A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-20 / 29. szám

2. OLDAT] A Jó PÁSZTOR Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőig és kiadóhivatal — Publication Office S736 EAST 22ad STREET CLEVELAND 14s OHIO Telefons CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ................................$8.00One Year .................................$8.00 Fél évre .....................................$5.00Half Year ................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio MIRE JŐ A TERVEZÉS? A marxizmus-leninizmus egyik gazdasági alapté­tele igy hangzik: a kapitalizmus piacra termel s ez au­tomatikusan gazdasági zűrzavart, anarchiát von maga után. Ezzel szemben a szocialista-kommunista államok “a szükségletnek megfelelően produkálják javaikat”, e megoldás előfeltétele a tervgazdálkodás. Ezekután az ember azt hihetné, hogy — például .— a szovjet polgárok abban a nyugodt tudatban hajt­hatják álomra fejüket, hogy a kormány számbaveszi szükségleteiket és atyai módon gondoskodik róluk. De a gyakorlat nem mindig jár karöltve az elmélettel. A közelmúltban a szovjet Gosplan (ez a tervhivatal orosz neve) úgy látta, hogy túlságosan sok fogkefét gyárta­nak a Szovjetunióban. Utasítást adott hát a gyáraknak: alakítsák át üzemeiket, s fogkefe helyett gyártsanak plasztik játékokat és művirágokat. Annyi plasztik já­ték és művirág került ki ezekután a gyárakból, hogy Volgát, sőt Dnyesztert lehetett volna velük rekeszteni, de a fogkefe — hiánycikk lett. A szovjet polgár hiába járt fogcsikorgatva egyik üzletből a másikba, a fogát csikorgathatta, de nem tisztíthatta. De nemcsak a fogkefe tűnt el a piacról: vele együtt nyoma veszett egy sor más fontos közszükségleti cikk­nek is. Nem lehet kapni például fürdőkádat sem, mert egy fürdőkád-gyár, amelyet kilenc évvel ezelőtt kezd­tek építeni, a mai napig sem készült el. Ugyanakkor azonban “tervszerűen” emelték fel a legfontosabb közszükségleti cikkek árait; a hús és a vaj ára 30, illetve 25 százalékkal emelkedett. A zűrza­var betetőzéséül a szovjet kommunista párt hivatalos lapja a Pravda a múlt héten arról cikkezett, hogy a “gazdasági élet felső szektoraiban pazarlás folyik, az ügyeket felelőtlenül vezetik.” Ezekután azt kérdezzük, mi lenne ha a kommunis­ta államokban nem lenne tervgazdálkodás? KROKODILKÖNNYEK-------------—— A Novoje Vremja cimü szovjet folyóirat azt pana­szolja, hogy a fegyverkezés billiókat emészt fel, billió­kat von el hasznos céloktól, és ez az átok azért neheze­dik az emberiségre, mert néhány száz multimilliomos amerikai család igy akarja. Ezek a családok ezer bil­lió dollár tőkével rendelkeznek és rákényszerítik a vi­lágot a fegyverkezési versenyre. A fegyverkezési ver­seny nemcsak billiókba kerül, hanem több mint száz millió ember munkáját vonja el hasznos céloktól. A fegyverkezési versenyt Amerika indította el . . . És igy tovább, a többi számok nem érdekesek. De érdekes lenne emlékeztetni a Novoje Vremja sirám­­iróját arra, hogy a világháború után Amerika nyom­ban hazahívta mindenhonnan katonáit és azok vissza­tértek a civil életbe, ugyanakkor Sztálin teljes hábo­rús készenlétben visszatartotta katonáinak millióit, hogy hamarosan megkezdhesse a harcot a világkommu­nizmusért, az egész világ minden népének koncentrá­ciós táborba kényszerítését “Világ proletárjai, egyesül­jetek!” harci jelszó alatt. SEGÉLY LENGYELORSZÁGNAK Az amerikai képviselőház a 4.7 billió dolláros kül­földi segélyprogram megszavazása során hozzájárult ahhoz is, hogy egy “félkommunista” állam: Jugoszlávia és a teljesen kommunista Lengyelország is részesedjék a külföldi államoknak nyújtandó segélyből. A javasla­tot a szenátus bizonyos módosításokkal szavazza majd meg; e módosítások egyike: a segély csak akkor folyó­sítható, ha az illető ország “nem áll a kommunista ösz­­szeesküvés szolgálatában. Ha ezt a feltételt szigorúan veszik, Lengyelország nem részesülhet az amerikai támogatásban. Igaz, Len­gyelországban nem egyszer lehettünk tanúi a “jégol­vadásnak”, de ez az alapvető tételen mitsem változtat: Lengyelország a szovjet zsoldjában áll és igy egyik tagja annak az összeesküvő tábornak, amely a demok­ratikus országok megdöntésére tör. Kétségtelen tény, hogy az amerikai raktárakban nagymennyiségű felesleges élelmiszerkészletet tárol­nak s á tárolás sokmillió dolláros költsége nyomja az amerikai gazdasági életet. De vájjon nem lehetne azt olyanoknak juttatni, akik nem ellenségei, hanem ba­rátai, szövetségesei az Egyesült Államoknak? JÓSOK HA TÉVEDNEK A svájciak most ünnepük nagy szülöttjük Jean Jacques Rousseau filozófus iró születésé­nek 250-ik évfordulóját. A kortársak szerették és gyűlölték, ő szerette és gyű* lölte a kortársakat. Negyed év­század múltán a fel s alá hul­lámzó szenvedélyek elültek és ma már egy hangon J. J. Rous­seau dicsőségét zengik az utó­dok, a szép tóparti városban, amelynek fő nevezetessége a többnyire ürességtől kongó bé­kepalota. Negyed évszázad távlatából egy és más, talán minden, más­képp hangzik, mint amikor elhangzott. A jubilá­ns alkalomból a svájciak idéznek J. J.* Rousseau első filozófiai értekezéséből, amelyet 1749-ben Dijon franciaországi város akadémiáján olvasott fel. Azt fejtegette az akkor még elég fiatal, de már elég bölcs gondolkodó, hogy a civilizáció ál­dásaiként emlegetett és magasztalt művészetek és tudományok az emberiségnek sokkal többet ártottak, mint használtak. Mit látunk 250 évvel utóbb? A művészetek és tudományok fantasztikus mértékben gyarapod­tak, fejlődtek. Megszületett a gőzgép, a vonat, a villany, a táviró, és a távbeszélő, a rádió és a te­­levizió, a jazz és a rock-n-roll, az absztrakt fes­tészet és a szocialista realitás, a zsenge atombom­ba és a sokmegatonos hidrogénbomba. És a világ még mindig áll, a földön még mindig a teremtés koronája, az ember él, nem csupán patkányok sokasága. Mennyi tudást, műveltséget, művészetet bir el az ember! * Amikor Amerikában kitört a Social Security — forradalom, óh borzalom! — A1 Smith, a hi­res newyorki politikus, Franklin D. Roosevelt barátja és ellensége, rémülten felkiáltott: “Vé­ge a demokráciának!” Koraszülött vészjóslat volt ez. A történelem ta­núsága szerint társadalmi és gazdasági rendsze­reket csak ritkán, kivételes, katasztrofális ese­tekben ér idő előtt halál; örökös változáson, fej­lődésen mennek át, mignem az érettség csúcs­pontjáról a hanyatlás lejtőjére szédülnek és idő­vel az enyészetbe dőlnek. Az amerikai demok­rácia még csak feleuton van a csúcs felé, vég­ső kifejlése még a jövő reménye és titka. Ma inkább kísérleti, mint gyakorlati demokrácia. Hogy az igazi demokráciának csak néhány váloga­tott hiányosságát emlitsük: A faji egyenlőség alkotmányos védelme, a 14- ik amendment, még mindig vita és marakodás tárgya fehérek és feketék közt. A kongresszus­ban a déli szenátorok távszónoklási joga garan­tálja a kisebbség akaratának érvényesülését. Az unió több államában a városi népnek a falusi nép — a kisebbség — hozza a törvényeket. A gaz­dagok és szegények törvényelőtti egyenlősége még ájtatos tévhit. És, tréfára fordítva a szót, még a mi kommunistáinknak sem elég a demok-Gauor Emii A LECURIBB SZÍNÉSZ HALÁLA Barátai “Tőgyernek” hívták azt az elegáns, szé­pen őszülő, magas férfit, akinek neve a szinlapon mindig kellemes várakozás izgalmát, az okvetle­nül bekövetkező művészi él­ményt jelentette. Hosszú időn keresztül, majdnem egy fél év­századon át szerepelt a külön­böző színpadokon; a legmél­tóbb helye mégiscsak a Nem­zeti Színház színpadán volt, ahonnan az uj világ kiszorítot­ta. Más szerepeket játszottak az ország első színpadán: orosz mu­zsikokat, tsz-parasztokat, az el­lenséggel harcban álló párttit­károkat és ezekhez a “pozitív” figurákhoz se­­hogyse illett Uray Tivadar úri külseje. De a “ne­gativ” figurákat se oszthatták rá. A szocialista­realista szindarabirás recepturája szerirfi^z; el­lenség nem lehet szimpatikus, megnyerő, finom, elegáns; csakis visszataszitó, ellenszenves, kül­sőleg semmiképpen sem emlékeztethet az elmúlt úri Magyarország vonzó alakjaira. Márpedig “Tó­­gyer” olyan levegőt hozott magával munkácsi pátriájából, hogy saját elbeszélése szerint már fiatal korától kezdve nem osztottak rá alispánnál, vagy alezredesnél alacsonyabb rangú szerepe­ket . , . Uray Tivadar nincs többé; hosszú kínos szen­vedés után halt meg, szaporítva ismét eggyel az utóbbi időben eltávozott nagy magyar színészek megdöbbentően hosszú sorát. Előbb az egyik lá­bát vágták le, és sor került volna rövid időn be­lül a másikra is. Ettől a testi-lelki szenvedéstől váltotta meg a jótékony halál, amely — színész­ről lévén szó — éppen végszóra jött . • ■ Amíg azt remélte, hogy egyik lábát veszti csak el, nem adta fel a harcot. Azt mesélte látogatóinak, hogy féllábbal, — falábbal, esetleg mankóval is el­játssza szerepeit, kérte a színházat, hogy egyelő­re ne osszák másra szerepeit. Uray mankóval! — micsoda elképzelhetetlen, ostoba tréfája a sorsnak: éppen ő, akinek színpadi figurái olyan sokat mozogtak, akinél a játék — elemek közt oly nagy szerepe volt a járásnak, a mozgásnak, a végsőkig kiszámított mozdulatoknak . . Az volt a véleménye, hogy a mozdulatok stilizáltsága szolgálja a szövegen kívül leginkább a színpadi alakítását. Egyébként ezt a felfogását sokszoros partnerétől, Bajos Gizitől vette. Uray Tivadar a színpadon: mindig azt jelen­tette, hogy a szerepet véglegesen megfogalmaz­ta, kivülről-belülről megformálta, úgy, hogy ahoz többé hozzátenni nem lehetett, de elvenni se lehetett belőle. Azt a szelburdi, felfelé törekvő ifjút, akia a harmincas évek elején a Nemzeti­ben megformált, később hajszálnyira úgy kel­lett játszani az utódoknak, ahogyan a figurát megfogalmazta; ugyanígy volt sok, más szerep­pel, amelyek hagyományát ő teremtette meg. így vált Uray a magyar közönség szemében egy­­egy színpadi alakításának élő, a Körúton, a Rá­kóczi utón jövő-menő szimbólumává. Több emlékem is van róla színházból, a ma­gánéletből. Alig ismertem még valakit, aki a ket­tőt: a színpadot és a privát életét annyira külön tudta volna választani. A színpadon, az öltöző­ben mintaképe volt a komédiázásért élő-haló szí­nésznek. Mindig úgy képzeltem, hogy belép a kiskapun és máris leveti a civil-ruhát; dehogyis csak a ruhát, a bőrét is az utcai gúnyával együtt és beugrik a készen tartott szinészegyéniségbe, második énjébe, amely csak a színfalak mögött, az öltöző és a zsinórpadlás között volt fellelhető. A DUNAKANYAR ÁLLECENDÁJA Kéretlenül sok lap érkezik hozzám hazulról. A barátok küldik épülésre-okulásra. Szegény Ka­rinthy Frici igy kiáltana fel láttukra: “így irtok ti!” Keserű bosszankodás, ahogyan ezek a kitartott firká­­szok mennyire semmibe sem né­zik az olvasó közönséget. Ne­künk itteni magyaroknak jó or­vosság ez a honvágy ellen. Pél­dátlan, szemérmetlen az a sok hazugság, amit a rendszer ha­szonélvezői minden erkölcsi gátlás nélkül le mernek írni; körüllelkendezve a legsivárabb valótlanságot. Olvasva ezeket a cikkeket, ököl beszorul a kezünk a mérgelődés­­től. Hát már ennyire kilúgozták az emberi agya­kat? Ezt csak azokkal lehet csinálni, akikből ki­ölték a véleménynyilvánítást, akiknek az Ízlése sántít és orruknál fogva vezethetők?! Forgatom-nézegetem a “Képes Magyarország” cimü magazint. Ez a mindenreképes újság a ki­rándulást, a nyaralást van hivatva propagálni, ilyen cimü riportok vannak benne: “Országjárók között” vagy “Várják vendégeiket az ország há­zigazdái” . .. “így láttuk a Dunakanyart” cimü riportjukból merítjük ezt a jó szatírának való anyagot, ami hü tükörképe az ország jelenlegi állapotának. A lap egyik oldalán is egy riport számol be erről, a másik oldalon is ugyanez a téma. Ezután szórul-szóra idézünk mindkét irásmü­­ből: — Szentendrén megállít a szerb templomok hűvösen komor pompája. A camping sátrai úgy ülnek a Papsziget fáinak tövén, mintha óriási gombák játszanának “komámasszony hol az ol­lót” a tisztáson. Az autó pompás uj utakon gör­dül. Tahiban malterkeverőgép verset zümmög (bár egész életében ezt a zümmögést hallgatnál!) —- épül, emelkedik majd ha elkészül az autó­csárda. A Dunakanyar gyöngye, ékköve, Viseg­­rád. A Salamon-tornyát tatarozzák. (S most jön az óriási szenzáció!) Betonból és üvegből készül egy modern, csodálatos, miniatűr üveggyár, az Idegenforgalmi Kirendeltsék. Kell is, mert éven­te félmilliónál több a látogató. Hozza a HÉV, az autóbusz, a vonat, de legelsősorban a hajó. Fe­­ketéllik a tömeg a Mátyás Király Múzeumban, a római őrtorony környékén . . . mert Visegrád, gyönyörű, páratlan, a természet műhelyének re­meke. A város az Anjouk idejében főváros, itt szé­kel a királyi udvar, itt tartják Lajos hercegnek, a későbbi Nagy Lajos királynak a kézfogóját. Itt raboskodik Salamon király, majd Vitéz Já­nos esztergomi érsek. Itt volt az udvara Mátyás fiának, Corvin Jánosnak, itt tárják fel Mátyás ki­rály 350 teremből álló csodálatos palotáját: ma a munkások ezrei munkálkodnak azon, hogy Vi­segrád mindnyájunk paradicsoma legyen . . .” Ez az egyik riport. A másik oldalon, szemben vele, ezt a beszámolót olvashatjuk: Budapesttől Visegrádig számtalan a látnivaló, mégis . . . meg­keseredik az utas szája. Hogy miért? . . . Visegrádon a Salamontornyát (1950-ben égett le) már három éve restaurálják, ennek ellenére ma sincs kész. Egy-egy vasárnap 15,000 ember utazik Visegrádra. A Fellegvár évenkint 200,000 Irta: GÁBOR EMIL ratikus szabadságjogokból annyi, amennyit bün­tetlenül élveznek. Szó ami szó, az amerikai demokrácia még tá­volról sem tökéletes, igy hát nem is kell félteni, nem kell attól tartani, hogy holnap vagy holnap­után mint túlérett gyümölcs elveszti izlét és táp­lálóerejét. * Mindennap uj, sokszor egymásnak ellentmon­dó hadijelentések érkeznek a dohányfrontról. Ár­tatlan gondüző a cigaretta karikázó füstje, vagy ártalmas a nikotin és a kátrány —- tüdőrákot vagy szívbajt okoz, vagy mind a kettőt? Mint vad és vadász, kergetőznek az igenek és a ne­mek. Az ádáz szócsaták közepette tartsunk pihenőt, visszapillantgatva a múltba. A mult a jelennek hasznos útmutatásokat ad gyakran. Olvassuk, amit a New York Times egyik olvasója egy régi lapszámból kihalászott. Ezt irta 1884- január 29- én a New York Times profetikus tehetséggel megáldott vezércikkírója: “A spanyol világbirodalom hanyatlása akkor kezdődött, amikor a spanyolok rászoktak a do­hányzásra. Ha az amerikaiak is rászoknak erre a kártevő élvezetre, nincs messze az idő, amikor a köztársaság elpusztul.” Aggodalomra nincs ok. Az Egyesült Államok semmiesetre sem pusztulhat el addig, amig vég­leg és megdönthetetlenül nem dől el a nagy kér­dés, hogy árt-e, nem árt-e a cigi. Jósoknak, ha tévednek, nevetség a fizetségük. Irta: KLAMÁR GYULA Hogy milyen más volt ez az Uray a színházi légkörben, arra jellemző, hogy egyszer, amikor a Nemzetiben kerestem, tőle magától tudakoltam meg az Uray-öltözőbe vezető utat, pedig ki se volt még festve. De már teljesen más ember volt . . . Csodának tartottam a Tőgyért- — mint­hogy az is volt. A másik énje barátai között bontakozott ki, és ez semmiben sem hasonlított a színészre. Itt volt ő igazán Tógyer, a kedvesen borozó cimbo­ra, szokott vacsorázóhelyén a Rókus kórház át­éli énjében, a Biró Dénes sörözőfcvn, vagy ké­sőbb, .felesége, Aghy Erzsi halála után a Stáhly utca sarkán álló Vén diófában, aztán a Keszey­­ben nemzetiszinházbeli kollégái között, félórá­kig is szótlanul elüldögélve. Ujjait boltozatos homlokának támasztotta — mert azért a színpadi “decenséget” itt sem hagyta el teljesen, jelleg­zetes állát simogatta másik kezével, a hires csöppnyi Uray-állat, amely életériek titkos bá­nata volt. De még inkább megnyílt valamelyik körúti kávéház billiárd-szobájában, a Pátriában, a Bucsinszkyban, vapy a nyomdászok kávéhá* zában, a Mienk-ben, ahol tudvalévőleg a legjobb asztalok voltak találhatók. A “karambolászás” volt élete legnagyobb szenvedélye — minthogy más szenvedélye nem is volt talán. A három csontgolyó: a két fehér és egy piros “összehozá­sa” képezte legfőbb ambícióját. Ebben is vidé­ki magyar ur volt; úgy élt élete végéig, ahogyan gyermekkorában látta a munkácsi Magyar Ki­­rály-ban, ahol még volt “markőr”, és a kávés gondosan vigyázott a dákók szakszerű bőrözésé­­re. Ahogyan most jól átgondolom a dolgot, a Tógyer nem is abba halt bele, hogy nem léphe. tett többé színpadra; sokkal inkább az vitte a sírba ezt a nagy magyar művészt, hogy mankbk­­kal nem lehet “rekuzét” csinálni . . . Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE embert lát vendégül. Közben gátlás nélkül pusz­tul, legépebb része a keleti kapu. Aki a kilátás­ban akar gyönyörködni, életével játszik. Miért nem épit kilátót az idegenforgalmi hivatal? A római őrtoronnyal szemben levő kőbánya zúz­dája éktelen zajt és porfelleget termel. A legnép­szerűbb közlekedési eszköz: a hajó. Ezzel érke­zik a hétvégi kirándulók zöme. A MAHART még­sem újítja meg a hajóparkot; kivénhedt Noé­­bárkák, lapátos gőzhajók vánszorognak négy és fél óra hosszat Budapesttől Visegrádig. A hajó ál­lomás bonyolítja le a Dunakanyar legnagyobb forgalmát. Megérdemelné, hogy a környékét ren­dezzék, szebbé, kulturáltabbá tegyék. Még vala­mit a Fellegvárról. Egy alkalommal franciák gyö­nyörködtek az onnan nyíló panorámában. Nem vették észre, hogy zápor közeledik és amikor es­ni kezdett, hanyatt-homlok futni kezdtek. Ter­mészetesen bőrig áztak. így állítottuk szembe az egy témáról Írott ri­portokat. így nézik hülyének, ostobának az olva­sót, akiről azt hiszik, hogy szellemileg is sikerült nyomorékká tenni . . . Pedig előbb-utóbb lehet érni, rajta lehet kapni a hazugságon őket, mint a sánta kutyát . . . csak át kell szaladni egyik uj­­ságoldalról a — másikra. Ebből a két útleírásból viszont következtetni lehet, hogy néz ki a többi idegenforgalmi nevezetesség, amelynek nem csapnak ekkora reklámot?! Mert hírességben, ter­mészeti szépségekben messze el is maradnak Vi­­segrádtól. így foszlott le az állegenda a Dunaka­­kanyarról. Egyszer minden hazugságról lehull majd a lepel. Mert nem esik sohasem annyi hó, amivel egy szerecsent fehérre lehet mosdatni . . . (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken Published every Friday Szekely-Molnar Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents