A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-09 / 10. szám
Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Azt hiszem, ennek okár nem nehéz kitalálni, válaszolt Lívia. — Elemérnek most ott egy nagy ellensége van. — Ah, kegyed Györgyöt gondolja? Lívia hallgatott. Alfréd átmenete látszott keresni arra a thémára, mely már napok óta foglalkoztatja öt. Ezt most megtalálhatni vélte. — Mondja csak, Lívia, igazán és komolyan, hozzá ment volna feleségül? Lívia lesüötte szemét. Piruló arcán látszott, hogy ez a kérdés meglehetős zavarba hozta őt. Egy percig úgy látszott, mintha restelte volna első mátkaságát. De csakhamar fölvetette szemét és igy szólt nyomatékosan: — Igen, hozzá mentem volna! — De gondolja meg, hogy ő csak szolga volt . . . — Én még annál is kevesebb voltam, — válaszolt Lívia őszintén. — Én hozzá mentem volna azért is, mert láttam, hogy szeretett! — És kegyed viszonozta szerelmét? Lívia erre nem válaszolt. Egy ügyesebb leány talán visszavágott volna, de ő még sokkal tapasztalatlanabb volt, hogysem hamarosan feltalálta volna magát. — Pligyje el Lívia, — folytatta Alfréd — halálos irigye vagyok annak az embernek . . . — Ugyan miért? — Mert ő bírta a kegyed első szerelmét . . . Erre Lívia olyan piros lett, mint a pipacs. — Oh, akkor én még igen együgyü voltam, — mondta szinte mentegetőzve. — Mindenesetre nagy különbség van jelenlegi ét akkori helyzete között. Ma a legelső gavallérok versenyeznek kegyedért és boldognak érezné magát bármelyikük, ha megnyerhetné kezét. — Ugyan,ugyan, Alfréd . . . — Lívia, — kiáltott a fiatal báró egyre fokozód? hévvel, — nem tehetek róla, de ki kell nyilvánítanom ami már régtől fogva nyomja a szivemet. Az első perc tői fogva, melyben kegyedet megláttam, éreztem hogj szeretem . . . — Hiszen körülbelül rokonok vagyunk, — je gyezte meg Lívia. — Igaz, de az én szeretetem lulcsap ezel a korláton. Az én szeretetem emésztő láng . . . E pillanatban léptek hallatszottak. Mindketten összerezzentek. Alfrédnek különösen nem tetszett, hogy éppen ilyenkor, mikor vallomásainak legfontosabb részéhez jutott, háborgatja őket valaki. Hátra nézvén, vikomte Désigny-Beseroilest látták közelíteni. Alfréd arca elsötétült, mert már tudta, hogy ez is versenyez Líviáért. De a vikomtének is ráncba szökött a szemöldöke, midől Alfrédet meglátta. Lívia fülemelkedett és elébe ment.' ”*v~ A vikomte tiszteletteljesen üdvözölte őt, Alfréd felé azonban csak hidegen meghajtotta magát. Alfréd körülbelül a családhoz tartozván, nem mutathatta ki ellenszenvét és csupa formaságból kezét nyújtotta neki. Azonban mindketten kölcsönösen érezték hogy ellenségei egymásnak. A vikomte bősz volt Alfrédre, mert azt hitte, hogy élve a kedvező alkalommal, túlszárnyalni igyekezett őt. Alfréd meg a gazdagabb versenytársat látta benne és ez okból nézett rá kancsal szemmel. Hátsó gondolataikat azonban az udvariasság leple alá igyekeztek rejteni és Lívia előtt világért el nem árulták volna, mit éreznek egymás iránt e pillanatban. — A grand-prix óta nem is volt szerencsém láthatni nagyságodat, — kezdte Viktor. — Nem akarok bókolni, de azt hiszem, nem mondok valótlant, ha azt állítom, hogy kegyed volt a nap hősnője. — A nyomorult hizelgő, — mormogta magában Alfréd bőszülten. És hogy szavainak hatását lerontsa, rögtön ezt tette hozzá: — Oh ezt én mindjárt akkor mondottam! A magyarság e részben diadalt aratott a franciák fölött! — Ezt szívesen elismerem, — adta meg magát a vikomte. — De elismerik mások is. Egy pár napig egyébről sem folyt a beszélgetés, mint a szép magyar nőről. Higyje el nagysád, tette hozzá Líviához fordulva, a szépség pálmáját kegyed nyerte el. És ez engem egy eredeti gondolatra vitt. Mint a magyarok szenvedélyes barátja, azzal az eszmével foglalkozom, hogy Nagysád dicsőségének méltó megünneplésére, vadászbált rendezek birtokomon. Alfréd felsziszent, mintha vipera csípte volna meg. Tisztán látta, hogy mi célt akar ezzel a vikomte elérni. — Reményiem, -— tette hozzá Viktor, nagysád meg fogja tisztelni jelenlétével ezt az ünnepélyt. — Az nem én rajtam áll, vikomte ur, — viszonzá A Jő PÁSZTOR 7. OLDALI Lívia. — E tekintetben fivéremmel kell beszélnie?. — Oh én már előre tudom, hogy fivére nem fogja ellenezni, ha kegyed akarja . . . Alfréd most érdesen közve vágott. — Ebből aligha lesz valami, mert most úgy állanak a dolgok, hogy holnap talán már cl is utazunk. A vikomte mindössze csak egy oldalpillantást vetett rá. — Én az ellenkezőről vagyok értesülve, — szólt hidegen. — Elemér barátunk azért bérelt évi lakást, mert hosszabb ideig szándékozik itt tartózkodni és tudtommal igen jól érzi magát itt. Nem is volt szó a hazautazásról soha, mig csak ön ide nem érkezett. A keserű él kétségkívül kiérzett ezekből a szavakból. Alfréd ajkán már ott reszketett az izgatott válasz, 'de még idejében megfékezte magát. Az illem tiltotta, hogy vendégüket megsértse és Lívia előtt sem volt szabad a vikomtével összetűzni. Elharapta tehát a szót és magába fojtotta haragját, de föltette magában, hogy nem marad adősa a franciának; a pillantásban, melyet a vikomtera vetett, mindez benne volt. Viktor jól észrevette ezt és ő is úgy nézett a vetélytársára, mint aki mondani akarja: állunk elébe! Majd Líviához fordulva, esdekelve szólt: — Nemde nagysád, részt fog venni a vadászbálon? Végtelenül örvendenék! — Alig hiszem, hogy az én ottlétem valamit lendítene a dolgon. Oh én nagy súlyt fektetek rá! Végtelen boldog lennék, ha nekem ezt az örömet megszerezné. Meg vagyok győződve, hogy kegyed ott is kivívná a szépség pálmáját. Beszélni fogok Elemérrel. Legyen meggyőződve nagysád, igen jól fog mulatni. Páris crémje megígérte, hogy kijön Mendonba. A jelmezeket már meg is rendelték — mert megjegyzendő, jelmezbál lesz! Alfréd óriási türelmetlenséggel fészkelődött székén. A vikomte feléje fordult és tettetett nyájassággal igy szólt: — Van szerencsém báró urat is teljes tisztelettel meghivni és remélem, latba fogja venni minden befo'yását a kisasszonynál és Elemérnél. — Nagyon köszönöm, vikomte ur, a szives meghívást, de alig hiszem, hogy elmehetnék, mert mint nondám, úgy állnak a dolgok, hogy talán már holnap 3l kell utaznunk. — Már megbocsásson kedves báró ur, azt én alig hihetem. Elemér egy szóval sem emlékezett meg erről. Avagy csakugyan igy lenne, nagysád?* Lívia az igazságnak íhégfelclően igy i válaszolt: — Elemér szájából ugyan még nem hallottam semmit, de ha Alfréd állítja, akkor valaminek kell a dologban lennie! — Mire alapítja véleményét a báró ur? — Bizonyosan arra a levélre, mely ma érkezett Magyarországból és még felbontatlanul fekszik Elemér asztalán, — szólt közbe Lívia. — Ki tudja, mi van benne, — legyintett kezével a vikomte. — Lehet, hogy csak a vetések állásáról, vagy a gabonaárakról referál a jószágigazgató. Éppen ekkor jött Elemér. ' Nini, éppen jön a fivérem,’'— kiállóit fel Lívia Örvendezve,’ és finom kacsóival tapsolt. — Valóban farkas a kert alatt, — jegyezte meg a vikomte. — Lívia elébe futott. — Éppen jókor jössz, — mondotta. — Rólad beszéltünk. — Ez igazán hízelgői reám nézve. És mit be szélietek? — Neked kell eldöntened egy kérdést, melyre a vikomte ur rendkívül súlyt fektet. — Mi lenne az, kedves Viktor? — kérdezte Elemér a vikomtéhez fordulva. — Ittlétemnek a célja az, — felelt Viktor, — hogy tégedet családoddal együtt meghívjalak a fa lusi birtokomon, Mendonban megtartandó vadászbálra! Lívia kisasszonyt már előbb meghívtam, de ő te rád hivatkozott, mint családfőre, akinek egyedül áll jogában a nagy kérdés fölött dönteni. — Ugyan mit kerítesz a dolognak, oly nagy feneket? — vágott közbe Elemér. — Mondd ki kurtán, hogy Lívia tiszteletére ünnepélyt akarsz tartani mendeni kastélyodban és erre minket is meghívsz. — Tökéletesen igy van, barátom, — válaszolt a cikomte. — Ezennel te előtted ismétlem a barátságos meghívást és egyúttal ama reményemet is merem nyilvánítani, hogy azt elfogadjátok. Alfréd váltig intett neki, hogy ne mondjon igent, Elemér azonban nem akarta ezt észrevenni. — Kedves vikomte, .— mondotta, — köszönöm szives megemlékezésedet és . . . — Ne ígérj addig semmit, mig el nem olvasod azt a levelet, — vágott közbe Alfréd. — Miféle levelet? — kérdezte Elemér. — Igazság! Majdliogy el nem felejtettem, — szólt Lívia. —- Az asztalon egy levél van számodra. — Csillagvárról? — Nem, hanem Kolozsvárról. Egyébiránt lehet Csillagvár is, mert a postabélyegző oly elmosódott, hogy nem lehet kibetüzni a levél feladásának helyét. — Majd elolvasom később, — jelentette ki Elemér.— Ami pedig a vadászbált illeti, annak eldöntése, vájjon menjünk-e vagy ne menjünk, nem én hozzám tartozik, hanem Líviához. — Akkor már jól vagyunk, — ujjongott fel a vikomte. — Lívia kisasszony nem adott tagadó választ, hanem hozzád utasított. Válaszodból látom, hogy te nem ellenzed. Nagyon örvendek. Alfrédben forrt a méreg és dühösen oda súgta Elemérnek: '— Minek beszélsz, holott még nem tudod, mi van abban a levélben? Elemér erre csak a vállát vonta. A maga részéről nem idegenkedett résztvenni a jelmezbálban. A vikomte neki jobban tetszik, mint Alfréd. Tehát már ebből a szempontból is üdvös lesz elfogadni Viktor meghívását. — Kedves vikomte, — mondotta, — elfogadom a meghívást, de egy fentartással. — Mi lenne az? — Csak úgy jöhetünk el, ha be nem következik az, hogy hirtelen el kell utaznunk. — Tehát csakugyan úgy áll a dolog? — kérdezte a vikomte. — Most úgy áll, kedves barátom. Ez a levél amelyről az imént értesültem, alighanem eldönti a kérdést. — Én mindannak dacára a legjobbat remélem, — szólt a vikomte törhetetlen reménnyel. Célja nyilvánvaló volt. A szerelmes ifjú alkalmat keresett, hogy beszélhessen Líviával és kinyilváníthassa érzelmeit. Erre egy jelmezbál — amit ő vadászbálnak keresztelt —éppen alkalmas. Alfréd tisztán látta ezt, de látott még egy másik célt is, mely nyilván abból állott, hogy a vikomte nagy gazdagságával is imponálni akart Líviának. E perctől kezdve halálos gyűlöletet érzett a vikomte iránt, kiben már most a legkomolyabb és legveszedelmesebb versenytársat látta. Viszont a vikomte is bősz vetély szén vett érzett Alfréd iránt és a maga részéről meg őt tartotta veszedelmes versenytársnak, mert mint rokon, mindig Lívia körül lehet, ütheti a vasat kedve szerint, be is feketítheti vetélytársát, ahogy csak lehet és bizonyára mindent'él fog követni, hogy a vadászbálra való menetelt meghiúsítja.! A vikomte búcsút vett. Alig egy órai itt időzése alatt,’’a1 kétVétéíylárs között az ellenszenv annyira kiélésedéit, hogy néni, nyújtottak kezet egymásnak, hanem “‘csak hideg főhajtással üdvözölték egymást. Ezt ;s csak a jelen voltak kedvéért tették, nehogy mondhassák, hogy mint halálos ellenségek válnak el egymástól. Pedig azok voltak. Mindegyik engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a másik iránt. Érezték azt is, hogy kettőjüké nem lehet a leány, egyiküknek tehát el kell esnie. A vikomte csak arra várt, hogy Lívia eljöjjön a bálra és neki alkalma legyen •nyilatkoznia. Amint egy kis vonzalmat érez a leány részéről,'azonnal megindítja az irtóháborut vetélytársa ellen. De hátha Alfréd kiviszi, hogy Elemér nem hozza el Liviát a bálba? E gondolat szinte őrjöngő dübbe hozta Viktort. Kedve lett volna már most neki menni ellenfelének és karddal összevagdalni őt. Előbb utóbb úgyis az lesz a vége! Később, midőn a vikomte eltávozta után a többiek bementek a házba Elemér intett Alfrédnek, hogy kövesse őt dolgozószobájába. — Alfréd, — szólt igen komolyan, — mi történt közied és a vikomte között? — Semmi, — válaszolt Alfréd kurtán. — Láttam, úgy váltatok el egymástól, mint halálos ellenségek. Kiolvastam szemetekből, hogy olthatattan gyűlölettel vagytok egymás iránt. — Nem tagadom! — De miért? Megbántott a vikomte? — No még csak az kellene, — kiáltott fel Alfréd — Akkor már megfürösztöttem volna vérében kar« dómat. — Hü hát már ennyire juttottál? Pedig lásd, a vikomte igen jó fiú! — Egy pimasz fráter, — fakadt ki Alfréd igerülten. — Haha, — kacagöt fel Elemér. — Gyűlölöd őt, mert vetélytársát látsz benne. Pedig lásd Alfréd, ki tudja, vájjon egyáltalán érdemes-e neked ennyire tü- Zeskedni. De szólj, vájjon csakugyan komoly szándékaid vannak Líviával? — A legkomolyabbak! — De gondolj anyádra Alfrédkám. Kiátkoz a világból, ha megtudja, hogy Liviát nőül akarod venni. — Megvallom Elemér, ez fájni fog, de boldogságom kedvéért túl kell magamat tenni rajta. Te is igy tettél és én követni akarom példádat! (Folytatjuk.) A hét legjobb vicce Egy magyar, egy cigány és egy orosz együtt vacsoráznak egy párisi kávéházban. Egyszercsak odajön hozzájuk az utcai árus, és áruit eladásra kínálja. Különösen figyelmükbe ajánl er/ Doxa órát. A társaság tagjai azonban drágálják az órát és az árus elmegy. Néhány perc múlva megszólal a magyar: Csudaszép óra volt. Sajnlom már, hogy nem vettem meg. — Én meg azst sájnálom — mondja a cigány —, hogy nem loptam el. ; Az; orosz elgondolkozva hallgat egy darabig, aztán megsimogatja zakója oldalát és igy szól: — Ne sajnáljátok — nekem itt van a zsebemben az a Doxa óra. A HÉT LEGROSSZABB VICCE A pesti Népszava egy moszkvai hirét, amelynek tartalma érdektelen, e szavakkal vezeti be: ‘Tigyelembevéve a Szovjetunió és Jugoszlávia népei közt kialakult hagyományos barátságot. . .” Hagyományos barátság? Hogyan, hiszen nemrég még a Iegszennyesébb jelzőkkel illették a Kreml urai Titót, Jugoszlávia kommunista diktátorát. Azt a barátságos hagyományt bizony nagyon barátságtalan acsarkodás ‘Szaki toista. meg.' Nők és nagyságák a kolhozokban KAPOSVÁR. — A Somogyi Néplap hírül adta, hogy az egyik megyei termelőszövetkezetben valóságos palotafoi’radalom tört ki a különböző társadalmi rétegekből kikerülő asszonyok között: “Nem közönséges asszony! veszekedés volt ez, hanem a korábba ni társadalmi helyzetből származó szembenállás. Azok, akik már vagy egy évtizede tagjai a szövetkezetnek, betolakodottaknak tekintették az újonnan belépett “gazdánékat”. Ezek viszont “lecsuszottaknak’’ érezték magukat, hogy kénytelenek együtt lenni volt napszámosaikkal . . . Ilyen elkülönülés másutt is volt, sőt van. is, hiszen a parasztság még nem lett lelkében is egységes. A régi társadalmi ellentétek maradékai meggátolják a szükségszerű folyamat gyors lezajlását.” Emlékistentisztelet Coatesville, Pa. — Az itteni református egyház emlékistentiszteletet tartott volt lelkipásztora, dr. Tóth Sándor emlékezetére., Az, elhunyt kiváló lelkész kilenc esztendeig volt az egyház beszolgáló lelkipásztora s az egyház j elenlegi tagjai közül a legtöbb az ő keze alatt nőtt fel. A kegyeletes megemlékezés annál is inkább helyénvaló volt, mert az elhunyt itt prédikált életében utoljára, 1961 október 29- én, a templom megnyitásának ünnepén és igy teljesült az az óhaja, hogy utoljára is a teljesen renovált magyar templomban magyaroknak magyarul prédikált. Az istentiszteletet Rév. Vasváry Ódon . végezte, aki angol és magyar beszédében méltatta az elhunyt érdemeit. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
