A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-11-30 / 48. szám

r nrmr, A .ló PÁSZTOR Megjelenik minden pénteken Published every Friday _____ Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőbég 6s kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22*d STUEET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5305 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ................................$8.00 One Year ...............................$8.00 Fél évre ..................................$5.00 Half Year ............................ .$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio BEFEJEZETLEN CSELEKEDETEK A Szovjetunió és az Egyesült Államok háborús gé­pezete, amely egy hónapig készenlétben állott, ismét visszatért megszokott állapotába: a “normális” hideg­háborús felkészültséghez. Az India-Kina közötti határküzdelemben, legalább is átmenetileg, hallgatnak a fegyverek. A világ újra reménykedik a békében, annál is inkább, mert a szem­benálló felek megígérték, hogy — tekintettel a most kialakult, uj nemzetközi légkörre — megpróbálják meg­találni a megoldás uj útjait. Óvatosnak kell azonban lenni, mert ez az úgyne­vezett “uj nemzetközi légkör” valamiféle befejezet­­lenséget rejt magában. A kommunisták, azért cserébe, mert Kruscsev alattomos aggressziós kísérlete leleple­ződött és a szovjet diktátor kénytelen volt feladni tá­madó bázisai kiépítésének tervét, azt kívánják, hogy a Nyugat is adja fel kiépített védelmi támaszpontjait. A kommunisták igy állítják fel a tételt: valamit —■ valamiért' Első pillantásra is kitűnik azonban a té­tel lehetetlen és hazug volta. A kommunista támadó bázisok feladásának semmiképpen sem lehet kompen­zációja a nyugati védelmi támaszpontok megszüntetése. A Nyugatnak be kell fejeznie cselekedeteit és a nem­zetközi kommunizmust véglegesen az aggressziv tá­maszpontok megszüntetésére kényszeríteni. Ellenkező esetben: nem sok változás történt a világ helyzetében NEM KELL HALOTTKÉM! New Jersey állam Union megyéjében a halottkém állására Mrs.'Anna M. Murray pályázott és a politikai életben kötelezően elismert Íratlan törvény értelmé­ben programot adott, hogy a szavazópolgárság tudja, kire s miért adja le szavazatait. Mrs. Murray program­ja igy hangzott: Union megyében halottkémre n'ncs szükség! A szavazópolgárság megértette ezt a programot és megválasztotta Mrs. Murrayt megyei halottkémnek. A szókimondó asszonyság nem tréfált, ő azért adott ígérgető program helyett önmegtagadó programot, mert — mint népgyülési beszédeiben hangoztatta — erős a meggyőződése, hogy a megyei halottkém állása teljesen felesleges, hiszen a megyében a halottkémi szolgálatot a megyei főorvos végzi és a halottkémnek nincs más dolga, mint minden választás előtt kortes­kedni pártja többi jelöltjei javára. Más szóval, Mrs. Murral, amikor a halottkém állására pályázott, tulaj­donképpen ennek az állásnak megszüntetését szorgal­mazta. Ritka, érdekes, mulatságos eset. De veszedelmes játék. Mi lesz, ha országos, állami, megyei, városi hiva­talokba, falusi kupaktanácsokba pályázók “Mrs. Mur­ray programmal” lépnek a szavazópolgárság elé: Vá­lasszatok meg olyan állásra, amely felesleges! Mi lesz? Ürességtől fognak kongani a nagy költséggel megépí­tett és berendezett hivatali helyiségek százai vagy ez­rei vagy tízezrei. Oly szép kilátás, hogy alig tudjuk hin­ni és remélni . • . A GYANÚS GYALOGOS William O Douglas, Jr. színész, a US legfelső bí­róság egyik birájának fia, késő éjszakai sétát tett Hol­­loywoodban. A cirkáló rendőr minden ok nélkül iga­zoltatta. Douglas visszautasította az igazolást. Ekkor egy éjszakára börtönbe csukták. Indokolás: gyanús volt, mert éjszaka “minden ok” nélkül sétált. Ha Douglas autón ment volna valahová akkor éj­szaka, semmi baja nem tö.rtént volna. Veszélyes játék az, ami kezd kialakulni az amerikai rendőrök körében: aki gyalogol, az “indokolatlanul és minden oknélkül” gyalogol, — tehát gyanús. A gyalogosokat hovatovább úgy tekintik, mint akik megbízhatatlan emberek. Valamilyen okból, a társa­dalom aljához tartoznak. Érdemes volna társadalom­­tudósainknak foglalkozniok a kérdéssel: mi az oka en­nek? Addig is azonban, amig erre a furcsa körülményre fény derül, nem lenne helytelen, ha a rendőrség meg­változtatná a gyalogosokra vonatkozó véleményét, amely körülbelül ebben foglalható össze: — Mindenki gyanús — aki gyalogol. TÓBIÁS KÖLTŐ Tóbiás a zadóhivatalban dolgozott; megbízható, lelkiismeretes tisztviselő volt, munkáját kifogás­talanul végezte. A hivatalba percnyi pontossággal érkezett és hasonló pontossággal távozott. Naphosszat körmölt, a lapok légióit irta tele számokkal, megjegyzésekkel. Csendes és szótlan volt, kollégáival keve­set beszélt, s ha beszélt is, fő­leg hivatalos ügyekről esett szó. Mivei senkiről és semmiről nem volt határozott véleménye és semmitsem akart “jobban tud- VarkonyiAndor ni” másoknál, nem volt baja senkivel. Megbecsülték, de nem törődtek vele. Elsüllyedt az egyre tornyosuló ak­ták végtelen tengerében. Ha hazaért kis legénylakásába, — olvasott. So­kat olvasott, de főleg verseket. Mert évek óta ringatott magában egy gondolatot: egyszer kilép a szürkeségből és költő lesz. Poéta, akinek ne­vét esetleg még az utókor is megőrzi, akinek ver­seit, költeményeit iskolákban szavalják és bor­zashaj u diák-lányok idézik egy-egy örökbecsű sorát. Szép pálya, magasztos pálya. De hogyan kell verset Írni? Arra már rájött, hogy kétféle vers van: kö­tött vers és szabad vers. Szabadformáju verset könnyebb Írni, mert nem kell bajlódni a rímek­kel, de úgy érezte — az nem igazi vers, csak amo­lyan “keverék” — félig próza, félig vers. Az igazi az, amelyik cseng-bong, mint valami karácsony­fadísz. Mialatt adótételeket jegyzett be a nagy­könyvbe, folytonosan rímeken törte a fejét. Mi rímel ehhez a szóhoz, hogy: “iktató”? Fel is je­gyezte a noteszébe ezeket a szavakat: “biztató”, “tiszta tó”, “ringató”, “kis Kató.” Egész kis gyűj­teménye volt már a rímekből. És ahogy teltek a lapok és múltak a napok, úgy nőtt benne a vágy, hogy egyszer nekifusson és megírja élete első költeményét, aztán a másodikat, a harmadi­kat, s végül kiadja első verseskötetét: “Harang virágok” címmel. A rímek annyira hatalmukba kerítették, hogy azon kapta magát rajta, hogy versben be­szél. Az egyik ügyfélnek, aki meg akarta tudni, mennyi adóval tartozik még, igy válaszolt: “Gra-A LIÉCEI PER Azt hiszem, hogy az egész világ szivdobogtató, bénító figyelemmel kísérte az antik tragédiákat idéző liégei pert. Az istenek haragja egy “cso­dagyógyszer” formájában húsz­ezer családra zudult rá. Egyet­lenegy fellázadt és nem fogadta el a kárhozatot. Mrs. Vanderputnak állapotos korában háziorvosa, dr. Casters, Thalidomidot tartalmazó Softe­­non gyógyszert irt elő. Suzan­ne Vanderpult egy szörnyeteget hozott a világra. A család és a szülészorvos napokig elhallgat­ták az anya előtt, hogy a gyermeknek vízfeje van, egyik szemét és ajkait fehér bőr fedi, karjai he­lyén csápok vannak és hogy nincsen végbele. A szülész nem jött rá, hogy a gyermek az átkos gyógyszer áldozata, mert akkor <?rőt adhatott vol­­la a szülőknek, hogy a gyermek egy-két évnél tovább nem élhet . . . Mrs. Vanderput sejteni kezdte, hogy valamit eltitkolnak előtte, felkelt és átment a csecsemők jsztályára. Ott megmutatták kislányát. Az asz­­szony elájult. Mikor rémületéből magához tért, édesanyja, húga és az ura vigasztalták. A szülész azzal nyugtatta meg, hogy a gyermek épelmejü lesz. A család könyörgött az orvosnak, hogy ad­jon a szerencsétlennek egy altatót, hiszen boldog­talan lesz egész életében. Közben kiderült, hogy a gyermek a thalidomi­­iot tartalmazó gyógyszer áldozata, mely több mint húszezer anya méhében torzszülöttet hi­vott életre. Dr. Casters nem aludt többé. A szü­lők szenvedése, lelkiismeretfurdalásai feldúlták az életét. Egy napon bevallotta feleségének, hogy mi történt és hogy visszavonhatatlan elhatározá­sa az, hogy a gyermeknek altatót ir elő. A szép fiatalasszony hiába kérte, hogy gondoljon boldog­ságukra, öt éves kisfiúkra. Dr. Casters tudta, hogy mint orvos és ember elveszett, kérte felesé­gét, hogy próbálja megérteni. Az asszony azt vá­laszolta, hogy mindenkor, mindenben mellé áll— Vanderputék nem a saját boldogságukra és ál­dozatukra gondoltak akkor, amikor a gyermek­nek halált kívántak, hanem a gyermekre, akire az életben rettenetes szenvedések várnak. Van­­derputné, édesanyja és húga altatót adtak a cse­csemőnek. Vanderput beleegyezett elvileg, de kérte, hogy ő ne legyen jelen. A kis halotthoz kihívott orvos nem adta meg az elhantolási en­gedélyt, és Vanderput elszólta magát, hogy az asz­­szonyok altatót adtak a gyermeknek. így derült ki a tragédia. De úgyis rájöttek volna, mivel a törzszülüttek kitűnő kísérleti anyagok . . . Van­­derputékat azonnal fogházba vetették dr. Casters­­sel. Egyikük sem titkolt semmit a tragédiából, bátran viselték tettük következményét. Most volt LESZ tulálok, heuréka! Nem nagy már a hátraléka!” A rim nem volt kifogástalan, de az ügyfélnek tet­szett. Azt persze nem lehetett tudni: mi tetszett neki: a rögtönzött bökkvers, vagy az, hogy már nem kell sokat fizetnie. Ha egyik kollégája meg­kérdezte tőle, készen van-e már a munkájával, igy válaszolt: “Elmondhatom tiszta szívvel, kész vagyok az adóívvel.” Persze, mindezNnem elégítette ki Tóbiás becs­vágyát. Egy esős vasárnap délelőtt, amikor ha­lálosan unatkozott, tiszta papirt vett elő, maga elé terítette, majd hosszasan a levegőbe bámult. Aztán lassú, kimért mozdulattal elővette töltő­tollát, megnézte, hogy minden rendben van-e, nem gyürött-e a papír, nem folyik-e a tinta, jól fog-e a toll, aztán felirta a címet, szép nagy be­tűkkel a papírlap tetejére: “Harangvirág.” Miért éppen harangvirág? Maga sem tudta, de­­hát olyan jól hangzik. A harang is szép szó, a virág is — a kettő együtt még szebb. Kérdés: mit lehet egy harangvirágról Írni? Talán azt, hogy harangozik; de vájjon harangozik-e, s ha igen, mikor? Ám az is lehet, hogy csupán a formája ha­sonlít a haranghoz, s innen kapta a nevét. Akkor pedig semmi értelme nincs annak, hogy róla Ír­jon, nem érdemli meg. Inkább a rózsáról ir, vagy a szegfűről, esetleg a liliomról, mint az ártatlan­ság jelképéről. A papirt eldobta, újat vett elő. Félórái tűnődés után úgy döntött, hogy szakit a virágokkal és valami másról ir. Például a vi­harról. A viharról, amely az óceán felett száguld és hajókat borit fel. Azonnal rímet keresett az “óceán” szóhoz. Halántékán kidagadtak az erek a gondolkodástól, de semmi más nem jutott az eszébe, mint ez: “kósza lány” Mi lenne, ha ezt írná: “Úgy hever az óceán, akárcsak egy kósza lány.” Nem jó. A kósza lány kószál és nem he­ver. Már estére hajlott az idő, amikor a papíron ott állt ez a négy sor: Tornyosulnak a sötét fellegek Vihar készül az óceán felett S a hullámok között egy kis hajó Vergődik mint egy félholt ló r.... A ló hasonlat nem tetszett neki, de jobb rímet nem talált a “hajó”-ra, s igy ennél maradt. “Első versnek nem is olyan rossz — mondta magának, — elvégre rögtön nem lehet az ember kiforrott költő . . .” a szivettépő, legmagasztosabb emberi érzéseket kiváltó tárgyalás, ahol nem a vallási dogmák és nem a szociális törvények szankciója győzött, ha­nem az emberi irgalom tisztitó tüze. És a lázadás magasztos máglyájára a leghivőbb emberek bá­natukat, megbocsátásukat vetették.Az esküdtszék tizenkét tagja, közöttük több hivő katolikus, fel­mentő ítéletet hozott. Mind a tizenkettő boldog családapa, és megértették a kétségbeesett szülők áldozatát. Mert nem gonosz szándékkal öltek, hanem könyörületből. Az igazi bűnösök a kölni Grünenthal gyógyszer­­gyár tulajdonosai. Kiderült, hogy már 1961-ben saját laboratóriumaikban — állatokon folytatott kísérleteknél — kimutatták a Thalidomid anyag torzító hatását. Mégis tovább készítették külön­böző nevek alatt a thalidomidot tartalmazó gyógy­szereket, melyeknek csillapító hatása rendkívüli, A gyógyszergyár urai a bűnösök, ők tettek bol­dogtalanná több mint húszezer családot. * * * , • Keresztapám nevét nem irom le. Életére egy hasonló tragédia nehezedik, bár hangsúlyozom, hogy a fia alig különbözik az ép, egészséges em­bertől. A gyermek fejében elváltozások vannak, szellemi fejlődésében korlátolt, hebegve beszél, de mindent ért és sok mindent felfog. Érzékeny, szenvedő szive van. Velem egyidős, nővére leg­jobb barátnőm, azonkívül szomszédok is voltunk és életünk összefonódott. Palit gyermeki, később asszonyi könyörülettel szerettem, szeretem. Nincsen olyan nap, hogy a távolból ne gondoljak rá . . . Előttem van, amint a park fehér rácsos kapujából kinéz a boldog járó­kelőkre, az életbe, ahol neki nincsen helye. Sok­szor nem akart enni és áthivtak, hogy a lelkére beszéljek. Mindig hallgatott rám . . . Keresztapám városunknak egyik legkiválóbb orvosa, embere. Általános praxist folytatott, de KÉT SKÓT VIÍT, I Egy edinburghi cégnek az , utazó az Orkney­­szigetről táviratot küldött: “Szörnyű vihar miatt mein tudok idejében hazautazni. Mit csináljak?” Pár óra múlva már megjött a távirati válasz: “A mai naptól kezdve vakáción van.” * — Miért bontottad fel az eljegyzésedet, Cyn­thia? Olyan rokonszenves fiatalember ez a Phi­lip! — Philip ellen nem lett volna kifogásom, de megismerkedtem egy férfivel, akinek karácsony­kor van a születésnapja. Képzeld, mennyi aján­dékot fogunk kapni minden évben! Irta: VÁRKONYI ANDOR Ettől kezdve Tóbiás minden vasárnap délelőtt tizenegy és három között verseket irt. Most már volt költeménye a lótuszról, a kaktuszról, a ba­nánról és a citromról. Verset irt az automatizá­lásról és a munkanélküliségről. Megénekelte a rőzsegyüjtő vénasszony panaszát és egy beteg kutya utolsó vonítását; dalba foglalta a hajnalt és az alkonyatot, az aktuális politikai helyzetet, és a jövőt, zengett a születésről, a halálról, a böl­csőről és a koporsóról, a bánatról és a boldogság­ról, a könnyről és a nevetésről, és végül — ter­mészetesen a holdfényről és a szerelemről. Enél­­kül nincs igazi költő. Volt egy kis megtakarított pénze, s azon — részletfizetési kedvezménnyel — kinyomatta ver­seskötetét, amelynek, az eredeti elgondolástól el­térően: “Hajnali zokogás” lett a cime. A prob­léma első része ezzel megoldódott. A második rész nehezebb volt: a versesköteteket — volt be­lőlük vagy ötszáz — el kellett adni. De a keres­kedők, akik bizemányba átvették a kötetek egy részét, egyetlen példányt sem tudtak értékesí­teni. A kötetek némán, visszafojtva zokogtak az üzletek legfelsőbb polcain. Tóbiás ezután munkába kezdett. Először kollé­gáinak kezdte ajánlgatni a kötetet. Mivel Tóbiást kedvelték, meg is vettek tőle néhányat. Aztán eladott egyet a házmesternének, sőt a postásra is rásózott egy kötet. A borbélya, a fűszerese szin­tén olvasói táborába kerültek. Néhány példányt beküldött a lapok szerkesztőségeinek s várta, hogy bírálatot írjanak róla. A bírálat azonban elmaradt. Mindez nem törte le Tóbiást. Érezte, hogy a költői véna tovább dagad benne, mint “vészterhes tengerben a hullámok” és elhatároz­ta, hogy újra takarékoskodni kezd és kiadja má­sodik kötetét is “AÍkonyi zokogás” címen ... Ki is adta. Csak azt nem értette miért mene­külnek előle, a kollégák, a házmesterné, a postás, a fűszeres és a borbély. Az emberek irigyek — gondolta — Tóbiás, — de aztán rögtön megvi­­gasztalódctt: egyetlen költőt sem értett meg sa­ját kora és ezt a sorsot neki is vállalnia kell. És mialatt harmadik kötetének Írásába fo­gott, maga előtt látta az utókort, amely szenve­délyesen szavalja Tóbiás Elemér örökbecsű, hal­hatatlan költeményeit . . . Iria: MAJOR ILONKA (Paris) mint gyermekorvos külön specializálta magát. Ha az Amerikában élő gróf Széchenyi Károly ezeket a sorokat olvassa, rögtön fogja tudni, hogy kiről van szó. Egy kiállításon ezelőtt két évvel találkoz­tam vele. Beszéltünk keresztapámról, aki a Szé* chenyi grófi családnak is orvosa és bizalmasa volt — mint több megye arisztokráciájának. Kereszt­apám arról is ismert volt, hogy a hűséges inasok­nak is kezet nyújtott és a legszegényebb embert gyógyította, istápolta. Ifjúkorában nem álmodta, hogy mi vár rá . . . Orvosi egyetemre járt, és egy este több diáktár­sával hazatartott, majd különváltak. Amint egy kút előtt elhalad, csecsemcsirást hall. Nem akar szemeinek hinni. Egy gyönyörű kis pólyás feküdt a kút mellett. Az anyja elhagyta . . . Keresztapám, megilletődve karjaiba emelte a csecsemőt és diák­szobájában egész éjjel babusgatta. Reggel azután a rendőrségre vitte azzal a kéréssel, hogy örök­befogadja. De kérését visszautasították, nyomo­zást rendeltek el és addig a szegény gyermeket egy jótékony intézménybe helyezték . . . Kereszt­apám akkor határozta el, hogy gyermekorvos lesz . . . Amikor városunkban letelepedett, me­sélik, hogy rövidesen nagy tiszteletnek, szeretet­nek örvendett. Később egy modern gyermek­­menhely igazgatói állásával is megbízták . . . Közben megnősült és elsőszülőttje, egy fiú, nem volt ép gyermek . . . Ennek a beteg fiúnak a sorsa az egész család életére rányomta bélyegét. Minden szeretetüket ráparazolják, Pali mégsem boldog. Mert tudja, hogy nem olyan mint más, mert tudja, hogy a család az ő rabja. Barátnőm őmiatta szép fiatal éveinek elmúlásával találta csak meg a párját . . . Keresztapámék soha színházban, moziban, es­télyeken nem voltak, mert nem akartak semmi örömet, szórakozást megismerni, amit a fiuk nem élhet át . . . * * Franciaországban, évente hétezer torzszülött jön a világra. Kísérleti anyagnak kórházba vi­szik őket, vagy a családban maradnak, mert nin­csen számukra intézmény. Ismertem egy asz­­szonyt, akinek a lánya vakon, süketen, némán született és epileptikus rohamai vannak. Az anya, őzvegyen is tizenhat esztendős koráig, magánál tartotta a gyermeket és csak neki élt. Azután közeli halálát érezte és bejárta Bergengóciát is, hogy a gyermeket elhelyezze . . . Semminemű intézmény vagy család nem fogadta be a leányt. Végre, Szicíliában, ráakadt egy parasztasszonyra, aki elvállalta a beteg leány gondozását. Türelem­mel istápolja és nem üti, amikor rohamában tör­­zuz ... Az anya nemrégen meghalt. A szicíliai parasztasszony könyörületből tovább gondozza a beteget, pedig az örökségből nem sokat fizetnek érte. ^ A Jé PÁSZTOR I MAJOR ILONK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents