A Jó Pásztor, 1963. január-június (43. évfolyam, 2-25. szám)

1963-06-21 / 25. szám

4. OLD AL

A Jő PÁSZTOR

POLGÁROK ES — POLGÁROK...

Irta: ANDOR KLAY

Andor Klay amerikai konzul (Frankfurt, Nyugat- Németország) alanti cikke, amelynek angolnyelvü változata a diplomáciai kar “Foreign Service Journal’’ c. folyóiratában jelenik meg, mindnyájunkat érintő kérdéssel foglalkozik. A per, amelynek hátteréből ismertet egyes vonatkozásokat, “naturalizált amerikai polgárok külföldön tartózkodásának jelenlegi határidejét támadja. — A szerk.)

Rendkívüli érdeklődés előzi meg konzulok, jogászok és nem éppen utolsósorban a “naturalizált” polgárok körében azt a döntést, amelyet mostanában fog meghozni a Legfelső Bíróság a “Schneider v. Rusk” perben. Kulcsát, egy okmányt, különösen mi ismerjük jól, akik nem egysker adtuk ki mását; aláírtuk, lepecsételtük és átnyújtottuk a polgárnak, aki attól a pillanattól kezdve — nem volt polgár többé. . .

A múlt év őszén legmagasabb igazságszolgáltató fórumunk közölte, hogy “ítélkezni fog annak a szövetségi törvénynek alkotmányosságára nézve, amely a “naturalizált” amerikai polgárokat megfosztja polgárságuktól,ha abba az országba utaznak, amelynek eredetileg polgárai, voltak és ott három évnél hosszabb ideig tartózkodnak.” (New York Times,1962 okt.16.)

A pert egy olyan (nevezzük igy) “fogadott polgár” indította meg, akinek az illetékes amerikai konzul kiadott egy “Form 348” néven ismert okiratot.

Mrs. Angelika Schneider 1984-ben született Németországban; szülei öt évvel később Amerikába Vitték, amerikai polgárok lettek, e réven a gyermek polgárságot nyert és húsz éven át élt az Egyesült Államokban. Ezelőtt hét évvel a leány Németországba utazott, ott férjhezment egy ügyvédhez és azóta is ott lakik férjével, bár 1957- ben tett egy rövid látogatást Amerikában. Egy napon, — 1959-ben, Mrs. Schneider a konzultól egy okmányt ka-, pott, amelynek teljes neve “Certificate of Loss of Nationality of the United States” (Amerikai Honosság Elvesztésének Bizonylata.) — Egy évvel később a washingtoni felülvizsgáló bizottság megerősítette, hogy Mrs. Schneider amerikai állampolgársága megszűnt. A szövetségi kerületi bíróság ugyanilyen értelemben döntött. Ekkor Mrs. Schneider a Legfelső Bírósághoz fordult, ügyének megvizsgálását azon az alapon kérve, hogy “az Alkotmány előírásainak meg nem felelő eljárással” őt, a fogadott polgárt, “olyan káros következményeknek vetették alá, amelyek a bennszülött polgárt nem sújthatják.” Beadványában az érvek súlypontja a bennszülött és a fogadott polgár alkotmányos egyenjogúságának kérdése, tehát ugyanaz, amely ma más vonatkozásokban állítja kritikus helyzet elé kormányunkat.

Mrs. Schneider az 1952. évi bevándorlási és honossági törvénynek azt a szakaszát támadta meg, amely szerint a fogadott polgár, ha 3 évig lakik abban az országban, — amelynek előzetesen honosa volt, állampolgárságát ( ha bizonyos megszabott kivételre nincs alap ) elveszíti.

A Legfelső Bíróság döntése bármely héten, bármely napon esedékes. Jellemző, hogy ideát tengerentúl máris számosán jelentkeznek konzuloknál, azzal, hogy a “döntés kedvező lesz” (?) s hogy ezért külföldön tartózkodásuk — máris hosszabbittassék meg határidő nélkül.

