A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-09-14 / 37. szám

2, OLDAL a jó pásztor A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken Published every Friday ___ Publi»h«d by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Ofíice 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...............................$8.00 One Year ............................. $8.00 Fél évre .................................$5.00 Half Year ..............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio AZ EURÓPAI KÖZÖS PIAC Nemrégiben kezdődött meg Londonban a Com­monwealth országok megbizottainak értekezlete az eu­rópai közös piacról. Tizenöt független állam és 7 Ang­liához tartozó ország küldöttei tárgyalnak. Kétségtelen, hogy az európai közös piachoz való csatlakozásnak még mindig vannak ellenzői a Common­wealth országok között, az ellenzék azonban ma már korántsem olyan erős, mint amilyen, például, 6 hónap­pal ezelőtt volt. Akkoriban még számtalan küldött ellenezte ma­gának a közös piachoz való csatlakozásnak a tényét, pelen pillanatban az ellenzés nagyrészt abban merül ki, hogy Angliának minden áron biztositani kell a Com­monwealth országok eddig élvezett előnyeit s ennek érdekében határozottabb magatartást kell tanúsítania az értekezletek folyamán. A Commonwealth országok küldötteinek az euró­pai közös piacról való tárgyalása egyúttal Nyugateuró­­pa szoros együttműködéséről folytatott megbeszélés. Ezek a megbeszélések 2 utóbbi esemény fényében történnek: az egyik a szovjet aggresszió, amellyel s Kremlin megvetni igyekszik lábát a nyugati féltekén, a másik pedig De Gaulle németországi útja, az európai egység érdekében. TÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS HA A NÉP TUDNÁ Minden másképp lenne, ha az orosz nép tudná, mi megy végbe a világon. Ezt Thant, az Egyesült Nem­zetek főtitkára mondta, moszkvai látogatásáról, Krus­­csevvel folytatott megbeszéléseiről szóló jelentésében. Megmondta az igazat a moszkovita hamisaknak és ha­­misitóknak. Ezek, elvükhöz hiven, a lapjaikban közzé­tett nyialtkozatokból kihagyták éppen ezt a mondatot. Hazudunk rendületlenül — ez az elvük s csak termé­szetes, hogy ennek az igazmondásnak eltitkolásával megint, századszor, ezredszer, milliomodszor félreve­zették, becsapták rabnépüket. Mi, akik naponta olvassuk a Pravdát és az Ivesz­­tiját (magyar nyelven, Népszava és Népszabadság ci­­men(, tudjuk, mit tálalnak fel népeiknek a hazugság­gyárosok. Fekete nagybetűk kiabálják a Canaveral és Vandenberg állomásokon balulsikerült rakétakisérle­­teket, aztán jön a legnagyobbetüs szenzáció: orosz Űr­repülési siker. Mit jelent ez? Az amerikaiaknak sem­misem sikerül, az oroszoknak minden sikerül. Aztán jön a hiteles értesítés, hogy az oroszok öt­ször is hasztalanul kíséreltek meg rakétakilövéseket a Vénusz és a Mars irányába és — minderről a soknyel­vű Pravdák és Izvesztiják egy szót sem árultak el ol­vasóiknak, népeiknek. Ellenben szómiriádok orditják, hogy mind békét akarunk, őt mindenáron atomháborút, világpusztitást akarnak!” Berlinben és Kubában, Vietnamban és Afri­kában mindenütt — ők békét akarnak, a gonosz ame­rikaiak háborút akarnak! Hogy ilyen hangos hazudo­­zással, az igazság elhallgatásával csak növelik a nem­zetközi feszültséget és fokozzák a háborús veszélyt, az nem nyugtalanítja őket. Ellenkezőleg, éppen ezt akar­ják: a feszültséget a végsőkig fokozni, hogy az igazi bé­keszerető népek, Amerika és a szabad világ többi népei, háború helyett inkább a megalkuvást válasszák. Ez az ő céljuk és — ezt a célt nem fogják elérni. MOSZKVAI KUTMÉRGEZÉS A szovjet televízió a közelmúltban New