A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1962-11-02 / 44. szám
r m ,d \ r A To PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...............................$8.00 One Year .............................$8.00 Fél évre .................................$5.00 Half Year .............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio REMÉNYEK VÖLGYE Egy francia napilap azt irta, hogy a kubai válságot illetően a remények völgyében élünk, mert minden percben, minden órában, minden nap reméljük — hátha megoldódik a válság és az emberiség elkerüli a pu,sztitó és szörnyű háborút. Kétségtelen az, hogy a remények völgye találó kifejezés és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a megegyezés — legalább is — nem lehetetlen. Kruscsev ajánlata a kubai és törökországi támaszpontok kölcsönös leszerelésére, olyan mintha csak Winston Churchill megállapitását igazolná a szovjet taktikára vonatkozóan. — A Szovjetunió először mindig visszautasitja bizonyos feltételek teljesítését, azután, végül is, beleegyezik, azonban olyasvalaminek a fejében, amely nincs kapcsolatban az eredeti kívánsággal s amelyre a Szovjetunió egyébként sem jogosult — mondotta Churchill. A törökországi amerikai bázis semmilyen kapcsolatban nem hozható a kubai támaszponttal. Ezenfelül azonban: a tárgyalások csak akkor kezdődhetnek meg, ha a kubai támaszpont kiépítése megszűnik. Ezelőtt, minden megbeszélés hiábavaló és értelmetlen volna. Mégis, jogunk van a remények völgyében élni, mert Kruscsev magatartása arra mutat, hogy a szovjet diktátor, felmérve a helyzetet, nem kívánja országát háborús kalandba vinni. CSAK AZÉRT IS? Az ember gondolkodó lény . . . Az ember társas lény . . . Nevetni Istennek csak egy teremtménye tud, az ember . . . Mégis sokáig folytathatnék a teremtés koronájának meghatározását, de legyen elég még egy megállapítás: Az ember ellentmondó lény. Nem a politikusokra gondolunk, akik ellentmondanak mindennek, amit az ellenpárt szószólója mond, hanem az emberekre általában. Vagyis: a fogyasztókra, merthiszen minden ember fogyasztó, alig tud túlélni egy napot étel és ital nélkül. Nos, evés, ivás és más fogyasztás terén mit látunk" Sokszor azt látjuk, hogy az ember azt eszik-iszik, amitől a természet inti és a doktor eltanácsolja. A hízásra hajlamos ember zsíros étellel él, bármennyire ijesztgetik is szivhalállál. Az italos ember dacosan mondja, hogy az ital tartja benne a lelket. A franciák, akiknek étrendjében a bor helyettesíti a vizet, sehogysem akarnak áttérni több tej ivására — talán azért mert Mendes-France miniszterelnök pár évvel ezelőtt tejivási kampányt indított. Évek óta olvassuk az újságban, hogy a dohányozás, főleg a cigarettázás ártalmas, tüdőrákot, szívbajt meg hii egyéb nyavalyákat okozhat. És mi az eredmény? Minél több riasztó intelem hangzik el, annál többet cigarettáznak az emberek — jelenti az amerikai dohányipar közlönye. És mi hir a pálinka-frontról? Az egyik nagy szeszfőző vállalat elnöke közli, hogy az idei italfogyasztás 9 százalékkal meghaladja a tavalyit. 250 millió gallon whisky, gin és brandy egy évben — minden korábbi rekordot meghaladó csúcs. Élvezetes és ártalmas csúcsteljesítmény. Mit kellene tenni? Dicsérni az alkoholt, a nikotint, a zsíros húst, dicsérni mindent, ami árt! Az ember, az ellentmondó, csak azért is le fog szokni ártalmas élvezeteiről? . . . AZ IDŐ ÉS ÓRÁINK Nemrégiben Amerika 17 államában vissza igazították az időt 1 órával. Ezen a napon mintegy 90 millió amerikai 25 órát élt — 24 helyett. A nap azonban változatlanul kelt és változatlanul nyugodott. Mindössze, napi tevékenységünket igazítjuk ezután valamelyest közelebb a realitáshoz, a lassan reánk köszöntő, sötét napokhoz. Az Időnek megvan a maga kiterjedése és ezen óránk előre, vagy visszaigazitásával sem változtathatunk. Kényszerű, tárgyilagos és könyörtelen tényező az Idő, amelynek palástjába burkolódzva élünk s ebbe a palástba burkoljuk vágyainkat, félelmünket és reményeinket. Milyen szörnyű, hogy elmúlunk a könyörtelen Időben! Milyen szerencse, hogy az Idő elmúlik felettünk s mi mindent elfelejtünk. Jót és rosszat is. Néhány tollvonás Halottak Napjára 1 Az év két hónapjáért rajong csak a lelkem. A májusért és az októberért. A május a megszületett élet sokszínű ritmusát harsogja, az epekedő, ujjongó nászi-dalokat zenéli a szerelem hárfáján. Október a pihenni, aludni vágyó természet zümmögő dalát muzsikálja, mikor az élet a halál szimfóniájával bucsuzkodik . . . Csendesen, egyre elhalóban. Tegnap még megcsodáltam az aranyos ősz soktitku mesevilágát, a sejtések gyémántköntöséze burkolózó életet, a nap csókjától csillogó ékszereket a fák lombjain. Mindennap megnézegettem kertemben a virágokat: milyen mohó gyorsasággal éltek, lélegzettek milyen buján nyíltak virágba a bimbók. Illatuk mámorától megrészegedett a levegő. Ebből én már láttam, hogy megkezdte haldoklását a kert. Az utakon egyre több lett a vérfoltos levél. Bucsuzkodtak a virágaim. Elhullajtották szirmukat és én kétségbeesetten figeyletem a pulzusukat, hogy még meddig élnek?! Mindenkihez könyörtelen. az Idő. Fullasztó csontkezének a szorítása. A rózsák, az én rózsáim a kezemben haltak meg . . . Csak a krizanthémok, az őszirózsák virítanak. Kókadtan, csapzottan, dúlt kelyhükbe reggelente már fészket rak a dér . . . Az élet hétköznapi arca ez, mégis Halottak Napján ünnepivé válik. Micsoda néma szertartás* A táltosok és a sámánok temettek valaha igy; szótlanul és megrendültén ... A néma tiszteletadás felállítja az embert. Tisztelet a halottak előtt . . . Akik mártírok voltak, hősök voltak, emberek voltak . . . A szivünkbe zárjuk emléküket, mert az életben nincsen felejtés! Az Idő csak behegeszti a sebeket, amelyek a legkisebb érintésre felszakadnak és a szivünket elönti a keserűség és a bánat. A lélek és a szív bánatát csak a sírban tudjuk elfelejteni. Addig pedig, mint a kisértő árnyak belevésődnek a vérünkbe, az idegeinkbe. Ezt kortyoljuk le a torkunkon a részegítő borral! Ezzel álmodunk és minduntalan felbukkan bennünk egyegy kép, ami visszaidézi a halott kedves arcát. Miattuk átkozzuk a múltat, de megszabadulni nem tudunk tőle. AZ ALVÉGEN LAKODALOM Az elvégen lakodalom. Zeneszóra kis ablakom kinyílom. Szép menyasszony koszorúsán. Olyan fehér, mini a nyíló lilliom. Most megy el a kapum előli, A nólázó nászmenel. Én meg, mini egy szép halottat. Úgy siraiak, úgy sajnállak tégedet. Az alvégről temetés jön. Harangszóra kis ablakom kinyitom. Szegény asszony! koporsóban! Elhervadtál, mint a letört liliom. Most megy el a kapum előtt, A zokogó gyászmenet De én már az esküvődön Mind elsírtam bubánatos könnyemet. Dóczy József Székely-Molnár Imre MÉLTÓSÁCOS ÉS NAGYSÁGOS Egy régi amerikás Magyarországon volt rokoni látogatóban. Kérdeztem, milyen érzéssel látta viszont rég elhagyott szülőhazáját. — Mi tagadás, otthon is bajok vannak — csürte-csavarta a szót —, mert bizony ha