A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-09 / 6. szám

SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLCYESY MIHÁLY \ — Oh, öregem, nálánál szebbet még nem láttam! Egy földöntúli lény, melyhez hasonlót még soha sem láttam! Valahányszor ragyogó szemével rám nézett, mindig azt hittem, hogy el kell olvadnom. — Tudja-e a kicsike, hogy ön szereti őt? — Nem tudom! De bizonyára észrevette! Ha ő nem is, de a guvernántja bizonyára látta s figyelmessé is tette őt. A fivére azonban tudja! Neki meg is mondtam! Nem csináltam belőle titkot előtte, mint barátom előtt. — És ő mit mondott? — Azt mondta, hogy ne zavarjuk fel a leány nyu­galmát időnap előtt! Most lépett ki a nagyvilágba elő­ször, hadd élvezze még egy darabig leányságának leg­boldogabb korszakát. Az öreg ránézett Viktorra s igy szólt: — Mondhatom, ez a magyar gavallér igen okos ember és gyöngéden szereti nővérét. Mert az már bi­zonyos, hogy a hova egyszer a szerelem beköszönt,, ott mindjárt egész más az élet! De még nagyobb a vál­tozás, ha egyszer a leány férjhez megy! Az igazi nyu­galmas boldog leányságnak akkor vége! — Akkor hát a leányok soha se menjenek férj­hez? — kiáltott a vikomte ingerülten. — De ez a rendeltetésük! A leányság csak egy darabig érdekes előttük. Tizenhéttől tizenkilencig, ezek a leányság évei! A huszadiknál kezdődik a vágy férj­hez menni. Húszon túl már a vénleányság veszi kezde­tét, s ettől mindenki irtózik! A vikomte elmélázott. — Hiszen tudnék én várni akár egy egész évet is szivesen, csak biztosan tudnám, hogy nem hiába vá­rok! Meg aztán más is van a dologban. Attól tartok, hogy a leány már el van Ígérve. — Kinek? — kérdezte az öreg ur szinte hevesen! — Nem tudom, Elemér azonban igen különösen beszélt. Azt mondta, mindennek meg jön még az ide­je s akkor azé lesz a leány, akihez ő is vonzódik. — Ebben én semmit sem találok, kedves vikomte. — Én meg nagyon is sokat, mert azt is mondta Elemér, hogy Magyarországon is elegen vannak, kik rögtön vinnék a leányt. De ő nem adja s ez okból jött el hazulról! — Most meg majd itt fogják őt ostromolni, — ki­áltott fel az öreg ur nevetve. — Hja, egy szép és gaz­dag leányért, majd hogy a lábukat cl nem koptatják a férfiak. — Én nem nézem a vagyonát, sőt jobb szeretném, ha teljesen vagyontalan lenne, — jegyezte meg a vi­komte. — Ön kivétel, mert véletlenül igen nagy vagyon ura! De a legtöbb férfi a szépségen kivül még a va­gyonra is néz! No de viszont a nők és szüleik is ezt nézik a férfiaknál! Mert szépen hangzik ám, ha va­laki azt mondhatja magáról, hogy egy szcp hangzású ősi néven kivül, hét milliónyi vagyon örököse vagyok! — Nem tehet annyi van, öregem? — Annyi bizony, sőt ha jó lösszészámitjuk, még talán több is kijön. Szép vagyon ugye? De mit gondol kedves vikomte, hol lenne már ez a szép vagyon, ha én önt szabadjára eresztettem volna? Mondom ma már más kezébe jutott volna és a jó öregek megfordultak volna sírjukban! — Az igaz, — bólintott fejével a vikomte. — Meg is kell hát fordítani a szekér rudját, ked­ves Viktor öcsém, ha igazán szerelmesek vagyunk és nősülni akarunk. Akkor a világ hiúságairól le kell ám mondani! Kártyának nem szabad kézbe jönni, a klub­tól lehetőleg búcsút kell venni és mindenben csak ar­ra kell gondolni, hogy van feleség, akiért élünk, ha­lunk. Hát még, ha gyermekek is lesznek! Viktor felfohászkodott. — Mindenről lemondanék én, csak megkaphatnám Líviát! — No majd beszélek én a bátyjával, vikomte, — határozta el magát az öreg ur. — Ah, megtenné ön ezt, öregem? — Ezer örömmel! Hogy is ne tenném önért, vi­komte, kit fiam gyanánt szeretek. Viktor örömében az öreg nyakába borult. — Édes jó atyafi barátom, — szólt csaknem köny­­nyezve. — Elérkeztem életem fordulópontjához, csak most ne hagyjon el engem! —Dehogy hagyom, dehogy hagyom! Sőt most már én is becsületbeli dolgot látok abban, hogy a mienk legyen a győzelem! Rokonszenvezem ugyan a magya­rokkal, de vigasztalhatatlan lennék, ha valamely rru\ gyár levente kiütné önt a nyeregből. No de ettől nem is félek. Beszélni fogok Ölömérrel! Viktornak most valami eszébe juthatott, mert ar­ca egyszerre elkomorodott. Az öreg ur észrevetet és kérdezte: — Talán van még valami nehézség? — Van, —- felelt némi habozás után a vikomte. — Egy teher van a nyakamon . . . a jó pásztor — Aha, tudom már! Arra kellett W a sok pénz, — kiáltott fel az öreg. — Szinte yganitottam. De nem szóltam semmit! A fiatalságnak egyszer ki kell tom­bolnia magát! Egyszerre azonban véget kell szakítani. Ilyen viszonyok örökké nem tarthatnak. Hogy hívják azt a terhet? — Clairctté-nek. — Szép-e? — Elég csinos! És ami a legrosszabb a dologban, most tűnik csak ki, hogy a kicsike szeret engem. — Tehát már tudtára adta, hogy szakítani fog vele? — Még csak annyit mondtam neki, hogy magán­ügyben falura utazom. Erre egész magánkívül lett! — Komédia, — legyintett a kezével az öreg. — Ne higyje öregem. A kicsike azt hitte, hogy miatta anyagi zavarokba jutottam! Erre önként ajánl­kozott, hogy kiköltözik a fényes lakásból, amit tartot­tam neki, lemond a fogatokról, sőt adósságaim kifize­tésére felajánlotta összes ékszereit és megtakarított pénzét. ,Az öreg ur felfigyelt. — Ez már valami! Ugylátszik erről a részről ko­moly veszély fenyeget bennünket. No de sebaj! Majd csak ezt az akadályt is elhárítjuk! Talán csak felhe­­vülése első pillanatában mondhatta, hogy mindenről képes lemondani! De azért még sem lesznek képesek rá, amikor tettre kerül a dolog. Ez a Clairette is csak olyan mint a többi. A legrosszabb esetben kielégítjük őt egy csomó pénzzel és a dolog rendben lesz. Bízza csak rám, vikomte! Holnap bemegyek Párisba s első dolgom az lesz, hogy beszélni fogok vele! — Még ne, — mondotta a vikomte. — Miért nem? — vetette ellen a gondnok. — Az a legelső, hogy azt a kölöncöt lerázzuk. Ha ön komo­lyan nősülni akar, akkor ennek a Clairettenek sem sza­bad léteznie önre nézve! Akkor el kell égetni maga mögött minden hidat, mely ő hozzá vezetne. Irgalom nélkül szét kell tépni minden köteléket, mely őt hoz­zá fűzné. De amint mondám, bízza csak reám, eligazí­tom vele a dolgot ... — De ne légyen kemény iránta! Végre ő nem oka semminek. — Ne féljen semmit! Él szoktam én találni az iga­zi hangot! Kemény, vagy kíméletes vagyok, ahogy a körülmények magukkal hozzák. Egyébiránt mit mon­dott neki, vikomte ur? — Csak magánügyeket említettem fel neki; szív­ügyemet ő nem is gyanítja! — Helyes! Majd csinálok én vele valamit! 