Yorkról ‘‘Léleknélküli város” cimmel dokumentumfilmet muta­tott be. A rövid film Harlem legelhanyagoltabb részei­ről készült; a kommunissták e kiragadott részletekkel igyekeztek jelképezni a nagy amerikai metropolist. A szovjet közönség aztán szörnyülködhetett: ime hát igy fest New York, az Egyesült Államok egyik büszkesége. A szovjet polgár emlékezetében azonban még nem halványult el a moszkvai amerikai kiállítás képe, a mo­dern technika legcsodálatosabb vívmányaival. Talán azt is tudja, hogy a dolgozók életszínvonala a világon az Egyesült Államokban a legmagasabb. Tudja, hogy a U. S.-ben a legegyszerűbb munkásnak is autója, TV- je„ elektromos hűtőszekrénye van, s milliók és mil­liók laknak saját kényelmes házukban. A tömeglaká­sokba zsúfolt, nélkülöző, agyonhajszolt szovjet pougárt, jobb hijján ilyen maszlaggal “eteti” a lélekmérgező szovjet rendszer. 1. Marcel Blanc ötvenhatéves könyvelő, aggle­gény, párisi lakos a Martaux & Co. gépipari vál­lalat kisfizetésű alkalmazottja, tarkója alá ku­­csolt kézzel feküdt az ócska ripsz- díványon. Tekintete kör­befutott a sivár kis szállodai szoba kopott tapétáin. Alkonyo­­dott. A mosdón álló vizeskorsó ösztövér árnyékot vetett a pad­lóra, az ablakrolló időnként csattanva ütődött a keresztfák­hoz. A két ablaküveg között j egy légy száguldott fel és alá, VarkonyTAndor keserves zümmögéssel. Pillantása hirtelen egy félig vak tükör felé fordult. Ritkuló, őszes haja össze­­borzolódott. Sovány arca, mint egy aszkétáé. Éles, hegyes orr vágta ketté ezt a gondoktól ba­rázdált arcot, — ajka, amely olyan keskeny volt, mintha pengével vágták volna ki — időnként meg-megrándult. Kékeszöld szemeiben más semmiféle értelem nem lobogott. Csak a keze élt még, talán az sem, csupán az ujjai. Ezeket az ujjakat nézte kábul­­tan, eszelősen, mintha idegen tárgyak lettek vol­na. Feküdt a díványon és nem gondolt semmire. De mégis — egy-egy pillanat rej tekéből elősu­hant egy gondolatfoszlány, puhán, mint valami elhúzó madár árnyéka. Milyen jó lesz pihenni, örökre pihenni . . . Holnap már nem kell bemen­nie az irodába, nem kell gönyednie az osztályve­zető előtt. Nem kell hallgatnia Anne kisasszony fitymálóan gúnyos megjegyzéseit. Holnap ő már messze jár, olyan tájakon, ahová nem követhe­tik őt az élők. Csak azt sajnálta, hogy nem lát­hatja majd magát egyetlen pillanatra sem — amint itt fekszik mozdulatlanul, valami furcsa görcsbe meredve; nem láthatja a szállodai gaz­­iaasszony ijedt-haragos arcát, nem hallhatja becsmérlő szavait . . . Halványan elmosolyodott, aztán ujjai — szin­te akaratlanul — az éjjeliszekrény felé nyúltak. Lassan megmarkolta az ott álló poharat, amelyet oiszkosszürke szinü folyadék töltött meg. Pihent 9gy darabig mintegy kinyilatkoztatásra, vagy va­­'ami csodára várva. De nem történt semmi. Csak a folyosóról hallatszott be egy elnyújtott kiál­tás. Megragadta a poharat, az ajkához emelte és egyetlen gyors mozdulattal kiitta tartalmát. Hir­telen heves szúrást érzett a gyomrában; féínyö­­gött és oldalra fordult. Teste megrándult, keze erőtlenül lehanyatlott. Az ablaktáblák közé szo­rult légy feladta a harcot és most ott kuksolt a szuette ablakkeret egyik szögletében. Csönd borult a sötét szobára. Olyan mély csönd, amelytől megborzadnak az élők és kisi­mult arccal mosolyognak a halottak . . . 2. Arra ébredt, hogy egy töredezett, máló sírkő előtt áll. Már alig olvashatta el a rávésett betű­ket: itt nyugszik Marcel Blanc, élt ötvenhat évet... A temető valamennyi sírja nyitva állt; előt­te várakoztak az utitársak. Maga sem tudta később, hogyan került egy hatalmas csarnokba; a köralaku óriási helység rózsaszínű fényben fürdött. íróasztalok mögött tisztviselők ültek, akik sebesen lapozgattak köny­veikben. Marcel egy sor végére állt. Türelmesen várakozott, amig egy tisztviselő elé került. Az megkérdezte a nevét és egyéb adatait. A vá­laszokra helyeslőén bólogatott. — Halálának oka? — hangzott az utolsó kér­dés. — Öngyilkosság — válaszolta halkan. A tisztviselő ismét bólintott, majd felszólítot­ta, hogy álljon odébb. Egy tenyér szorítását érez­te a vállán. Engedelmesen ment, amerre vezet­ték. Egy kis szobába került. Különös módon a szoba berendezése éppen olyan volt, mint ami­lyet a Földön elhagyott. Lefeküdt az ócska ripszdiványra és tarkója alá kulcsolt kézzel áb­rándozni kezdett. Vájjon milyen büntetést szabnak ki rá? Hiszen lényegében gyilkos ő, ha nem is egyik ember­társa életét oltotta ki, hanem a sajátját. A po­kol tüzére kerül? Vagy a gyehenna lángjai té­pik őt az Idők végezetéig? Mindegy. Jöjjön, ami­nek jönnie kell. Hiszen sorsával most már nem ő rendelkezik; egy pont ő a megszámlálhatatlan pontok között egy pont, amely majd hangta­lanul olvad bele az öröklét nagy folyamába . . . 3. Nyílott az ajtó, őt hívták. És Marcel ment, ment végtelen folyosókon át, mig végül elért a Nagy Tárgyalóterembe. Megállt a bírói emelvény előtt és várta, hogy leültessék a vádlottak padjára. A birói pulpitus mögött három őszszakállu férfi fog­lalt helyet. A középső nyájasan tekintett rá. — Ülj le fiam — mondta barátságosan. Oda, abba a trónusba, az a te helyed. A te ügyedet fog­juk tárgyalni. Csodálkozva indult a pompás trónus felé Erőtlenül sülyedt. a puha párnák közé, nem ér­tette a dolgot. Minden pillanatban azt várta, hogy kiderül a tévedés és mégis a vádlottak pad­jára kerül. — A vádlottak álljanak fel! — hangzott a bi-BÉKÁK ÉS EMBEREK Dohnányiné Zachar Ilona A világháború előtt, a béke sugaraiban sütké­rezve, vallásos dogmákban elmélyedve, a kultú­ra és civilizáció magaslatán állva, megbotrán­­kozva gondoultunk sokszor a múltban dúlt brutális háborúk­ra és azzal áltattuk magunkat, hogy micsoda embertelen lé­nyek éltek akkor, akik ilyen gaztettekre voltak képesek! Mennyivel külömbek vagyunk mi — manapság bezzeg meg nem történhetne ilyemis! Még gondolni is elképesztő volt azok­ra a rémtörténetekre. Néha előfordul ugyan itt­­ott egy gyilkosság, mely szerintünk valamely eszeveszett agybeteg elméjében fogamzott meg. Még mulattunk is rajta, amikor a szerencsétlen Léderer és felesége eltették láb alól az asszony udvarlóját, a dúsgazdag kolbászgyáros Kodel­­kát, holuttestét feldarabolva, hogy ilymódon igye­kezzenek eltüntetni. Nótát is írtak róla, me­lyet mindenfelé dúdoltak: “Lédererné, mi van a kosárban, Kodelkának keze, feje, lába ...” Mikor azonban a világháború ránkszakadt min­den borzalmával, egyszeriben lepergett rólunk az a máz, amit a vallás, kultúra és civilizáció kent ránk — és bebizonyosodott, hogy soha az elmúlt barbár időkben nem volt ilyen gaztettek­re képes az emberiség. És a tömegvándorlás, mé­szárlás a háború után sem ért véget. Ekkor kö­vetkezett a bosszuállás! Istenről, szeretetről és megbocsátásról beszélnek a templomokban, vi­szont e földön kevés magyar él, ki bosszúért ne lihegne valamely ellene vagy szerettei ellen el­követett bűntényért vagy igazságtalanságért. Az emberek fogcsikorgatva támadtak és támadnak egymásra és nincs oly fenevad a világegyetem­ben, mely hasonló gaztettre lenne képes, mivel­hogy nem adatott meg számára Isten által jobb sorsra és képességre teremtett emberi elme. Viszont helytelen lenne csak magyarokat vá­dolni azzal, hogy háborúk borzalmaitól elva­kulva kegyetlen tettekre vetemedtek. Bárhol, bármely országban veti is fel fejét a háború, ez a szörnyű mészárlás és világégés, az emberek megvadulnak a vérszagtól, akár a szeliditett tig­ris és képesek darabokra szaggatni áldozataikat. Egyik olvasóm érdekes könyvet irt, melyben bi­zonyítja, hogy husevés az oka annak, hogy az emberiség annyira elfajult. Az ősállatok közt, valamint a jelenleg élőknél a húsevők a kegyetle­nek, mig a növényevők ártalmatlanok. Szerintem a baj mélyebben — a lélekben rejlik. Azt kelle­ne kissé megtisztogatni a gyűlölet, bosszú, irigy­ség kinövéseitől, mely kinövések még a legcseké­lyebb jelentéktelen esetekben is megnyilvánul­nak. Amidőn kínos depressziókban szenvedtem, ba­rátaim rábeszélésre kerámiával kezdtem foglal­kozni, ami nagyon megnyugtatóig hatott ide­geimre. Ugyanakkor csodálkozva ébredtem rá, hányán vannak, kik ugyanebből az okból keres­tek vigaszt vagy lelki megnyugvást az agyag gyú­rásában, formálásában. Mivel ez igazán csak idő­töltésnek, szórakozásnak számit, oktalanság len­ne túlságosan komolyan venni; ha valami, amin dolgozunk sikerült, örülünk neki, ha nem sike­rül, nem bosszankodunk. Mivel kerámiai tárgya­kat égetni kell, senki sem lehet bizonyos afelől, hogyan kerül ki legjobban elkészített müve a kohóból; és hálásaknak kell lennünk tanárnőnk­nek ki, noha csak heti egy tárgy égetésére van kötelezve, mégis mindazt amit összehordunk ne­ki, panasz nélkül rakja a kohóba. Épen ezért nagyon felháborított, mikor egyik ÓH, AZOK A BÖLCSEK! Aesopus görög meseköltő Xanthus filozófus rabszolgája volt. Xanthus egy alkalommal több filozófust hivott meg lakomára, megparancsolta tehát Aesopusnak tartózkodjék az ajtónál, hogy méltóképpen fogadhassa a vendégeket és csak­is az okos és érdemes embereket engedje be a házba. A lakoma ideje elérkezett, Aesopus a ház be­zárt ajtaja mögött állt és várakozott. Az egyik meghívott bekopogott. Aesopus anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, kikiáltott: — Mit mozgat a kutya? A bebocsátást váró ember abban a hitben, hogy kutyának nevezték, haraggal eltávozott. Több más meghívott következett, akik hasonló módon távoztak, bosszankodva Aesopus kérdésén. A leg­utoljára érkező vendég nem volt hirtelen ha­ragú, hanem mikor Aesopus tőle is kérdezte, mit mozgat a kutya, azt felelte: — A farkát és a füleit. Aesous a feleletet helyesnek találván, kinyi­totta az ajtót, mélyen meghajolt a vendég előtt, akit aztán mint a legokosabb embert, ura elé ve­zetett. Irta: VÁRKONY1 ANDOR rói szó és a kiáltás olyan volt, mintha messzezen­­gő kürtöt fújtak volna meg. Mozgolódás támadt, a pad megreccsent. Marcel végigfuttatta tekin­tetét az emberek hosszú során. Olyan sokan vol­tak, hogy a távoliakat már nem is láthatta. De a közelieket megismerte. Ott volt Odette, aki egyszer egy lázas estén, unott közönnyel fakép­nél hagyta. Ott volt barátja Robert, aki becsap­ta őt és kiforgatta kis vagyonából. Ott volt osz­tályvezetője, aki annyi borsot tört az orra alá. Ott volt Anne, ósdi ruhájában, csontkeretes sze­müveggel, magasra tornyozott hajával; ajka kö­rül most is a régi gúnyolódások visszfénye ját­szott. És ott voltak a többiek is mind, akik sebet ütöttek egyre fáradó szivén, akik megkeserítet­ték életét, megmérgezték nyugalmát, felőrölték idegeit. A tárgyalás halkan folyt, alig értette a vád­lottak vallomásait. Valamennyien beismerték, hogy ellene törtek, kijátszottak, becsapták, kí­nozták őt. Itt, ebben a Tárgyalóteremben nem volt helye az alakoskodásnak, a színlelésnek. Le­hajtott fejjel, mellüket verve vallották be vét­keiket, bűneiket, amelyekkel egyre lejebb és le­­jebb sodorták őt a lejtőn, a halál szakadékáig. Meddig tartott a tárgyalás? Évekig, vagy év­ezredekig? Az Idő, amely kérlelhetetlenül és mindig mélyebbre ás az emberek világában, itt karbatett kezekkel várt, mozdulatlanul. A nyájasarcu biró felállt és hangja most hara­gosan dörgött; szavai nyomán égzengés támadt, és a rózsaszínű fény vibrálni kezdett. — Valamennyien bűnösök vagytok Marcel Blanc halálában—gördültek végig a nagy Termen a hangok. Csak egy jó szó kellett volna neki, egy kedves, simogató tekintet. Egy kis reményt kel­lett volna csöpögtetni fáradt szivébe, kis bizal­mat, hitet az emberekben. Ti azonban megtagad­tátok tőle; a jó szót kalmárként zsugorgattátok, kiloptátok szivéből a hitet, eloroztátok a bizal­mat, letapostátok benne a remény zsendülő vi­rágait. Nem ő a bűnös, hanem ti, akik elenged­tétek a kezét, amikor szeretetre, megértésre, vágyott, hogy orozva belédöfjetek Bünneitekért súlyosan lakoltok most — valamennyien a pokol legmélységesebb fenekére kerültök. — És te fiam — forcfült Marcelhcz — az ely­­siumi mezőkön pihenhetsz. Puha, smaragdszinü fü vár ott, csodálatos levelű fák, amelyeknek ágain aranyszárnyu madarak énekelnek. Menj tehát békével és nyugodjék meg sokat szenve­dett szived. Marcel elindult. Lába puha felhőkbe süppedt, fölötte szikrázva gyulladtak ki a gyémántfényíi csillagok. Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA este egy hölgy, eminens tagja az itteni társada­lomnak szorgalmas templomlátogató és minden­féle egyházi tevékenységben résztvevő valaki, kí­nos, sőt siralmas jelenetet rendezett mert néhány apró agyagbéka, melyet asztaldiszités céljából készített, felrobbant a kohóban. Ahelyett, hogy nekiállt volna uj békákat készíteni, csúnyán a tanárnőnkre támadt, majd a városnál bepana­szolta és követelte, hogy állásából meneszék. Tanárnőnknek nem lett ugyan semmi bántó­­dása ebből az ügyből kifolyólag, de mélyen meg volt bántva és szomorúan panaszolta nekem: “Hónapok óta kínlódik ezekkel a kohókkal, mindent megteszek, ami emberileg lehetséges, de még önökön kívül soha senki sem mondott fáradozásomért köszönetét. Most meg tetejében még ki is akarnak dobatni állásomból azok miatt a vacak békák miatt!” Ez a nevetséges epizód gondolkodóba ejtett. Annyira mélyen rejlik hát az emberek lelkében az önzés, kegyetlenség, hogy ha valaki lábukra hág, azonnal lepereg róluk a hit, kultúra, civi­lizáció zománca és foggal és körömmel támad­nak egymásra, még akkor is, ha jelentéktelen agyagbékáról vab nszó? Ugyanekkor kedves kis élmény jut eszembe. Évekkel ezelőtt valaki óriási kőből faragott zöld békát hozott ajándékba, melyet sehogyan sem tudtunk szobámba illeszteni és az uram kitette a külső feljáró legfelső lépcsőjére, ahol nagyon jól festett. Egy este meglepetésünkre apró zöld levelibéka ült a nagy béka árnyékában. Úgy la­pult meg ott, mintha biztos lenne abban, hogy en­nek az óriásnak védőszárnyai alatt oltalomra ta­lált. A napok teltek és a kis béka végkép felütötte tanyáját a nagy béka oltalmazó közelében. Néha eltávozott eleséget keresni, de mindig visszatért. Egyszer azonban egyik barátnőm, ki nagy állat­barát, elragadtatva hajolt le, hogy felemelje a kedves állatkát, hízelgő szavakat gügyögve neki Noha mindjárt visszatette a földre, a kis béka gyanút fogott és elveszítette biztonságérzetét és hitét a nagy béka védelmében. Még aznap ke­reket oldott és sohasem láttuk többé, v Önkénytelenül felködlött előttem, hogy nem kellene-e példát vénünk nekünk, embereknek', a békáktól? Azok legalább megbíznak egymás tá­mogatásában, köztük a gyengébbnek még meg­van az az érzése, hogy az erősebb árnyékában védelemre talál!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents