A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-06 / 27. szám

I. oldal A Jó PÁSZTOR Vine. UUUU _______Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította_________ Megjelenik minden pénteken____________Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ..................................$8.000ne Year .................................$8.00 Fél évre ....................................$5.00Half Year .................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio UJ FÜGGETLENEK — UJ ZAVAROK Az Egyesült Nemzetek Szervezete véglegesen füg­getlenséggel ajándékozta meg Runad-Urundi, afrikai országot, amely a függetlenséggel egyidejűleg, még egy ajándékot kapott: régi kivánságához hiven, szétválasz­tották s az országból, az azelőtti belga gyarmat egy or­szágából, most két független ország lett. Óhatatlanul is arra kell gondolnunk: milyen za­vargás tört ki Kongóban, Leopoldvilleben, két évvel ezelőtt, amikor a belgák kivonultak! Szerencsésebb lesz-e Ruanda és Urundi? Pénzébe kerül-e majd a UN- nek a törpe országok függetlensége? Minderre a közel­jövő megadja majd a választ. ITT TÖRVÉNY, OTT ERŐSZAK Érdekes, fontos döntést hozott a nyugatberlini bí­róság: a kommunista párt akadálytalanul működhet Nyugatberlinben, a kommunisták újra megnyithatják 13 irodájukat, amelyeket a fal felállítása után a rend­őrség becsukott. Az irodák becsukása ellen a kommunisták panaszt emeltek, hivatkozva a négyhatalmi megállapodásra, mely szerint Berlinnek úgy nyugati, mint keleti szek­torában a kommunista párt a többi pártokkal egyenlő elbánásban részesítendő. Jellemző a kommunistákra, hogy — amikor érdekük — arra a négyhatalmi egyez­ményre hivatkoznak, amelyet kezdettől fogva minden kínálkozó alkalommal megsértenek. A nyugatberlini 13 kommunista iroda bezárása tavaly éppen a cement­fal felállítása után történt, amely legsúlyosabb meg­sértése volt a négyhatalmi egyezménynek. Mégis, bármilyen szemérmetlen volt a kommunis­ták panasza, a nyugatberlini bíróság helyet adott an­nak, azért, mert Nyugatberlinben a kommunista párt működése nincsen betiltva és addig, amig nincsen be­tiltva, a rendőrség nem akadályozhatja a párt működé­sét. Sokan Berlinben és egyebütt, itt is, bizonyára el­csodálkoznak ezen a döntésen, indokolatlan engedé­kenységet láthatnak ebben. Pedig helyes ez a döntés. Először azért helyes, mert Nyugatberlinben törvényes uralom áll fenn s amig a törvény a kommunisták mű­ködését megengedi, addig a párt védelem alatt áll. És, másodszor, helyes ez a döntés azért, mert nyugatberlini kommunisták működésének megengedése lehetővé te­szi részvételüket a jövő év február 17-én tartandó vá­lasztáson s módot nyújt a kommunistáknak arra, hogy bebizonyítsák, mily kevesen vannak ők Berlin szabad városrészében. 1958-ban Nyugatberlinben a kommunisták meg­semmisítő választási vereséget szenvedtek, amihez nyúl­ván valóan hozzájárult az a tény, hogy Kruscsev pár héttel azelőtt bocsátotta ki hírhedt berlini ultimátumát. A legközelebbi választáson a nyugatberlini szavazó­polgárok felelni fognak a cementfal felállítására. MUNKASVÉDELEM — PAPÍRON A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát — tartja egy magyar közmondás. A magyar “munkásvédelem” elemzésénél azonban még ennyi fá­radságra sincs szükség; egy lépést sem kell tenni az ügy érdekében, — a kommunisták ugyanis önmagukat lep­lezik le. A magyar vegyipari dolgozók szakszervezetének főtitkára nemrégiben büszkén jelentette be, hogy a múlt év végéig 520 millió forintot fordítottak a vegy­ipari vállalatok munkásvédelmi igényeinek kielégíté­sére. A beszámoló azonban meglepő fordulattal vég­ződött; a munkások kizsákmányolásában megőszült fő­titkár a következőket jelentette ki: “ szocialista társa­dalmunkban nem tűrhető az olyan álláspont, amikor egyes létesítmények kivitelezésénél kész tények elé állítják a szakszervezetet, mert olyan körülményeket teremtenek, amelyeket — a munkásvédelmi követel­ményeknek megfelelően — már csak újabb, jelentő­sebb beruházási költségekkel lehet megváltoztatni. Azt akarjuk, hogy az óvórendszabályok érvényre jussanak, mégpedig a dolgozók életének és testi épségének védel­mében.” Mit jelent ez a csavarosán megfogalmazott két mondat? Azt, hogy az 520 millió forintért olyan mun­kásvédelmi berendezéseket létesítettek, amelyek a kí­vánt célnak nem felelnek meg. Az érdekelt munkások szemét valami tessék-látték berendezéssel kötötték be. NAGY ÍRÓK — KIS HISTÓRIÁK Irta: CSAHAY LÁSZLÖ Babits Mihályhoz egy alkalommal beállított a Nyugat szerkesztőségébe egy vidéki fiatalember, aki hónapok óta hiába küldte be a verseit közlés­re, mert azok mind a papírkosárba kerültek. A fiatalember nem a legudvariasabb viselkedés kö­zepette belső zsebéből elővette a kultuszminísztéf ajánló levelét és gőgös rátartisággal odatette Ba­bits elé. A nagy iró elolvasta a miniszter levelét s megkérdezte a teljesen tehetségtelen fűzfapoétát: — Mondja, kedves barátom, milyen iskolákat végzett ? — Közgazdasági egyetemi diplomám' van. — Tud footballozni ? — Tudok. — Úszni? — Már a Balatont is átúsztam. — Evezni? — Versenyeket nyertem evezésben. — Korcsolyázni? — Remekül. — Kuglizni? — Természetesen. — Golfozni? — Azt is. — Könyvelni? — Kettős könyvelő vagyok. — Nahát, fiatal barátom — mondta Babits homlokát összeráncolva —, ha ennyi mindent tud, akkor a versírást nyugodtan abbahagyhatja. Jókai Mór álmatlanságának gyógyítására hip­notikus gyógymódot ajánlottak. Jókai komolyta­lannak tartotta, de családja rimánkodására bele­egyezett a felfogadott hipnotizőr kísérletezésébe. A hipnotizőr egy fotőlybe ültette Jókait és a mu­tatóujját percekig körözte a szemei előtt. Majd halkan, sejtelmesen beszélni kezdett: — Most elvarázsolom egy búzatábla közepébe. A szél ringatja a kövér kalászokat ... A pacsirta danája Alomba ringatja ... A bárányfelhők át­szűrik nap sugarait ... Az erdő susogása ide hal­­lik ... S az érett kalászok földre konyitják fejü­ket . . . s ringanak tovább és azok is álomba rin­gatnak . . . Már Jókai Mór mélyen alszik ... és órák múlva kellemesen fog ébredni . . . Jókai feje tényleg oldalt billent és szempillái le­­zárutak. A nagy regényíró családja hálásan szo­rongatta a távozó hipnotizőr kezét és két darab tízforintos aranyat nyomtak a markába. Amikor a kertajtóhoz ért, Jókai kinyitotta a szemét és megkérdezte: — Elment már ez a szélhámos ? Hunyady Sándortól, a “Feketeszáru cseresznye” írójától a nagysikerű premier után megkérdezte egy autótulajdonos színházbarát: — Mit tart a legfontosabbnak ennél a sí-da­rabnál, a cselekményt, a szereplők helyes megvá­lasztását, a darab gördülékenységét, vagy a kö­zönség ízlésének eltalálását? — Ez olyan, mintha én azt kérdezném öntől, hogy az autójának négy kereke közül melyik a legfontosabb ... — válaszolta Sándorka. Tamási Áron, az erdélyi remekíró, a kolozsvári “Ellenzék" című napilaptól azt a megbízást kap­ta, hogy utazzék el Bratianu román miniszterel­nökhöz és csináljon vele egy nagyszabású inter­­vjut a kisebbségi kérdésről és az erdélyi magyar­ság sorsproblémáiról. A román miniszterelnök ép­pen nyári, szabadságát töltötte Szovátán. Tamási egy villa kertjében