A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-16 / 11. szám
a jó pásztor íí. OLDAL (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5S05 o«j||gite> 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre .............................. $8.00 One Year ............................ $8.00 Fél évre ................................ $5.00 Half Year ............................ $5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio HARAGOS KALAPOSOK Danbury connecticuti városból, Amerika kalapfcvárosából jön a hir, hogy a kalapgyárosok nagyon megharagudtak Kennedy elnökre, amiért mindig és mindenütt, havas esőben és fergeteges szélviharban is kalap nélkül jár-kel, mintha egész Amerika egy nagy Palm Beach lenne. Egy kalaptalan fő nem csinál telet, a kalapgyárosok boldogulni tudnának Kennedy kalapvásárlásai nélkül is. De az a baj és az a kalaposok nagy gondja, hogy az amerikai férfiak J. F. K. öltözködési szokásait éppen úgy követni látszanak, mint a hölgyek a Jackie dús bokorfrizuráját utánozni igyekeznek. És — igy elmélkednek busán a kalaposok — ha férfiak, főleg politikusok ezrei rangosnak találják a kalaptalanságot, ez a széljárás nemcsak fejekről fújja el a kalapot, hanem a kalapipar munkásainak heti borítékjaiból is kifújja a csekket. És — elmélkednek tovább vészjóslóan a bus kalaposok — a gazdasági életnek alapvető törvénye az, hogy minden baj további bajokat szül. A kalapgyári munkás, ha pénteken nem kap csekket, szombaton takarékoskodni kénytelen s az ő pénztelenségét megérzi a fűszerestől az automobil elárusítóig mindenki. így a kalaptalan elnök nemzetgazdasági kalamitásba sodorja az országot. A veszélyt meg kell előzni s ezért a kalaposok kimondták, hogy 1964 novemberében kalapos elnökjelöltre fognak szavazni, akár demokratára, akár republikánusra, egyre megy, a fődolog, hogy kalapos legyen. SZAKSZERVEZET ÉS ERŐSZAK-SZERVEZET Arthur J. Goldberg munkaügyi miniszter legutóbbi 'sajtóértekezletén megismételte nemrégiben Chicagóban tett kijelentését: a kormánynak tevékenyen kell beavatkoznia minden esetben a szakszervezetek és iparvállalatok vitáiba és segíteni kell megtalálniok a kibontakozás útját. Ez azonban nem jelent parancsot vagy önkériyeskedést a kormány részéről — tette hozzá. így nyilatkozik egy demokratikus állam vezetői politikusa. Az amerikai kontinensen nem ritka jelenség a sztrájkmozgalom. A kormány valóban igyekszik hidat építeni a munkavállalók és a munkaadók között, de a végső döntést az érdekeltekre bízza. Csak ilymódon lehet biztosítani mindkét oldalon az aktivitás teljes szabadságát. Ezzel szemben a kommunista uralom alatt álló országokban “nincs” sztrájk. A munkások “tökéletesen meg vannak elégedve javadalmazásaikkal” — senkinek sem jut eszébe beszüntetni a munkát és ilymódon kényszeríteni a munkaadót arra, hogy követeléseiket teljesítse. A munkaadó ugyanis — maga az állam. Az állam, amely nemcsak a gyárakat, üzemeket birtokolja, hanem — a fegyvereket is. És a “megelégedett” munkásokat, ha netán mégis csak elégedetlenek lennének, a szabadság jogán vagy kényszermunka táborba záratná, vagy egyszerűség kedvéért, kivégeztetné. A kommunista szakszervezeteket joggal hívják “erőszak-szervezeteknek” — amelyek olyan távol állnak a munkásság érdekeinek képviseletétől, mint a Föld a Naprendszer legtávolabbi bolygójától. AMERIKAI KATONÁK A szovjet sajtó egyik kedvenc témája: “amerikai katonák nyugati garázdálkodásai.” Ha egy amerikai katona — tégy ül fel — Nyugatnémetországban autójával elgázolt valakit, vagy az egyik vendéglőben a kelleténél hangosabban viselkedik, Moszkva valóságos ünnepélyt rendez: ime, ilyenek ők, — harsogják a kommunista ideológia ecetjével leöntött lapok. Arról azonban bizonyára nem írnak, hogy mit tesznek az amerikai katonák a közösségért. Egy kis hir szerint egy apró olasz falu templomának hosszú ideje nem volt harangja. Az ottani U. S. légiállomás tisztjei és katonái összeadtak 2300 dollárt és vettek a kis templom részére négy kis bronzharangot, amelyet azután a csapat parancsnoka ünnepélyesen adott át az egyházközségnek. Ez egyetlen kis példa a sok-sok ezer közül. Ki tudná felsorolni, hány esetben mentettek meg amerikai katonák veszélybe került idegen életeket? Hányszor húztak ki a vízből fuldoklókat, hányszor segítettek az elesetteken? Az amerikai katona — csekély kivételtől eltekintve — úgy viselkedik külföldön, ahogy az egy nagy, hatalmas és demokratikus ország polgárához illik. Amerika egyik legnagyobb repülőszerencsétlenségének, amely 95 halálos áldozatot követelt, oka még mindig ismeretlen. A nyomozás folyamatát Najeeb E. Halaby, a Federal Aviation Agency vezetője, irányította. (Balra, fent.) Irta: SALAMON BÉLA A múltkori nagy melegben, mikor a nap úgy tüzelt, mint valami túlfűtött Mlartin-kemence, az uszodában, ahová hüsölni mentem, meglepett hangon rám szólt egy sebészfőorvos barátom: — Béla bácsi, magának erős varicositása van. — Mi van nekem? — kárí dem megijedve. A főorvos megismétli: — Varicositása, a combján. — Én azt hittem, hogy viszerem van — mondom. — Persze, hogy az — mond ja a főorvos —, de én latinul mondtam. — Tudom — mondtam én —, mert legalább 30 éve élek együtt ezzel a bizonyos varicositással. De egy kicsit, hogy úgy mondjam, már meg is szoktuk egymást. Főorvos barátom azonban nem nyugodott bele a dologba. — Idehallgasson, Béla bátyám — szólt majdnem parancsoló hangon. — Maga befekszik hozzám a kórházba, s három-négy napon belül úgy megszabadul tőle, mint a pinty! A magam részéről még sohasem láttam varicositástól megszabadult pintyet, de eszem ágában sincs a mütőkés alá feküdni. Főorvosom viszont erősködött hogy sebészi semmiség az egész. — Csak nem fél? — kérdezte gúnyosan. — Nem félek — mondtam —, de ha egyszer nem fáj. — No de szépséghiba! — mondja az én doktorom. — Az lehet, kérem — mondtam, — de én néha-néha végignézek magamon és rájöttem, hogy nem az az egyedüli szépséghiba rajtam. Gondolom egy szépséghibával több, vagy kevesebb, nálam már nem számit. Meg aztán, hadd mondjak el magának egy történetet ezzel .a szépséghibával kapcsolatosan és meg fogja látni, főorvos uram, hogy igazam van, amiért nem akarok soha megválni tőle: — 1944 október második felében plakátok jelentek meg a falakon azzal a barátságos felszólítással, hogy minden 60 éven aluli sárga csillag viselésére kötelezett férfi három napi élelemmel felszerelve jelentkezzék a Tattersall-ban. Mindjárt sejtettem, hogy nem valami látványos lovasparádéról le§z szó, de mindenesetre összecsomagoltam a hátizsákomat és — nem mentem el a randevúra. Gondoltam, ha nagyon kellek nekik, majd értem jönnek. Jöttek is. — E’gy szép napon (már szebbet is megértem), hajnal öt órakor becsengetett hozzám egy rendőr, az emberséges házfelügyelőnő kíséretében és felszólított, hogy szükséges felszerelésemmel csatlakozzam a kapu alatt összeterelt sors társaimhoz, akik velem együtt arra hivatkoztak, hogy nem olvasták a plakátokat. Mit lehet tenni? Kimásztam az ágyból és mint utolsó menekülési lehetősé! get, fájdalmas képpel megmutattam a rendőrnek a lábamat. — Nézzen ide, biztos ur! Ilyen dagadt lábbal tiz lépést se tudok fenni. Engedje meg, hogy itthon maradjak. 1 — Majd dtt megvizsgálják az orvosok! — biztatott mindéh meggyőződés1'nélkül a rendőr. —— fia tényleg úgy van, ahogyairmaga fnohdja, úgyis hazaküldik (de akkor már tudtam, hogy még a féllábuaknak se* kegyelmeznek*). Ekkor lépett közbe a kedves és minden tekintetben jóindulatú Oláh Hús házfelügyelőnő, aki mamájával, Kasz nénivel szerető gonddal ügyel a ház összes lakóira. De ő jobb dipolmatának bizonyult mint én. Egyből főtörzsőrmester urnák nevezte ki a rendőrt. “Nézze, aranyos főtörzsőrmester ur, ez a Salamon Béla bácsi annyi embert megnevettetett az életben, annyi jó órát szerzett mindenkinek ... — hát igazán rászolgált, hogy itthonfelejtsék !” A rendőr (azóta is éveken át sikertelenül kutattam utána), engedett hivatalos mogorvaságából. — Mutassa csak még egyszer a lábát! Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van. Kifeszitettem a lábam, hogy még jobban lássék. — No, nem bánom—mondta—-,! feküdjön csak vissza és borogassa mentül szorgalmasabban. — És csak az ajtóból szólt vissza, elnyomott mosollyal a bajusza alatt: “Vagy talán he is. borogassa!” Ezzel otthagyott. A többiek közül, akiket akkor a házból a Tattersall-ba hurcoltak, senki se tért többé viszsza. — Hát látja, kedves főorvos uram — fejeztem be elbeszélésemet —, engem ez a szépséghibám mentett meg. Olyan hálátlan embernek ösmer engem, hogy most én szabaduljak meg tőle? Soha. Amig élek, már csak ő is velem marad. Gyüjtopíás Afrikákul és Ázsiában talanitó híreket kapott arról, hogy a szovjet a “semleges” Egyiptomnak legújabb, legmodernebb, leggyilkosabb fegyvereket szállít 100 millió dollárért. Ezek* közt vannak bombavető és harci repülőgépek és nehéz tankok, tengeralattjárók. 1954 óta összesen 600 millió dollárért vásárolt Nasszer egyiptomi diktátor fegyvereket a szovjettől. Azelőtt Amerikától és Angliától kapott kisebb mennyiségű fegyvereket és ezeket most Nasszer eladta Ghana és Guinea afrikai néger köztársaságoknak, amelyek tavaszi támadásra készülnek Angola afrikai portugál gyarmat ellen — vagy, szovjet szójárás szerint: Angola felszabadítására. Az uj nagy fegyverrendeléseket Washington azzal magyarázza, hogy Nasszer diktátor, aki Szíria elvesztése folytán sokat vesztett tekintélyéből és hatal mából, szemet vetett Szaudi-Aróbia kimeríthetetlen olaj gazdaságára, ennek az országnak fegyveres meghódítására készül, miután egy korábbi kísérlete, hogy Szaud királyt felbérelt gyilkosokkal eltétesse láb alól, kudarcot vallott. Nasszer 1. számú ellenségének Izraelt tartja s ezért felmerül a kérdés, hogy nem Izrael ellen készül-e ■— két súlyos vereség után — bosszúhadjáratra. Washingtonban úgy vélekednek, hogy nem Izrael megtámadására gyűjt halomra fegyvereket, mert retteg a kis Izrael nagy katonai erejétől. Közeiké lé ti' gyujtogatási akciója során a szovjet fegyvereket ad el Szíria és Yemen arab államoknak is. Ugyanakkor tankokkal, repülőgépekkel és hadihajókkal látja el a szovjet Indonéziát, hogy lehetővé teyge a délkeletázsiai szigetország “demokratikus” diktátorának, Szukáménak, New Guinea elrablását a hollandoktól s ezzel a szovjet táborba édesgesse ezt a kétes demokratát. Eddig 500 millió dollárért adott el a szovjet fegyvereket Indonéziának. MOST MÁB SZABAD VALLANI BUDAPEST — Miután a magyar nép rabtartói, Kruscsev, Kádár meg a többiek éveken át azt a kegyetlenül ostoba politikai dajkamesét mesélték, hogy az 1956 októberi szabadságharcot — kommunista zsargon nyelven: ellenforradalmat — külföldi kapitalista, imperialista ügynökök és agitátorok robbantották ki, most már elérkezettnek látják az időt, hogy veszély nélkül kimondhassák az igazságot: azt, hogy eddig rendületlenül hazudtak. A Magyar Távirati Iroda közlése szerint a párt politikai akadémiájában Szirmai István párttitkár minden szokványos kertelés nélkül megmondta az elvtársaknak, hogy a magyarországi kommunista gazdálkodás és terror váltott ki oly erős ellenállást, amely végül lázadásra vezetett. így magyarázkodott Szirmai István az akadémia hallgatósága előtt: “Az ellenforradalmat megelőző évek eseményeinek egyik legfontosabb tanulsága, hogy súlyos következményekkel járt az, hogy a szovjet tapasztalatokat idő előtt és általánosan gyakorlatba vették, ámbár nálunk más volt a helyzet és más volt az időszak is.” Persze a párttitkár előadásának csak kiindulópontja, de nem tartalma és különösen nem célja volt a múlt bűneinek feltárása. A cél a helyzet javulásának kihangsulyozása volt. íme, igy folytatta az előadó: “A magyarországi proletárdiktatúra belső terroruralma fokozatosan el fogja veszíteni jelentőségét. A kommunista társadalomban nincsenek osztályok, amelyeket erőszakkal el kellene nyomni. A politikai büntettek is lényegesen ritkábbak lettek. Természetesen azonban, hogy a törvény egész erejével lesújtunk azokra, akik társadalmunk alapját támadják. Az osztályharc ma nem osztályok ellen folyik, hanem a korábbi osztályok maradványai és politikai és eszmei befolyásuk ellen.” MILLIOMOSOK ÉS BiLLIOIOSOK (Folytatás az első oldalról) árát évről évre oly magasan szabják meg, hogy mindegyikük “megtalálja a számítását.” Az acéliparban tiszta a levegő, az acélbáróknak senkisem vetheti szemükre, hogy összebeszéléssel szabják meg az acéltermékek árait. Nem, ők ezt világért sem tennék; nem gyáva fickók ők, mégsem szeretnének a szövetségi bíróság tárgyalótermében a kormány emberével vitatkozni, marakodni, ők az árakat úgy kalkulálják ki, hogy követik az Iron Age cimü acélipari szaklap szakértő útmutatását . . . Angyali naivság kellene ahhoz, hogy elhigyjük a “szabad verseny” jelszó valódiságát. A festésben ismerünk egy off-white — nem egészen fehér — szint; ilyen, nem egészen szabad Amerikában, és egyebütt is, a szabad verseny. Ami ebben a versenyben nem verseny, hanem hallgatólagos összebeszélés, az olyannyira vastag valóság, hogy már bevett neve van: irányított árakról beszélünk, amerikai nyelven administered prices. Némely közgazdászok “nem-tökéletes versenyről” beszélnek. A mamutvállalatok (General Motors, DuPont, U.S. Steel, stb.) éppen nagyságuknál fogva képesek a szabad verseny rendjét ilyképpen saját javukra kikorrigálni és nem követünk el szentségtörést vagy becsületsértést vagy rágalmazást, ha említést teszünk kifogástalan gavallérokra, akik kártyajátékban kikorrigálják a szerencséjüket. Szabad verseny, szabad piac — ezek kissé kopottas 19-ik századbeli frázisok. EGY PILLANTÁS ODAÁTRA Mindezeket az elgondolkodtató fejtegetéseket jóleső érzéssel zárhatjuk le arra gondolva, hogy van egy velünk versenyző gazdasági rend, a kommunizmus, amely a szabad versenyt valósággal vallási átokkal sújtja. A két rendszer közti különbséget ezúttal csak érinteni akarjuk: Budapestről gyakran kapunk híreket, amelyekben “hiánycikkekről” van szó és Moszkvából éppen a napokban jött hir, hogy az állami és kolhoz gazdaságokban termelési hiány mutatkozik. Joggal mondta Kennedy elnök: “Nekünk is vannak termelési gondjaink, de azokat túltermelés okozza.” Amerikában azért van bőséges termelés, a mezőgazdaságban éppen úgy mint az iparokban, mert korrigálás ellenére még mindig elegendő szabad verseny marad a szabad vállalkozás rendszerében. A detektívek letartóztatták a 31 éves Anthony Fucat, (tarkácsikos ingben) aki 3 bőröndjével éppen elhagyni készült lakását. A bőröndökben 25 millió dollár értékű heroin volt. Amerika összes kábítószer-élvezőjét ki lehetne elégíteni ebből a készletből 10 hónapig. SZÉPSÉGHIBA