belegondolunk, a kommunizmus sem jutott el odáig, hogy ne legyen betegség, meg marhavész, jégeső és száraz-fagy. Az '««Jót is behajtják az emberen, meg mindenféle bajok vannak, ami régen is volt, meg talán mindig is lesz. De hát tudja kérem, mégis csak nagy haladás az, hogy otthon egyenlőség van. Nincsenek már méltóságos meg nagyságos urak, mindenki elvtárs. A munkás úgy szólíthatja a nagy Kádár Jánost, hogy “elvtárs” és pem kell meghajolnia a cipője orráig— Aha, elvtárs! Tudja-e bátyám, hogy a kommunizmus apostolainak, egyik legjobb fogása volt ez a psichológiai maszlag? Tudták ők, hogy a nép a látszólagos meghatározás erejével, de semmit sem változtató lényegével megszéditbető. Mindenki elvtárs! Ilyen még nem volt a nap alatt! De nézze mán, elvtársnő . . . akarom mondani, mlsziszke, mire volt jó, méltóságosozni, meg nagyságosozni? — zsörtölődik tovább a felvilágosított. Maga, bátyám, ezen van fennakadva? Más problémája nincs? Tudja, kik méltatlankodnak a méltóságos meg nagyságos megszólítás miatt? Megmondom: azok, akiket nem méltóságoztak és nagyságosoztak. Ejnye már ... — néz rám az öreg a hangjának, alig észrevehető árnyalati rezgése elárulja, hogy majdnem igazam lehet.- Nem akarom én magát, kedves bátyám, megbántani, de fogadja el tőlem azt a letagadhatatlan valót, hogy a magyar ember egyik szép tudajdonskga a tekintélytisztelete és tiszteletadása. Nem a cimért, hanem a rangjáért, amiért a címet kapta. Sok kulák evtárnak szólítja Kádár Jánost, de ha egy volt méltóságos, vagy nagyságos régi szép időket látott turista hátizsákjával kimegy a tanyákra, néhány tojásért és egy darabka vajért, az, aki ad: a kulák, tisztelettel most is azt mondja a letiport koldusnak: ‘Nagyságos uram.” Tudják ők jól. hogy ezek a volt nagyságos urak megértőbbek, szelidebbek voltak, mint a mai feszitő fenegyerek elvtársak. Tudja az az egyszerű, földet túró napszámos is, hogy ha a cim el is maradt, de a volt nagyságos és méltóságos ur, változatlanul ugyanaz, aki volt. Az elvtárs megszólítás mellett is megmaradt tulajdona, melyet nevelés és iskolázottsága adott Nem mutathatnak ujjal egy volt nagyságosra sem, hogy egy darab kenyérért ÁVÓ-s állást vál'alt volna, mint azt tették az elvtársak, hogy honfitársuk minden mozdulatát besúgják a kommunista nagyuraknak. Erről a kis beszélgetésről eszembe jut Mindszenty József hercegprímás. A belügyminisztérium szociális osztályáról leküldték Zalaegerszegre, megszervezni az egészségügyi rendelőt és a szociális irodát. A vezetőség lelkesedéssel fogadott és a városháza vendégszobájában kaptam szállást, az adminisztrációs munkában a városházi tisztviselők segítettek. Mindszenty Jószef hercegprímás, abban az időben még mint Péhm József apát ur Zalaegerszegen székelt. Hivatalos megszólítása: nagyságos apát ur volt. Egyik napon meghívott ebédre és minden tiszteletlenség nélkül, jóhiszemüleg apárt urnák szólítottam. Erre ő szelíden azt mondja nekem: Nagyságos apátur vagyok, nem pedig csak úgy, hogy “apátur.” Roppant zavarba jöttem és bocsánatot kértem. Ő folytatta: “Nem, akartam én önt, kedves nagyságos asszony megbántani. Akiket nagyságos uramnak vagy nagyságos asszonyomnak kel szólítani, azoktól én is elvárom, hogy nagyságosnak szólítsanak. Mellesleg megjegyezve, egyszerű híveimnek és a plébánia ingyen konyhájára járó koudusoknak megtiltom, hogy nagyságos apát urnák szólítsanak. Nekik, mert nem nagyságosok, egyszerűen csak apátur vagyok. Sokáig bosszankodtam ezen a kis epizódon, de mert az élet nehéz keresztjét hordozva, az ember vagy megvadul, vagy megszelídül és ráébred arra, hogy a kiváltságos emberek rendkívüli magatartását nehéz megérteni az átlagos vonalon. Az emberek többsége fölfelé hajlong, lefelé tapos, érdekből vagy buta gőgből. Mindszenty hercegprímás alacsony sorsból emelkedett a magas polcra. De ő a magasból lehajolt embertársaihoz. különösen azokhoz, akik lent maradtak az SHAKESPEARE VÉGRENDELETE Április 23 az 1616-ban elhunyt Shakespeare halálának évfordulója. Ugyanez év március 25-én kelt végrendeletének érdekes bevezető része a következőképpen hangzik: “Az Istennek nevében, Amen! Én, William Shakespeare a Warwick grófságban fekvő Avon melletti Stratfordban születvén, nemes ember, — hála az égnek, egészségesen és emlékezőtehetségem, birtokában irom ezen utolsó akaratomat és következő alakban és modorban végrendeletemet. Mindennek előtt Isten oltalmába ajánlom lelkemet hitben, hogy Jézus Krisztus üdvözítőm egyedüli érdemei folytán az örök élet részesévé leszek, holott testem porrá leszen, melyből alkottatott.” Ezután következnek a földi vagyonáról szóló rendelkezések. Sokak véleménye szerint még életében sajátmaga készítette el azt a sir verset is, mely nyugvóhelyén, a stratfordi templomban levő síremlékét disziti: , Jó barátom a Jézusér' E hamvadó, porhoz ne érj: Áldott, ki e kőhöz nem nyúl, Átkozott ki csontom közt dúl. Hogy a végrendelet kezdő soraiban és a sirversben megnyilatkozó valásos érzület nem puszta alakiság, arról maguk a nagy drámairó müvei kezeskednek. Wordsworth angol püspök a múlt század nyolcvanas éveiben nagy tanulmányt irt “Bibliai vonatkozások Shakespeare müveiben” címmel. Ebben a drámák ötszáznál több helyére hivatkozik. Legtöbb bibliás idézet, szám szerint 80 — a Hamletben fordul elő. A biblia egyes könyvei pedig a következő számokkal szerepének: Genezis 31, zsoltárok 59, Máté evangéliuma 60, Példabeszédek könyve 35. Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Szünteenül riasztgat a múlt távoli épte és az ijesztő árnyak előbujnak a ködből a sejtelmekből, a valóságból . . . Szivünkben hordjuk a rombadöntött budapesti utcákat. Az elárvult házakat, amint megvakitott szemgödrükkel utánunk pillogtak. Elhaló sóhajtásukban benne remegett az otthoniak szeretete. Mindnyájan emlékszünk a hideg, fagyos novemberi és decemberi éjszakákra, mikor a barbár erőszak brutális marokkal fojtogatta a magyarokat és az utakon dideregve sötét kezektől hajtva-üzve futkosott a mezítelenre vetkőztetett Igazság . . . S nem volt sehol hajlék, amely befogadta volna ... S igy tart azóta a mi kietlen éjszakánk. Egyre fogy az erőnk, reményünk; hitünk kezd megdermedni és óh jaj, hányán, de hányán törtek derékba azóta közülünk?! Pusztul és vesztébe rohan a világ. Vakítón lobognak fel a szenvedély füzei és a világnak e pusztulatába mi is, mint a vesztett kutyák marakodunk a zelhullajtott koncokon. Mintha elfelejtettük volna, hogy minden préda mérgezett és mig ennek vérünket isszuk, soha nem lehetünk a feltámadás várományosai! Nem virrad fel májusi napunk, nem ébredünk ujjongó napfényes, rügybontó, virágnyitogató szűzi pompájává . . . Az élet, az élet rádob az októberi katafallkra és elindul velünk a temetők felé . . . Monoton zene a halál szimfóniája és milyen kár idő eőtt meghalni! Kicsi, figyelmeztető tollvonás ez Hallottak Napján, hogy rádöbbenjünk a mindent letarló gyászon az élet igazi arcára. Nehogy a száguldó események gyorsasága miatt ne tudjuk megérteni magunkat és másokat. Csak ezt akartam elmondani mielőtt mindén későre változik az időben és a térben . . . Irta: RUBY ERZSÉBET ekeszarvánál, vagy a szerszámnál. A biborpalástban is hozzájuk tartozónak érezte magát és ezt az érzést képmutatás nélkül meg is valósította. Megalkuvást nem tűrő egyéniségével, ha tiszta ügy úgy kívánta, felfelé taposott és lefelé hajlongott, ahonnan pedig nem várt semmit, csupán Krisztus-követő volt s hivatását élete veszélyeztetésével is betöltötte. — Szép, szép, amiket mesél itt nekem az elvt . . . akarom mondani a miszikszke vigyorog az öreg, — de mán mindegy, Mindszenty is mán apát ur elvtárs. — Ugyan hagyja már ezt az elvtárs vesszőparipáját. Nem érdekes. Ha valaki apát ur, nem lehet elvtárs. Ha pedig elvtárs, nem lehet apát ur. Elvtárs! Úgy eljátszogatnak maguk ezzel az odalökött üveggolyóval, mint a gyerek. Elvtárs! Mindszenty már nem apát ur, hanem hercegprímás. Amikor ő még apát ur volt, hire, hamva sem volt az elvtársaknak a Kárpátokon belül Most már ismerik és kiábrándulva csak azért is éljenezik, még ha rabságban sínylődnek is, nehogy megint méltóságos és nagyságos urnák keljen szólitaniok azokat, akik a rangos címzés mellett egész emberek voltak és törvénytisztelők. Elvtárs! Egyenlőség! Éljen a ház! A haza? Milyen haza? Melyik haza? Az elveszett, eltaposott, az elvtársak által megtagadott, elárult haza? A tányér lencséért eltékozolt haza? Nincs már haza, csak te vagy, elvtárs, a bekapott horoggal. Nem szédítenek meg bennünket a gyönyörű kivitelű képes propaganda nyomtatványok, de a legtöbb hazalátogató, nyitott szemmel figyelő amerikai magyar turisták sem, akiket erre a célra kiképzett turistavezetők csak a mutatós Potemkin-falvakhoz vezetnek: vakulj magyar! Bizony, Potemkin-falvak azok, még akkor is, ha nem színes papirosból épültek, hanem vasból és cementből . . . Mennyi vért és emberáldozatot követelt, hogy te elvnélküli elvtárs, aki ennek a szónak az értelmét sem érted, elvtársnak szólíthatod bársonyszékben ülő vezéredet, ki ha ballábbal ébred, az akasztófára küld . . . Köteteket lehetne Írni ennek a megszólitásnak véres tragédiájáról és komikus eseteiről is. Csupán egy érveléssel jövök és hiszem, hogy ezt a fanatikusok is megértik. Ma odahaza a járásbiró is “járásbiró elvtárs”. Nem ám nagyságos biró ur, mint azelőtt! De nem ám, éljen az egyenlőség! Azok a gonosz nagyságos biró urak nem törődtek azzal, hogy ki mennyi hízót öl, mennyi búzát arat. ítélkezésüknek még akkor is igazság-ize volt a szabadság hazájában, ha azt a vesztett fél igazságtalannak tartotta. Ma a biró elvtárs, ha bejelentés nékül hízót ölsz, vagy egy véka búzát elrejtesz, az uj szovjet paragrafus szerint elitéi, börtönbe küld. Vagy szívesen éhezel és ülsz a zárt ketrecben, fő, hogy a biró már nem nagyságos biró ur, hanem biró elvtárs? Ha olyan nagy öröm otthon az élet, miért volt az 1956-os szabadságharc? Miért áldozták fiaink életüket a szabadságért? Utolsó maradványai voltak annak a kicsi, de bátor hadseregnek, amely pár náp alatt világtörténelmet csinált. Meg is Írták ezt a történelmet egynéhányan, el is olvasták, megértették, részvétet érezve felsóhajtottak és ez volt minden. Nem jelent semmit! Az Isten ezf a maroknyi csodálatos egyéniségű népet nem hagyja elpusztulni. Kicsire most nem néznek? Majd a nagy bajok mutatják meg, hogy előbb kellett volna az S. O. S. kiáltást meghallaniok!
