A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1962-10-19 / 42. szám
2. OLDAL A .Tó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder; B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Ssserfcesztőaég és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22ad STOEET CLEVELAND 14, OHIO Telefoni CHerry 1-53Ü5 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ..............................$8.00 One Year ..............................$8.00 Fél évre ................................$5.00 Half Year ..............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio NÉPIBEMOKRATIKUS NÉPMÜVELŐDÉS Kádár János munkásparadicsomának regősei egyebek közt azzal is dicsőítik a rendszert, hogy az emeli a nép művelődési fokát. Falujáró mozik, falujáró előadók terjesztik a művészetet és az ismereteket, emelik a közműveltséget. Soha annyi könyvet nem adtak ki, mint most, és a könyveket megtervezve, megszervezve terjesztik mindenütt, a legkisebb falvakban és tanyákban is. Szép, szép. De aztán ezt olvassuk az Élet és Irodalom cimü folyóiratban: “Ezért lepi meg a betükedvelőt, hogy a könyv viszonylag kis részt követel magának a családok költségvetéséből. A helyzetet csak részben magyarázza a tömegkiadványok olcsósága. A sok rendszeres vásárló mellett nagy számmal találunk a betű iránt teljesen érdekteleneket is. 1961-ben — a kötelező jellegű tankönyvvásárlást figyelmen kivül hagyva — az értelmiségiek és vezető állásúak 297, az egyéb szellemi dolgozók 254, a szak- és betanított munkások 124, a segédmunkások 56, a parasztok mindössze 16 forintot fordítottak könyvre családonként.” Az Élet és Irodalom tehát megerősíti azt az igazságot, hogy nagy a távolság Élet és Propaganda közt. Az Oroszlánszívűtől a körszakállasig Gabor Emu FŐ AZ EGYENSÚLY! Az oroszok a moszkvai amerikai követség első titkárát kémkedéssel vádolták és arra kérték az Egyesült Államok kormányát: a titkárt haladéktalanul hivja vissza. Az Izvesztija cimü lap szerint a követségi tisztviselő a kémkedésen kivül az egyik szovjet polgárt felforgató tevékenységre is rá akarta birni. Egy héttel ezelőt az Egyesült Államok leningrádi tengerészeti attaséjának helyettesét tartóztatták le azzal vádolva, hogy “katonai objektumokat vizsgált.” Az illetőt kiutasították, annak ellenére, hogy a U. S. követség tagadta a vádat és kijelentette, hogy a tisztviselő' semmi olyat nem tett, ami hivatásával és a szovjet törvényekkel összeférhetetlen lett volna. A kettős incidens nem lepte meg Washingtont. Jelentettük már, hogy két szovjet diplomata, akik az Egyesült Nemzetek szervezeténél dolgozott, katonai titkokat vásárolt egy amerikai tengerésztől. A diplomaták megvesztegették az amerikait, de cselekményük rövidesen napvilágra került. A két felbujtó kémet rövid utón kiutasították az Egyesült Államokból. Ezt akarta “megtorolni” most a szovjet a két amerikai “kém” letartóztatásával, illetve kiutasításával. Ha Amerikában nyakoncsipnek egy szovjet kémet, az oroszok azonnal “találnak” egy-két, vagy ha szükséges öt vagy tiz amerikai kémet Moszkvában, vagy Leningrádban. így aztán a mérleg megbillent nyelve helyreáll. Azzal már nem törődik a kommunista diktatúra, hogy a vád, amelyet ártatlan emberek ellen emelt, helytálló-e, avagy sem. Ugyanúgy jár el most is, mint a háború utáni hónapokban Magyarországon, ahol az utcákon ártatlan emberek tízezreit fogdosták össze és szállították a szovjet koncentrációs táborokba, csak azért, hogy az előirt “fogoly-normát” teljesítsék. Mert a szovjet mindig “kényes” volt az ilyesmire. Ha megszorítják, tud ő is kémeket produkálni, amenynyit akar. Fő az egyensúly!-Háborús embervásár olyan régi, mint a háború. A Castro-Donovan váltságdíj üzlet nem uj fejezet, újszerűnek legfeljebb azért lehet nevezni, mert itt egy nagyszájú törpe körszakállas vasgyuró győzelmi tirádákat hadarva cibálja az Északi Óriás, Uncle Sam kecskeszakállát. A háborúkat felszámoló cigányvásár virágkora a középkor néhány százada volt, a kereszteshadjáratoktól a puskapor feltalálásáig. Abban a korban nagy becsülete és vásáron nagy ára volt az ellenség fogságába esett császárnak vagy királynak, egy- és másféle címeres, rangos nagyurnak, és ha a megvert tábor nem tudta fegyveres erővel visszaszerezni nagyértékü nagyurait, nem lehetett egyebet tenni, meg kellett fizetni a követeit váltságdijat. A Harmadik Kereszteshadjárat szerencsétlenül végződött, Oroszlánsziv Richard angol király nehéz szivvel hazafelé indult csapatainak gyér maradványaival. És mert már akkor is úgy volt, hogy egy bajból uj baj támad, Richard a német császár fogságába esett 1192-ben. A császár a vásáron kikiáltotta a váltság árát: 150,000 márka! Sok pénz volt ez, mert az angol királyi kincstárban kevés pénz volt akkoriban, az állam bevételeinek nagy részét felemésztette a kereszteshadjárat. A kormány nem tehetett egyebet, rendkívüli adókat rótt ki a népre és mert a szigorú behajtás ellenére sem gyűlt össze a 150,- 000 márka, még a templomok aranyát és ezüstjét is elkobozták és beolvasztották. Egy évig és két hónapig tartott ,amig sikerült előteremteni a váltságdijat és az Oroszlánszívű, földig alázva, hazai földre léphetett. (Az akkori idők ismerősei szerint az a 150,000 márka megfelelt 45 millió mai dollárnak.) III. Edward angol királynak francia királyi foglya volt: II János, aki 1356-ban a poitiersi csatában került az angolok kezére. Az ár három millió arany korona volt, mai 300 millió dollár. Gentlemanek és lovagok kora volt ez; a fogoly királyt, miután kötelezte magát a váltságdíj részletekben való megfizetésére, hazaengedték. Otthon a francia király r^indent megtett, hogy vállalt kötelezettségének eleget tehessen, de a kikötött részletek fizetésével újra meg újra hátrálékban maradt. Végül, négy év után, belátta, hogy az egész összeget nem tudja előteremteni, elhatározta, hogy csődbe megy és mint országának első lovagja, feladja magát hitelezőjének, Edward királynak. Súlyos elhatározás volt ez, mert nemcsak szabadságát kellett feladnia, hanem odaveszett -egymillió arany korona, a nagy adósságnak, már megfizetett egyharmada. A sors megóvta a franciák királyát a rabságba visszatérés szégyenétől, súlyos betegsége esett, meghalt — francia földön. A középkori történelem lapjain több hasonló eset van feljegyezve. A Hetedik Kereszteshadjárat során IX. Lajos francia király a hitetlenek fogságába esett. I. James skót király sok éven át az angol király foglya volt. I. Ferenc francia királyt a spanyolok tartották vissza zálogként, amig az árát meg nem kapták. Ilyen és hasonló cigányvásár szenvedő hősei voltak koronás főkön kivül címeres, rangos előkelőségek, hercegek, grófok, bárók, lovagok, rablólovagok. Ezeknek a nagyságoknak árát — a történelem tanúsága szerint — nemcsak címerük ékessége, rangjuk magassága arányában zsarolták ki győztes ellenfeleik, hanem a lovagiasság szigorú szabályaihoz híven arra való tekintettel is, hogy a reájuk nehezedő pénzadósság ellenére is rangjukhoz méltó életmódot folytathassanak tovább. Párbaj szabályok sem lehetnek ennél korrektebbek. Múltak az évek és az évszázadok és a 14-ik században hatalmas durranással beállt a lovagok és a lovagiasság alkonya. A puskapor feltalálása olyan hatalmas robbanást idézett elő, amilyen hatalmas és korszakalkotó volt évszázadok multá-Iria: GÁBOR EMIL val a hiroshimai atomrobbanás. A lőfegyver eljövetelével sokat vesztett fényéből és hasznosságából a személyes bátorság, az egyéni vitézség. Egyre ritkább lett a hőskölteményekben megénekelt, művészi és férc festményeken megörökített jelenet, mely felséges királyt, fenséges herceget, várurakat és hadvezéreket csapatuk élén kivont karddal hadakozva mutatott a népnek és az utókornak. A céllövészet pótolta a vitézséget, a bátorságot. Felséges, fenséges és címeres nagyurak nem lehettek többé aranymárka, aranykorona és aranyfrank vadászatok és vásárok szenvedő alanyai. A cigányvásár közönséges vásári nívóra sülyedt és egészen az újabb időkig tengeri rablók és hasonszőrű lovágiatlan kalózok és kalandorok üzletévé aljasodott. Az amerikai történelem kezdeteinek egyik érdekes fejezete volt az északafrikai berberek kalózkodása a Földközitenger partvidékein, amerikai áruszállító hajók kifosztása, túszok szedése, váltságdíjak kizsarolása, ami amerikai hadiflotta szükségességére mutatott és csakugyan a U. S. Navy megteremtésére vezetett. A berber tengeri kalózok méltó utódaikénk jelentek meg a történelem színpadán a német nácik, majd a szovjet és csatlósai, legújabban az első szovjet helytartó a nyugati féltekén: a körszakállas Castro, aki 62 millió dolláros váltót prezentált Amerikának. A német nácik truckok ellenében zsidó életeket kínáltak korunk legpiszkosabb vásárán, legvéresebb vásárterén. A magyarországi kommunista szalámiszeletelő, Rákosi Mátyás, 120,000 dollárt zsarolt ki Uncle Samtől a négy amerikai repülő kiszolgáltatásáért ,akiket az oroszok magyar föld felett lelőttek. Vogeler amerikai üzletembert a magyar kommunisták, Oatis amerikai újságírót pedig a cseh kommunisták magas áron cseréltek ki: kereskedelmi és utazási korlátozások enyhítése volt a sarc. Castro magasabb árat követel, mert több áruja van: több mint ezer kubai szabadságharcos. AZ ARANYHEGEDÜ Dohnanyine Zachár Ilona Valamikor mély benyomást tett rám Herczeg Ferenc “Aranyhegedü” cimü könyve, nem is anynyira tartalma, mint alapeszméje miatt Meggyőzően fejti ki, hogy a felesége, amig tetszeni kíván férjének, aranyhegedü húrjait pendíti meg, valahányszor szól hozzá — gondolataiban, tetteiben tetszetős, vonzó igyekszik lentti, érvényrejuttatva mindazon jellemvonásait, melyekkel a szeretett férfit boldoggá teheti. Viszont amidőn nem óhajt tetszeni többé, ez a büverő lekopik és nem marad más ,mint a kopár, sivár valóság. így van ez valahogyan mindannyiunkkal az életben. Ameddig érdekünkben áll valakinek kedvében járni, elővesszük legkedvesebb mosolyunkat, igyekszünk élvezetesek, segitségrekészek lenin, viszont ha nem köt azilletőhöz semmi érdek, egyszerűen keresztülnézünk, vagy épenséggel átgázolunk rajta. Hat éves kis unokám, élményeit mesélve elmondta, hogy egyik barátja voltaképpen nagyon helyes fiú, csak kár, hogy olyan rossz modora van. “Ez bizony sajnálatos dolog,” mondtam neki és megmagyaráztam, hogy noha nem lehetünk mindenki számára rokonszenvesek, mert hiszen az ízlés különböző, de jó modort valamennyien elsajátíthatunk, mely annyira megkönnyíti az egymással való érintkezést. Azt hiszem, ez az, amit Isten is megkövetel tőlünk, a felebaráti szeretetről szóló parancsolatában, hogy előzékenyek, udvariasak, készségesek legyünk egymással szemben. Erre persze sokan azt fogják mondani, hogy ez majdnem lehetetlen, hiszen annyiféle indulat rabjai vagyunk, amellett annyiunk lelki életében ellenálhatatlan szerepet játszik a gyűlölet, bosszuállás, önzés, irigység, sokszor még kényelemből is megszegjük ezt a parancsolatot, mert épenséggel nem vagyunk abban a hangulatban, hogy másoknak kedvében járjunk. De minden káros hajlamot, negativ tulajdonságot le lehet küzdeni hittel és erős akarattal és kifejlesztethetjük, megerősíthetjük magunkban azon tulajdonságokat, melyek révén egy nagy ,magas cél szolgálatába állhatunk. Henry Drummond, a múlt századbeli mélyen vallásos angol iró szemléltetően fejti ki ezt az elméletet. Egyik allegóriájában hires francia szobrászról ir, ki egyik este épen az utolsó simításokat végezte élete legnagyobb müvén. Mint annyi lángeszű művész, télviz idején Hitetlen szobában, nyomorban tengődik. Pedig ezen az éjjelen Párisban mélyen fagypont alá sülyedt a hőmérséklet. A szerencsétlen szobrász rettegésében, hogy az agyag pórusaiban megfagy a viz és müve megsemmisül, levetette silány éjjeli köpenyegét és kopott takaróját is müvére borította. Az alkotás megmaradt az utókor számára, a szobrászt azonban másnap megfagyva találták a szomszédok. Ez a kis elbeszélés valahogyan jellemző arra, hogyan áldozzuk fel bűnös régi énünket, hogy he-Irias DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA lyet adhassunk uj, pozitív nemes elveknek, érzéseknek . Másik allegóriát is elmond Henry Drummond “The Greatest Thing in the World” cimü könyvében. A mennyországban egész sereg megmentett lélek vitatkozik azon, melyikük nyert földi életében nagyobb kegyelmet Istentől. Különösen figyelemre méltó két “megmentett” lélek vallomása, kik mindketten magas kort értek el a földön. Egyik elmondta milyen bűnös életet élt — tolvaj volt, hazug, káromlo, iszákos, sőt gyilkos. Csak halálos ágyán ébredt rá bűneire, mire őszinte megbánására Isten megbocsátott neki. A másik férfi viszont már gyermekkorában került Krisztus hatáskörébe és egész életében istenfélő emberként élt. Felvetődik a kérdés, melyik férfi nyert nagyobb adományt Istentől — az, akinek halála előtt visszataszító bűnei megbocsáttattak, vagy az, aki egész életében támaszt és segítséget kapott arra, hogy mindvégig helyes utón maradjon? Henry Drummond véleménye ez: “Az egyik férfi megmenekült attól, hogy bűnben haljon meg. Viszont a másik, ki már gyermekkorában tért jó útra, megmenekült attól, hogy bűnben éljen. Az egyiknek élete utolsó perceiben adatott meg ez a hatalmas, szeretetteljes adomány, a másik viszont szeretetben eltöltött életet kapott, amihez talán még sokkal nagyobbmérvü kegyelemre volt szükség. Neki nemcsak halála, de egész élete váltatott meg a kárhozattól.” ltlkeóéteéo vinjg“Tettédmasraró EMBEREK ÉS PROBLÉMÁK HATÁR VILLONGÁS, VAGY HÁBORÚ? Nehru, India miniszterelnöke közölte: indiai csapatok parancsot kaptak arra, hogy vonuljanak fel a tibeti határra és vessék ki a betolakodó kinai csapatokat. A közelmúltban lefolyt incidensek — a hirek szerint — felülmúlták az incidensek keretét. Úgy a kínaiak, mint az indiaiak, a szokásosnál lényegesen nagyobb haderőt vezényeltek a területre, amelyet a kommunisták “vitás”-nak jelentettek ki. A kinaiak a tibeti oldalon, a határtól mintegy ötven mérföldnyire repülőtereket építenek, felvonulási útvonalakat állítanak helyre. Miközben a határon dörögnek a fegyverek, a két fél jegyzékekkel bombázza egymást. Kina azt állitja, hogy India nyomult be tibeti területre, India viszont azzal vádolja, a kommunistákat, hogy az incidenseket előre megfontolt szándékkal provokálták. India és Kina a tűzzel játszik. Reméljük, hogy ezt a tüzet rövidesen lokalizálni fogják, mert ha ott elliarapódzik, az könnyen felgyújthatja a világot. Sas Ferenc Mintegy három hónappal ezelőtt, julius 1.-én nyerte vissza két kis királyság önállóságát — Afrika szivében. Ez a két kis ország, amely valójában egy: Ruanda és Urundi. Őszintén és töredelmesen bevallom, hogy azelőtt hirét sem hallottam sem Ruandának, sem Urundinak. Talán egyszerűen napirendre is tértem volna a tény felett, ha a két név nem izgatta volna képzeletemet. Ezek a nevek olyan operettszerüen hangzanak, hogy kíváncsiságom feléledt — milyen “országok” lehetnek azok, amelyeket igy neveztek el? Amit e “két” királyságról megtudtam, azt most továbbadom, talán mást is érdekel. Ruanda és Urundi kifejezetten hegyiországok, amelyek a Tanganyikató északi részétől Ugandáig terjednek és nyugaton a Kongó, keleten a Tanganyika folyó határolnak. 10,000 láb magasságig emelkedő hegyek alkotják a választóvonalat a Nílus és a Kongó folyó között. 1938-ban fedezte fel a német Burghardt Waldecker, Rutovónál a Nílus déli forrását és ott egy kőből épült piramist emeltetett. Ruanda északnyugati részén egy féltucat tüzokádó hegy nyúlik a magasba; a legmagasabb köztük a Karisimbi (13,500 láb). Csak 1894-ben fedezték fel, noha az első miszszionáriusok már 1879-ben az országba jöttek. 1899-ben Ruanda-Urundit a német Tanganyika gyarmathoz csatolták. Az első világháború alatt masíroztak be a belga csapatok. 1923-ban Ruanda- Urundi népszövetségi védnökség alá került. Az országot a belgák kormányozták. A főkormányzó mellett egy pezer főből álló hivatalnoksereg tevékenykedett. Ezek a hivatalnokok nem túlsók jót mondtak brüsszeli gazdáikról. Az egyik, aki 14 évig Kongóban szolbált, kiöntötte szivét az egyik újságírónak. Ezeket mondotta: — 1960-ban tízezer tisztviselő vesztette el egyik napról a másikra álláást, amikor a belga kormány gyengesége folytán azonnal el kellett hagynunk Rongót. Mi akkor egy négyéves tervet dolgoztunk ki, amellyel fokozatosan adtuk volna át a kongóiaknak az ország vezetését. Lumumba blöff je folytán — amelynek a brüsszeli kormány felült — a négy évből — négy hónap lett. És mi lett a vége? Láthatták, uraim. Zűrzavar, éhség, mészárlás. És mi történik most Ruanda-Urundiban? Ugyanaz. Brüsszel nem tanult a kongói példából! Ruanda királya 1959 óta Kigeri V. Ndahindurwa. A hagyományok szerint Kigeri az ország 39.-ik királya. Elődje Mutura III. Rudahigwa volt, aki 1931-tól 1959-ig uralkodott, és amint trónra került, azonnal szabadságot követelt Ruandának. A belgák azonban semmi szin alatt nem voltak hajlandók “védnökségüket” feladni. A belgák terve az volt, hogy megszüntetik a királyságot és a hatalmat azoknak adják át, akiket az ország lakossága szabad választás utján e feladattal megbiz. Kigeri azonban nem volt hajirta: SAS FERENC landó sem lemondani, sem különleges jogait csorbittatni; igy került azután sor a belgákkal való szakításra. Kigeri nemcsak a saját trónjáért harcolt; szószólója volt egyben népének is, a watussi törzsnek, amely évszázadokon át az ország uralkodó osztályát alkotta. A watussik, vagy a tucsik — ahogy ott nevezik — Abessziniából vándoroltak be és leigázták a Ruandában élő bantu négereket. A watussik, akik kiváló állattenyésztők, “bérbeadták” szarvasmarháikat az ott élő parasztoknak, és ezért busás árat kértek tőlük. így kerültek azután az ottani bennszülöttek függő viszonyba a watussikkal. Az ország egymilliót számláló szarvasmarha-állománya a watussiké. S bár a belgák 1954-ben beszüntették ezt a “kölcsönüzletet,” ez a gazdasági függőség még a mai napig is fennáll. A bennszülöttek, akiket hutunak neveznek, nem alkotnak kisebbséget; ellenkezőleg, a lakosság 85 százalékát teszik ki (Ruanda-Urundinak 4.6 millió lakosa van) és 15 százaléka a watussik. A második világháború után a belgák egyre nagyobb eredménnyel ébresztgették a hutuk nemzeti öntudatát. Az 1957-es “Hutu-manifesztum” volt az addig rabszolgaként élő hutuk öntudatra ébredésének első jele. Mutura III. király halála és Kigeri V. trónralépése után véres harcok törtek ki a hutuk és a tucsik közt, és a harcnak többszáz halottja volt. Csak a belga csapatok közbelépése vetett véget az öldöklésnek. , \