találta, amint hintaszékében szendergett. — Hogy érzi magát, excellenciás uram ? — tet­te fel a kérdést Tamási. — - Amint látod, — válaszolta Bratianu —, jól vagyok, sokat pihenek. Egyelőre csak lustálko­dom és lopom a napot . . . — Már azt is, excellenciás uram? — szaladt ki a szó Tamási Áron száján. Molnár Ferenc vitriolos humorával gyakran ön­magát is kitréfálta. Amikor felbontották Fedák Sárival kötött házasságát, igy érvelt az Otthon Körben: — Tulajdonképen azért vettem el Sárit, hogy végre elválhassak tőle. — De hiszen majd megőrültél érte — érvelt Heltai Jenő. — Nem majdnem, de teljesen — replikázott Molnár —, képzeld, hónapokig minden este elmen­tem megnézni a János vitézt. Ott volt az a tündé­den angyali királykisasszony — a Medgyaszay Vilma — és én gyógyithatala őrületemben János vitézbe lettem szerelmes. Hát mondd, ez nem tel­jes meghülyülés? Fedák Sári — válásuk után — Molnárnak még az emlékét is töi'ölte. Azonban amerikai turnéján felhasználta Molnár világhirnevét és nem tilta­kozott; hogy a plakátokon New Yorkban, Cleve­­landban, Chicagóban, “Mrs. Molnár” néven reklá­­mirozzák. Röviddel később Molnár Ferenc megérkezett New Yorkba elbájolóan szép, fiatal második fele­ségével, Darvas Lilivel. Az egyik nagy napilap ri­portere csodálkozva jegyezte meg, hogy nemré­gen egy másik Mrs. Molnár járt itt. — She was my mother — válaszolt Molnár mo­solyogva. A világlapok is közölték Molnár gyilkos humo­rát, Fedák Sári pedig Budapesten pukkadozott mérgében. Kosztolányi Dezsőnek legnagyobb élvezete volt, hogy ebéd után kiállt az Emke-kávéház sarkára és a szép hölgyeket gusztálta. Egy ilyen alkalommal egyszeresük felbukkant előtte egy másfélmázsás kikent-kifent hölgy, aki hosszú pórázon vezetett egy hatalmas, lomha, otromba bulldogot. Koszto­lányi nem tudta megállni szó nélkül és hangos megjegyzést tett: — Hogy lehet ilyen ronda döggel végigmenni az utcán? . . . A hölgy megfordult és rákvörös arccal sipitozni kezdett: — Kikérem magamnak, az én kutyám nem egy ronda dög! Ez egy pedigrés fajkutya! Ellenben maga egy szemtelen fráter! Pimasz csirkefogó!... Kosztolányi a világ legnyugodtabb hangján vá­laszolt : — Bocsánat, drága hölgyem, én nem önhöz, ha­nem a kutyához szóltam! Katona József, a “Bánk bán” szerzője, hihetet­len jóétkü, nagyevő ember volt. Egyszer Kecske­méten tréfás evőversenyt rendeztek és Katona Jó­zsef elhatározta, hogy ő is részt vesz a bajnoki küzdelemben. Az első dijat nagy fölénnyel Katona József szerezte meg. A kitűzött egy órai időtarta­mon belül megevett egy tál tyuklevest, egy tál szé^ kelygulyást, öt tenyérnyi szelet lacipecsenyét megfelelő főzelékkel, burgonyaköritéssel, továb­bá félméter füstöltkolbászt, félméter véres és má­jashurkát. Közben megivott 10 kupica kisüstön főtt kecskeméti barackpálinkát és két liter ho­moki kadarkát. Végül 15 szelet turós-mákos-diós rétessal adta meg a nyomatékot. Amikor lelkes éljenzés és taps közben átvette a jutalomdijat, összetett kézzel fordult barátaihoz: — Az Isten szerelmére kérlek mindnyájatokat — szólt sejtelmesen —-, ne áruljátok el feleségem­nek. mert akkor nem ad nekem ma vacsorát! Gulácsy Irén, a “Fekete vőlegények” és sók tör­ténelmi regény szerzője sem volt mentes az embe­ri gyengeség' egyik leggyakoribb tulajdonságától, a kiváncsiságtól. Már nagymamakorában élt. ami­kor beiratkozott a Radnai-féle gyorsiró iskolába s annak legjobb előmenetelő tanulója lett. Amikor irótársnője, Szentmihályiné Szabó Mária meglá­togatta, csodálkozva kérdezte tőle: — Csak nem akarsz hivatalba menni gépirókis­­a&szonynak ? — Azt nem — felelte Gulácsy Irén —, de végre szeretném elolvasni férjem titkos naplóját, ame­lyet 30 év óta gyorsírással ir. Ady Endre — mint ismeretes, — szertelen, ki­csapongó életet élt. Fékezhetetlen szenvedélyei­hez hozzátartozott a kártya és a lóverseny is. Mig 32 levelű biblia forgatásánál hihetetlen szerencse kísérte Adyt. addig a lóverseny megfosztotta min­den pénzétől. — Hogyan lehetséges az — kérdezte tőle egyik meghitt barátja, — hogy a kártya oly megértőén engedelmeskedik neked, a lovak azonban nem res­­pektáliák költői géniuszodat és folyton veszitsz. — Tudod — válaszolt Ady —, az azért van, mert a ’ovakat nem lehet megkeverni . . . Irta: HALÁSZ PÉTER rült oda és most a dzsungel vad és leírhatatlan szépségéről kezdett beszélni. És amikor aztán csend lett egy pillanatra és elhallgatva emlékeibe merült a társaság, váratlanul megszólalt János, a fiatal férj. — Bocsánat ... — mondotta halkan :— az én véleményem szerint a világ legszebb tája itt van New Yorkban, itt mindjárt a szomszédban . . . — Micsoda? — néztünk rá megrökönyödve — itt, mindjárt a szomszédban? Volnál szives, meg­mondani, hogy pontosan hol? — A világ legszebb tája — mondotta János ha­tározottan — a York avenue és a 81-ik utca sar­kán van . . . Nagy nevetés tört ki. Remek, Jó vicc. Tréfás fickó ez a János. Vagy talán a kelleténél több skotchot ivott? János halkan folytatta: — Négy esztendeig egyedül éltem New York­ban. Ebben a városban nem könnyű kibírni a ma­gányt- Parányinak és elveszettnek érzi magát benne az ember egyedül. Aztán a, negyedik nyá­ron találkoztam Annával. Moziba mentünk, szín­házba, néhányszor együtt vacsoráztunk. Aztán egy este, amikor hazakisértem, hirtelen megáll­tam, feléje fordultam és ezt mondtam neki: ‘Azt hiszem, Anna, hogy szeretlek. Hogy többé nem tudnék nélküled élni. Ha te is igy érzed . . . légy a feleségem.’ Anna rámnézett, a szeme fátyolos lett és bólintott. Átöleltem és megcsókoltam. Ez a York avenue és a 81-ik utca sarkán történt. Azt a maradéktalan boldogságot, amelynek emléke egy életen át tudja kisérni az embert, akkor éreztem először. Azóta az én számomra a világ legszebb tája a York avenue és a 81-ik utca sarka. Bizo­nyos, hogy Portofino gyönyörű és a párisi Etoále fényei káprázatosak és Nápoly és a Bükk és az Aranyszarv-öböl ... De a világ legszebb tája mégiscsak az, ahol maradéktalanul boldog az em­ber és ez tökéletesen független minden földrajzi szépségtől . . . Néhány percnyi csend következett. Aztán ki­kortyoltuk poharainkból a maradék skotchot és rövidesen hazamentünk. A LEGSZEBB TÁJ Arról folyt a vita az este társaságban, hogy váj­jon hol van a világ legszebb tája, hol található az az összehasonlíthatatlan szépségű vidék, amely­nek láttára elszorul az ember torka, szive heve­sebben dobog és a beteljesülés különös és ritka ér­zése fogja el. A táj szépsége előtti leborulásnak ily tragikus és mégis fölemelő, költői erejű müve Ste­fan Zweig utolsó könyve Brazíliáról. Valaki fölve­tette a kérdést, ki hol találkozott azzal a tájjal, amelynek emlékét örökké hordja magában és aho­vá gondolatban újra és újra visszatér, ha zakla­tott hangulatban belső megbékülést keres. A kér­dés nem volt indokolatlan, mert a társaságnak csaknem mindegyik tagja beutazta a félvilágot, sőt, olyan is akadt közöttünk, aki minden konti­nensen járt és a világnak csaknem minden nagy­városában. A beszélgetés egyszerre felélénkült, ország- és városnevek röpködtek a levegőben, mintha min­denkit egyszerre rohantak volna meg az emlékei. A fiatal pár ült csak csöndesen a nagy lármában és szivarfüstben, alig néhány hónapos házasok, tőlük nem is várta senki, hogy a témához szólja­nak, mert eleddig nem sok táját látták a világ­nak. János is és Anna is az 1956-os forradalom vérbefojtása után menekült el Magyarországról Ausztriába, de néhány hét után már Amerikában voltak mindketten. Akkor persze még nem ismer­ték egymást, tavaly találkoztak először egy nya­ralóhelyen New York környékén. A fölvetett kér­dés tehát nem őnekik szólt elsősorban, de a társa­ság tapasztalt, sokat utazott, sokat látott tagjai­nak. D., az orvos, végülis csöndet kért és azt javasol­ta, hogy lehetőleg nem mindenki egyszerre mesél­je el találkozását a világ legszebb tájával, hanem szépen sorban, egymásután. Kétségtelen, hogy a társaság, amely addig nem volt különösképpen szórakoztató és amelyet az a bizonyos jólismert, kissé fanyarizü skotch és szóda-unalom lengett körül, most egyszerre megszinesedett. Kálmán, a festő, évekig élt Olaszországban és most kigyult szemmel kezdett beszélni Nápolyról, de arról a Nápolyról, amelynek igazi szépségei rejtve maradnak a turista előtt, mert ahhoz, hogy azokra rátaláljon az ember, ott kell élni, a kikötő szomszédságában, nem csak hetekig, de esztendő­kig. “A szépség, magyarázta, nem olyasvalami, amelyre egyszerre és váratlanul rádöbben az em­ber. A szépség lassan itat át bennünket, mindad­dig, amig fölismerjük, hogy életünk elválasztha­tatlan része lett. Többé nem veszíthetjük el, ve­lünk jön mindenhová. Ha lehunyom a szemem, Nápoly rajzolódik föl szemhéjam mögött, a napkelte pillanatában, amikor . . . “Kálmán órá­kig tudott volna beszélni Nápolyról, de végülis át kellett adnia a szót a társaság Mária nevű hölgy­tagjának, aki a harmincas években törökországi laptudósitó volt s aki most félig lehunyt szemmel, álmodozva kezdte idézni az Aranyszarv-öböl leír­hatatlan báját és szépségét. Ferenc, az iró, aki Portofinóban irta egyik hires regényét, a ‘csend és a nyugalom” szépségéről be­szélt, a tájról, amelyben az embert semmi nem za­varja az önmagával való találkozás élményében. Leírta Portofinóban az alkonyatot, amikor a ten­ger opálos színe egybefolyik a láthatárral és az öböl kitágul és a halászfalu kicsi házainak abla­kai tündökölni kezdenek a lemenő nap aranyzuha­­tagában. Ferenc gyönyörű szavakat talált Port­­fino szépségeinek ecsetelésére és mi valamennyien elbüvölten hallgattuk. Dezső, az ügyvéd, kissé idegesen szakította fél­be és halkan, de azért félre nem érthető módon szemrehányást tett a társaságnak, hogy furcsa­módon, minden eddig szóló csak külföldön találta meg a világ legszebb táját. Hát sohasem jártak a Jánoshegyen, nem néztek le a kilátóból verőfé­nyes napokon, amikor a meseszép város feltárul és a Duna megolvadt ezüstként kanyarog Pest és Buda között? Vagy nem jártak a Bükk tetején, Bükkszentkereszten például, amely ugyan kicsi falu, de ahonnan esténként álomszép látvány nyí­lik a völgyre, szerte a tájban pirosán izzó mész­égető kemencékre? Géza, a politikus, Párisról beszélt, az esti Eto­­ile-ról, a szökőkutak fényzuhatagáról. Borbála, a lakberendező, a svájci Alpokról. A társalgás új­ra izgatott lett, kissé feszült, Zell Am See, mon­dotta valaki, óh és Spalato, mondta erre más és újra a nevek és tájak, Kitzbühel, Rimini, San Francisco, Yellowstone Park, kószán és Kuszán csapongtunk a világban, Európából Amerikába és Amerikából Ázsiába, mert most már a Táj Mahalt emlegette Bálint, az újságíró és hamarosan Afri­kába is elértünk, mert D., az orvos, esztendőkig élt a Kongóban, annakidején még Brüsszelből ke-A JÓ PÁSZTOR

Next

/
Thumbnails
Contents