little Lamp — Children’s Column. Kedves Gyerekek! Igen örülök a leveleiteknek. Most egy magyarországi kis olvasónk rajzát közlöm. íme az autó a gyerekekkel: ÉlCSORLlLLA Kedves Lilla! Köszönöm a sok-sok rajzot. Szépen aláírtad a nevedet az autónak, pedig ugye még nem is jársz iskolába? Azt is megteheted, hogy a nagyobb testvéreidnek lediktálod a levelet, amit nekem szánsz. Várom az újabb rajzokat is. — Paidagogosz — * A KÜLDETÉS (Folytatás) A gömb belső falán elhalványodtak a gyermekarcok és újra homályos színfoltok kezdtek vibrálni. Mintha egy kicsit megrázkódott volna a Globusz-12, és az összefolyó színek — biztosan a rázkódás következtében — szétváltak. Leginkább kék színt láttam, ahogy újra körülnéztem, de volt' zöld, barna és sárga is. A színfoltok elindulak, s talán csak néhány másodpercbe telt, míg elrendeződtek. Először Amerikát ismertem föl, majd Afrikát, Európát, Ázsiát és Ausztráliát. Mintha egy kivilágított földgömb belsejében lettem volna. Az óceánok kékjéből csodálatosan emelkedtek ki a földrészek, barnán, sárgán, zölden. Látszott az Északimeg a Déli-sark, a nagy szigetek, de minden apró szigetecske is. A tenger hullámzott, a folyók zúgtak, az erdő susogott. Nem sok időm volt a csodálkozásra, mert egy szempillantás alatt eltűnt minden hegy és folyó, erdő, meg sivatag, csak az óceánok kékje maradt meg, és valami halk, távoli hullám-csivitelés hallatszott. Aztán a barna hegyek, zöld erdők, sárga sivatagok helyén újra gyerekarcokat láttam. Feketéket, sárgákat, fehéreket, szőkéket és barnákat, göndör és síma hajúakat. Európa, Ázsia, Afrika, Amerika — és nem is sorolom — térképei gyermekarcokból álltak. Egy-egy kis sziget helyett most egyegy gyerek nézett rám. Szomorúak voltak. Egyik-másik nagyon sovány, beteg is volt köztük. Bizony, elszorult a torkom. Mit tegyek? — kérdeztem magamtól. Egyszerre nem juthatok el mindenhová! De hova menjek először? Angelosz még mindig hátrafordulva ült a pilótafülkében és engem nézett. Most is a nálam többet tudó ember mosolya bujkált az arcán, de egyetlen szót se szólt. Bizonyára azt várta, hogy én döntsék, hisz én vagyok a parancsnok. Igen, nekem kell döntenem. Én pedig egyetlen gyereket se akarok egyedül hagyni árván vagy éhesen. Mindegyikhez egyszerre akarok eljutni és mindegyiket el akarom vinni — mégpedig egyszerre — a nagy fa alá, a különös Tanító új iskolájába. Hogy hogyan? — nem tudom. De ez nem is az én gondom. Töprengjen rajta a Tanító meg Angelosz. Én nem tudom tovább nézni ezeket a szomorú gyerekeket, egyiket sem. — Angelosz, indulunk! — kiáltottam. — Erre várok — mosolygott — de most sem mondod, hogy hová? — Mindenhová! — harsogtam, s a hangom csak úgy visszhangzott. — Mindenhová és egyszerre mindenhová! — Angelosz megfordult. Mereven nézte az előtte levő képernyőt. Nekem úgy tűnt, hogy beszél, de egyetlen hangot sem hallottam. Néhány másodperc múlva a vezetőfülke képernyőjén megjelent egy gömb-jármű. Pontosan olyan volt, mint a mienk, csak egy kicsit kisebb. Angelosz feszülten figyelt. Halk pukkanás hallatszott. A Globusz-12 a szokásos módon megrázkódott, és körülöttem minden szikrázott. Mire a szemem megnyugodott és újra jól láttam, ezer és ezer gömb-jármű nyüzsgött a képernyőn, de már nemcsak a veze