Az 1960. évi népszámlálás szerint az Egyesült Államok 179,325,653 lakosából 9,7138,091 idegen születésű. Egyedül 1962 és 1961 között 132,450 lett “naturalizált” polgár. Mrs. Schneider ügyvédei szerint “egy nemrégi 12 hónapos időszak alatt” 1,244 fogadott polgár vesztette el amerikai állampolgárságát 12,547 eljárás folyamán, az érvényben levő törvények két vonatkozó szakasza alapján.

Az “expatriation” és a ’’naturalization” egész nemzeti létünknek két fő forrása, hiszen bevándorolt minden amerikai, legfeljebb ennyi, vagy annyi évvel, vagy akár nemzedékkel, korábbi, vagy későbbi. Kimondta ezt Franklin Roosevelt elnök is, éppen egy olyan üzenetben, amelyet az ősi származásra oly büszke “Amerikai Forradalom Leányai” nevezetű szervezethez intézett: “Mindnyájan bevándoroltak vagyunk!”

Egészen 1907-ig nem volt olyan törvényünk, mely megjelölte volna az amerikai állampolgárság elvesztésének feltételeit, módozatait, körülményeit. Csupán az állampolgárságnak saját elhatározásból fakadó feladására vonatkoztak bizonyos előírások. Erre már annak a tisztségnek legelső viselője is utalt, melyet most a “Scheider V. Rusk”-beli Rusk alperes ' (külügyminiszterünk), tölt be* “Polgárainknak”, irta Jefferson külügyminiszter, későbbi elnök, az 1790-es években, “természetesen joga, hogy megfosszák önmagukat az állampolgárságtól kivándorlással, — vagy egyéb olyan lépéssel, amely nyilvánvalóvá teszi abbeli szándékukat.” Egy 1907 márc. 2-án hatályba lépett törvény azonban tartalmazott egy kitételt, amely szerint amerikai állampolgár nem válhatott meg polgárságától olyan időszak alatt, amelyben az Egyesült Államok hadiállapotban volt. Ez a korlátozás mérföldkő lett olyan megszorítások sorozatának kialakulásában, aminők a most szóbanforgó ügyre is vonatkoznak.

A megszorítások különféle olyan problémákból származtak, amelyeket fogadott polgáraink más országokban való tartózkodása idézett elő — különösen olyan országokban, amelyekből eredetileg kivándoroltak. A legújabb verziókat az 1940-ben, 1950-ben és 1952-ben beiktatott törvények tartalmazzák.

Az a megszorítás, amely Mrs. Schneider perét előidézte, első ízben az 1940. évi törvényben jelentkezett. Azt, hogy alkotmányos-e, vagy sem, mai napig nem volt alkalma eldöntenie a Legfelső Bíróságnak, annak a fórumnak, amely 1913-ban kimondta, hogy “Alkotmányunk értelmében a ’naturalizált polgár teljesen egyenjogú a benn szülött polgárral, csupán azzal a kivétellel, hogy elnökké nem választható.”

Ugyanaz a törvény hozott egy körmönfont jogi meggondolást, amely belevetette a kérdésbe a csalásnak a rosszhiszeműségnek, kétszínűségnek fogalmát. Eszerint ha amerikai fogadott polgár a “naturalizálás” utáni 5 éven belül visszatért abba az országba, amelyből hozzánk vándorolt, és ha ott is maradt, ezt (régi magyar jogi kifejezés:) úgy “vélelmezték”, hogy már eredetileg sem volt szándékában amerikai állampolgárnak maradni. Ha nem volt képes valahogyan bebizonyítani az ellenkezőjét, polgárságát elvehették — “eredendő csalárd szándék” föltevése alapján.

A törvények azonban mindig kivételt gyakoroltak egyes megszorítások alól, mint pl. hadirokkantak, általában állami szolgálatban megrokkantak, 5 évnél rövidebb ideig külföldön tanulók, stb. esetében.

Ennek az egész képnek egy eleme idők folyamán lényegében megsemmisült. Éppen azzal a bizonyos szándékkal volt kapcsolatos, mely 1795 óta, röviddel az első idegenszámlálás előtt született meg. Régebbi bevándoroltak még jól emlékeznek a népszerűén “első papir”-nak nevezett “Declaration of Intention”-re, amelyet a polgárosodási eljárás kezdetén be kellett nyuj tani. Ebben a jelölt a maga igazi indítékát, jóhiszemű szándékát (“bona fides” erősítette meg Írásban, kijelentve, hogy megszünteti előző honosságát, megtagad minden abból folyó hüségfogadalmat és bármiféle kötelezettséget. Ezt az okmányt többé nem kötelező, bár még mindig lehetséges benyújtani. Az újabb törvények szerint 18 éven felüli idegen “benyújthat egy aláirt nyilatkozatot arról, hogy polgár szándékszik lenni”, de “a törvénynek semmiféle szabálya nem értelmezendő úgy, hogy; ezt benyújtania szükséges.” Ennek a furcsa szakasznak az értelme tehát az, hogy az okmány eredeti szerepe megszűnt, mégis szolgálhat valamilyen meg nem jelölt célt, ha maga a bevándorolt úgy akarja.

így sülyedt a semmibe az az okirat, amelynek egy évszázaddal ezelőtt még olyan nagy súlya volt, hogy csaknem haditengerészeti öszszeütközéshez vezetett az Egyesült Államok és az osztrák birodalom között, egy magyar emigráns miatt. Ez hozta az első amerikai ultimátumot, messzenyuló diplomáciai és jogi villongásokkal. (Első teljes elemzését lásd e sorok írója “Daring Diplomacy” c. könyvében, 1957.) Sőt, időben még anynyira közel hozzánk, mint az 1918. év, érvényben volt egy szövetségi törvény, amely szerint idegen tengerész, ha benyújtott egy “Declaration of Intention”-t, és 3 évig szolgált amerikai kereskedelmi hajón, “az Egyesült Államok polgárának tekintendő”, amig olyan hajón szolgál.

Az “első papir”-ral kapcsolatos utolsó nevezetes incidens egy svájci repülő és rakétaszakértő nevéhez fűződik. Dr. Fritz Zwicky-től, 1955-ben, amikor a kaliforniai Institute of Technology tanára volt, az amerikai nemzetvédelmi minisztérium megtagadta a megbízhatósági jogosítványt, mert nem volt hajlandó bejelenteni polgárosodási szándékát. Annakidején a hadiipari biztonsági szabályzatok szerint a bevándorolt- idegen köteles volt “előirt formában kinyilatkoztatni polgárosodási szándékát”, mielőtt megkaphatta volna a jogosítványt,— amely nélkül bizalmas természetű katonai szakmunkát nem végezhetett. A tudós, aki úttörője volt az űrhajózásnak s e téren teljesítményeiért az Amerikai Szabadság Érmet is megkapta* kijelentette, hogy ő svájci polgár akar maradni. Az ok, amelyet megjelölt, a “Schneider v. Rusk” pert érinti; nem akarta elveszíteni azt a jogát, hogy bármikor s bármilyen hoszszu ideig külföldön tartózkodhassék, amit pedig, ha “naturalizált” amerikai polgár lenne, többé nem tehetett volna még.

Múlt századbeli problémáinkra vonatkozó kisebb-nagyobb jegyzeteim között találok egyet, mely szerint Carl Schurz, amikor 1852-ben alkormányzó-jelölt volt Wisconsin államban, még nem volt amerikai polgár. Valószínű azonban, hogy legalábbis polgárosodási szándékot jelentett be a fentebb említett formában. Azokban az időkben ugyanis az a lépés elegendő volt számos államunkban ahhoz, hogy az illető szavazhasson, útlevelet kaphasson, vagy — az u. n. “Homestead” törvények alapján — ingyen földterülethez jusson.

Manapság 7 esztendeig kell várnia az uj polgárnak arra, hogy joga legyen a szövetségi Képviselőházban ülni; 9 évig, mielőtt a Szenátusban helyet foglalhatna. Annál érdekesebb, hogy a már annyira elfeledett, pedig oly érdekes pályafutásu Judah P. Benjamin elnökválasztó megbízott lehetett Louisiana állam részéről 1848-ban, sőt szövetségi szenátor 1852-61- ben, anélkül, hogy amerikai polgár lett volna. Igazságügyminiszter, hadügyminiszter, majd külügyminiszter is volt — és még mindig idegen,Viszszatért szülőföldjére, Angliába; igazolta angol honossága meg nem szüntét, a londoni ügyvédi kamara tagja lett és még csak 55 éves lévén, uj nagysikerű karriert kezdett. Eléggé jelentős alakja történelmünknek, mint amerikai államférfi, aki —- nem volt amerikai.

A régi időkben bevándorlási és polgárosodási eljárások sok szabálytalansággal is szolgáltak. Fogadott polgárokkal szembeni hátrányos megkülönböztetések gyakran foglalkoztatták egyes államainkat és a szövetségi kormányt is. Védő törvénykezésre volt szükség, pedig még 1824-ben Ítélt Marshall főbíró úgy, hogy “ a ‘naturalizált’ polgár a társadalom teljes jogú tagjává válik; — rendelkezik a bennszülött polgár minden jogával, Alkotmányunk alapján teljes egyenlőségben a bennszülöttel.”

A két különböző mérce alkalmazását megszüntetendő, Maine állam röviddel a polgárháború után kihirdette, hogy “ahol az amerikai tant megtagadva a ’naturalizált’ polgárok jogait sértik, ott azzal az Egyesült Államok teljes egésze ellen követnek el vétséget. . . Az igazság és a becsület egyképpen megköveteli, hogy kormányunk azonnali és hatékony intézkedéseket tegyen mindazoknak a jogoknak és kiváltságoknak a ‘naturalizált’-ak számára való biztosításával, amelyek bennszülött polgárokat illetnek meg.” Wisconsin állam azt követelte, hogy “semmiféle megkülönböztetést ne tűrjünk sehol a bennszülött és a szabályszerűen ‘naturalizált’ polgárok között, Maryland pedig azt, hogy a Kongresszus “hozzon olyan törvényeket, amelyeket a becsület, az igazság és az ország érdekei szükségesekké tesznek, teljes mértékben biztosítva minden ‘naturalizált’ polgár számára ugyanazokat a személyi jogokat, itthon és külföldön, amelyek a bennszülött polgárt megilletik.”

Az emlitett, idők folyamán egyre hosszabb és szélesebb megszoritás-sorozat nem csupán hazai, hanem bizonyos külföldi álláspontokból és intézkedésekből is fakadt. Egyes kormányok, a királyok állítólagos természetfölötti, “isteni” eredetűnek mondott jogaira hivatkozva, az örök hűségnek, a meg nem szüntethető hüség-kötelezettségnek tűrhetetlen terhét igyekeztek érvényesíteni a már polgárosodott bevándoroltjainkkal szemben. Még nincs egy évszázada sem: — 1868-ban a Kongresszus rendkívül éles támadásokat intézett európai kormányok ellen ezen a téren. A Ház külügyi bizottsága logikusan emelte ki, hogy ha azok a kormányok magát a kivándorlást megengedték, akkor annak természetes következményét, az expatriációt is el kell ismerniök. A bizottság elnöke, Banks, törvényjavaslatot nyújtott be “amerikai polgárok jogairól, idegen államokban.” Ez nem csupán a bennszülött és fogadott amerikai polgárok egyenjogúságát hangsúlyozta, hanem egy más természetű és meglepő tételt is tartalmazott.

A javaslat szerint, ha ‘naturalizált’ amerikai polgár kizárólagos amerikai mivoltát előző hazája nem hajlandó elismerni és őt letartóztatja, vagy ha letartóztatásból elbocsájtani nem hajlandó, sőt ha csak túlságosan késlekedik is elbocsájtásával, az Egyesült Államok elnöke elrendelheti, hogy annak az országnak bármely Amerikában tartózkodó polgárát tartóztassuk le. -A törvényjavaslatot, .ezzel a kemény szakasszal egyetemben, a Ház hatalmas szótöbbséggel (104:4) elfogadta. Amikor azonban az a Szenátus elé került, ott hosszú és viharos vita kezdődött 1 a “fogat-fogért” szakasz fölött. Sokan attól tartottak, hogy abból majd valamelyik elnök hadüzeneti jogot formálhatna magának, amely pedig az Alkotmány szerint csakis a Kongresszust illeti meg. Végül átszövegezték a szakaszt úgy, hogy a javasolt visszavágás esetén az elnök csak olyan eszközöket használhat, amelyek “nem tekinthetők háborús lépésnek.’Tgy azután a javaslatot megszavazták a Szenátusban is 039:7), a Ház elfogadta az átszövegezést — és megszületett a törvény, 1868 julius 28-án. Nem mondható, -hogy ma sokan tudnának róla.'

Ugyanabban az évben kapott teljes és hatásos formát és érvényt az expatriációra vonatkozó amerikai elv és gyakorlat. Annakidején gyakran hivatkoztak úgy rá, célzással Lincoln felszabadító nyilatkozatára, mint “Fogadott Amerikaiak Felszabadító Nyilatkozatáéra. Különösen idegennyelvü amerikai lapok vezércikkírói szerették igy nevezni — érthetően,mert a ‘naturalizált’ nem szerencsés megjelölés, már csak azért sem, mert a polgárosodást megelőző állapotot mintegy természetellenesnek tünteti fel. Figyelemreméltó, hogy konzuli és diplomáciai karunk Szolgálati Kézikönyve a polgárosodást igy határozza meg: “aktus, amelylyel a külföldit magunkénak fogadjuk (!) és a polgár jogaival ruházzuk fel.”

1907 előtt a bennszülött és a fogadott polgár megkülönböztetése merőben eljárásbeli, nem pedig lényegbe vágó volt. Az abban az évben meghozott törvényben merült fel először az úgynevezett “cáfolható föltevés” (“rebuttable presumption”), hogy a fogadott polgár, ha visszatér hazájába s ott kétévig marad, ezzel önként feladja amerikai

Tiltakozás a kommunistákkal együttműködő magyar püspök

szerepeltetése ellen <

— A szabadságharcosok nyílt levele. —

1963 junius 15-én, szombaton este a New York-i Első Magyar Presbiteriánus Egyház dísztermében Szamosközi István budapesti református püspök szónokolt. Ezt követően vasárnap igehirdetést tartott. A program keretében Nt. Kecskeméthy József Református Egyesület titkára előadást tartott múlt őszi magyarországi útjáról. Szamosközi István urat a magyar kommunista hatóságok nevezték ki a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé. Szamosközi püspök leválttatta a magyar néphez és Egyházukhoz hü református vezetőket, többeket börtönbe juttatott. A magyar reformáfusság legnagyobb vezér egyéniségét, a világszerte köztiszteletben álló Főtiszteletü Ravasz László püspököt száműzetésbe küldette, majd beült annak áhitatos templomába, a budapesti Kálvin-téri nagytemplomba.

Református papok, teológiai tanárok börtönben, száműzetésben élnek, Szamosközi István pedig az istentelen kommunizmus egyik legnagyobb dicsérője és kiszolgálója.

A szabadságharcosok szomorúan veszik tudomásul, hogy egyes szervezetek Szamosközi István urat az amerikai magyar közéletben szerepeltetik, mégpedig Nagy Imre, Maiéter Pál és társaik kivégzésének ötödik évfordulóján. Szamosközi István szereplését a szabadságharcosok a mártírok emléke meggyalásának tekintik.

Remélik, az egyházi talár mögé rejtőzött Kádárszószóló fogadásain a magyarság nem vesz részt, nem támogatja jelenlétével a hamis prófétákat.

Volt magyar szabadságharcosok

Mrs. Jacqueline Kennedy a Glendale, Calif.-i kórházban háromórás fiacskáját nézi. Az asszony férje, David Kennedy, tengerész és Okinawán szolgál. A fiúcskát az elnökről — John-nak keresztelik. Az ifjú anyát — a sors különös játéka folytán — pontosan úgy hivják, mint a First Ladyt.

polgárságát. A föltevés azonban megszűnik, ha visszatér az Egyesült Államokba. A helyzet tehát, mint bírósági ítéletben megállapították,— “könnyen elfogadható — és könnyen leküzdhető”; nem származott belőle az állampolgárság automatikus megszűnése.

Akkoriban aránylag nem sokan utaztak külföldre és még kevesebben maradtak ott sokáig. Napjainkban azonban — csak egyetlen számadatot említve — egyedül 1961-ben több, mint 100,000 amerikai útlevelet kaptak fogadott polgáraink.

Tekintet nélkül arra, hogy van-e igazság Mrs. Schneider álláspontjában, — amit tehát most majd a Legfelső Bíróság dönt el véglegesen, — lelkiállapotát könnyű megérteni. Mint szintén a Szolgálati Kézikönyv mondja, “honosság elvesztése: teljes és végleges megszűnés. . . Aki az amerikai honosságot elveszíti, idegenné változik; éppoly idegen, mint az, aki soha nem is volt amerikai polgár.”.- Ezeknek a szavaknak a súlyát különösen átérzi az (mint e sorok Írója is), aki leszármazási utón vált ameí

rikai polgárrá és még hozzá ki is állított polgárok számára olyan okmányt, mint amely Mrs. Schneidert megfosztotta állampolgárságától. Talán kevésbbé nagy csapás az, ha az ember nem válhatik amerikai polgárrá, mint az, ha megszűnik az lenni és igy — Longfellow szavaival — elveszít

“egy második szülőhazát, vágyból szerzettet, nem pedig születés véletlenéből. . . ”

Thomas Mann, aki maga is ilyen “második szülőhazát” szerzett nálunk, egy másik, szintén (de Angliában) “naturalizált” pályatársának— Joseph Conradnak — egyik regényéhez irt bevezetőjében szól azokról, akik “mint egyik nemzet fiai beleszeretnek egy másiknak az életformáiba; határozott és végleges emigrációba mennek, teljes személyi és szellemi ‘naturalizációt’ hajtanak végre s azzal egy másik térfélre szállnak át. . . mintha a Természet tévedést követett volna el, amelyet az emberi intelligencia tesz jóvá. . . ”

Számtalan személyből álló, szinte végnélküli menet halad amerikai hazánk megalapításának idejétől kezdve, a jelenen keresztül, a jövő felé; bevándoroltak, polgárosodók, fogadott polgárok. . . Kennedy elnök egy beszédében, amelyet bevándoroltjaink teljesítményei előtt tisztelegve nemrégen mondott, negyven millióra tette a menet tagjainak eddigi számát. Legtöbbj üknek nemvárt, ellentmondó, tépelődést és számtalan küzdelmet okozó helyeztek változatain kellett átesniük, hogy polgárságukat elérjék, majd megtarthassák. Mrs. Schneider elvesztette azt — ha a Legfelső Bíróság végső szava nem kedvez az ügyének, úgy mindörökre.

A per eredménye vagy poros polcokra száműzi az aktákat, vagy olyan robbanást fog okozni, amelynek hatása számtalan polgárunkat fogja érinteni most és a jövőben. Mindenképpen: a

visszhang világszerte és sokáig lesz hallható konzuli szolgálatunkban, _ _ ,