34. FEJEZET A két versenytárs. A nagy lóverseny napja elérkezett. Végtelen hosz­­! szu kocsisorban vonult ki a párisi előkelő világ a ver­senytérre. A diszes fogatokban ragyogó toilettekben pompáztak Páris delnői. Volt köztük akárhány, ki még ezen a nagy napon is merész volt maga hajtani könnyű kabriolet j ét. A tribünök egymásután megteltek előkelő közön­séggel. Aki a politikai és társadalmi életben, vagy a művészet terén számot tesznek, azok mind megjelen­tek, hogy emeljék a nagy nap fényét. Képviselők,''szenátorok, magas állami hivatalno­kok, miniszterek, maga a köztársasági elnök is, mind kijött ünnepelni a francia dicsőséget, tüntetni a fran­cia nemzet elsőbbsége mellett. Elemér is nagyban készült. Lívia számára már el is hozták a ruhát, mely Wort műtermében kizárólag erre a célra készült. Az öltözék nagyszerűen sikerült és Lívia, mint a nevelőnő mondta, csodaszép lesz ben­ne. Az öltözékkel összhangzásban állott a kalap, kesz­tyű, napernyő, sőt az ékszer is. Mindezt természetesen hosszú tanácskozások előzték meg, mert csak ilymó­­don volt lehetséges elérni azt, hogy minden stilszerü legyen. Líviának mindezekről még csak egy év előtt is, halvány sejtelme sem volt. Nem is hallotta, mi fán te­rem a stilszerüség az öltözékben. Egyszerű karton ru­hácskájában, vígan futkározott az erdőben, virágokat olyanokat ismert, melyeket az anyaföld nemzett, más­nemű csillogást, mint a harmatcseppet, nem ismert. És most egy olyan ruha van rajta, mely ezeröt­száz frankba került Worthnál. A kalap hatvan frank, a napernyő harminc frank. Fülében a gyémántbouton ezer frank! A gyémántnyakkötő tízezer frank! Lívia egész magánkívül volt s váltig azt mondo­gatta, mit szólna az ő nevelő atyja, ah most látná őt! A nevelőnő ezért megintette s azt mondta, hogy az egyszerű erdőőrt többé ne hozza elő. Lívia ugyan nem tudta megérteni annak az okát, de azért engedel­meskedett. A nagy futtatást megelőző napon nagy meglepetés érte őket. Minden előzetes bejelentés vagy értesítés nélkül vendéget kaptak hazulról! Ezen vendég nem volt más, mint Vereskövi Alfréd báró. Elemér volt legjobban meglepetve, de azért ba­rátságosan fogadta unokaöccsét. Livia gyöngéden el­pirult, midőn kezét nyújtotta Alfrédnek. — Ugye nem hittétek, hogy eljövök? — mondotta Elemérnek. — Megtudva címedet, nem volt tovább nyugtom. Ide kellett jönnöm, hogy élőszóval hirt adjak neked az otthon történtekről. — Mi van a perrel? — kérdezte Elemér. — Le van tárgyalva! Dinnyés tíz esztendőt ka­pott, György hármat. Ami pedig Dinnyés panaszát il­leti, azt nem is tárgyalták. Etckintctben tehát nyugodt lehetsz! Elemér erre mosolyogva jegyezte meg: — Meg vagyok győződve Alfrédem, hogy nem éppen csak azért jöttél utánam Párisba, hogy ezt ne­kem, hírül adjad. — Még nem vagyok készen. Elemér, — válaszolt Alfréd. — Most jön a java. Levél jött a kolozsvári rend­őrkapitánytól, melyben ama nézetének ad kifejezést, hogy Kömlőváry gróf nem veszett el ama rémes ka­tasztrófa alkalmával. Elemér felszökött. — Hát Ilonka? — kérdezte izgatottan. — Valószínűleg az sem! Egyébiránt elhoztam a rendőrkapitány tudósítását, olvasd el magad! Elemér mohón kapott a levél után s elolvasta. Sze­me ki volt meresztve s úgy nézett maga elé egy percig. — Eltűntek, — mormogta maga elé. — De hova? Mint történhetett, hogy az a bitang ismét magával vihette? Úristen! Hozz már egyszer világosságot ebbe az ügybe! Izgatottan járt le és fel a szobában. A hir, amit Al­fréd hozott, egészen kizökkentette őt abból a kerék­vágásból, melybe életfolyása a komlővári katasztrófa óta lassankint beletörődött. Elvégre még mindig jobb volt halva tudni nejét, mint egy gonosz ember kezében! Ezen tudósítás most egyszerre feldúlta nyugalmát, melyet egy nagy beteg­ség árán tudott csak megszerezni magának. Ilonka tehát életben lenne? De vájjon hova vihette őt az a gaz Kömlőváry? Szinte hihetetlenül hangzik! Végre megállóit Alfréd előtt s kérdezte: — Vájjon mi a te nézeted? Lehetségesnek tartod, amit a rendőrkapitány mond? — Miért ne lenne lehetséges? A kastélynak volt egy földalatti útja, melyen át elmenekült. — De lehetetlen, hogy Ilonka vele ment! A kas­télyba csak el bírta csalni, mert Ilonka akkor még hitt neki és bízott benne. De másodszor már csak el nem nent vele! — Én Istenem, sok módja van annak, hogy elvi­gye. Egy olyan tapasztalt gazember, mint Kömlőváry, bizonyába ki tudott valamit találni. Elemér nyugalma oda volt. E naptól fogva az ér­telmeknek olyap háborúja dúlt benne, melyről sejtel­me sem volt. Lelkivilágába olyan visszás érzések nyo­multak, melyekről számot nem adhatott, mélyek egész mostariig, ismeretlenek voltak előtte. Szinte bosszús volt Alfrédre, hogy ezt a hirt hoz­ta neki. Most újra kezdődik a küzdelem! De voltakép azt se tudta, hol kezdje? Hol keresse Ilonkát? Merre vette útját Kömlőváry? De vájjon egyáltalán igaz-e. hogy Ilonka életben maradt? Elemér rajta kapta magát azon, hogy jobban sze­retné, ha nem úgy lenne, amint a kolozsvári rendőr­­kapitány gyanítja. A történtek után jobb lenne, ha Ilonka már nem lenne életben. Alfréd jelenléte szinte terhére volt. —- Bocsáss meg Alfréd, —■ szólt oly hangon, mely­nek érdességét hasztalan igyekezett leplezni. — Most egyedül óhajtanék lenni, Írni akarok a kolozsvári rend­őrkapitánynak! — Kérlek, nagyon szivesen magadra hagylak! — válaszolt Alfréd. Majd átmegyek Líviához . . . — Nem! — kiáltott Elemér szinte parancsolólag. — De csakhamar észre vette magát és valamivel sze­­lidebben tette hozzá: Most ne háborgasd őt. Most na­gyon sok dolguk van a próbálásokkal. Holnap lesz a nagy lófuttatás, a grand-prix napja! Már egy hét óta egyebet se tesznek, mint mindig csak próbálnak és pró­bálnak, egyszer ruhát, egyszer kalapot, majd a többi hozzávalót. Remélem, holnap velünk jössz. Számodra is lesz hely a négyes fogaton. — Teringettét, ugylátszik ki akarsz tenni maga­dért! — Be akarok mutatni egy magyar négyesfogatot. — válaszolt Elemér. — De most hidd el, egész meg vagyok zavarodva. A gondolat, hogy nőm ama gazem­ber kezében van, iszonyú reám nézve. (Folytatjuk.) így gyakorlatoznak az indonéz katonák, amióta Si'karno pin jk á11~n dó készültséget rendelt el az uj gaiaeat-kerLúes -r.r.urz- -STEARNS BÍRÓ MEGYEI BIRÓJELÖLT CLEVELAND, O. — John J. Mahon, megyei bíró elha­lálozásával megüresedett bi­­rói székre, melynek időszaka 1967 január 4-én jár le, négy demokrata jelölt adta be pá­lyázatát. Huszonnégy órával Mahon bíró szerdán bekövetkezett halála után négy jogász, köz­tük egy városi biró, folyamo­dott a szükséges papírokért a Board of Electionnál. A folyamodás sürgősségét az idézte elő, hogy szerda dél­után 4 óra a határideje a pá­lyázatnak. Eddig az időpont­ig minden jelöltnek 100 re­gisztrált demokrata aláirásos ajánlását kell" megszereznie. A Cleveland Bar Associati­on hétfő délre tűzte ki a ha­táridőt, hogy benyújtsák a jelöltek neveit ég képesitéseit, az ügyvédszövetség támoga­tása céljából. A négy demokrata jelölt: Stearns József, városi biró, Thomas L. Osborne, megyei ügyészhelyettes, John J. Si­­bisan, ügyvéd és helyettes fő­ügyész és Frank J. Azzarello, aki 35 éve ügyvéd. 7.ÜLDAE 1 Családi örökség POZSONY. — A csehszlo­vákiai katolikus hetilap, a Katolioké Noviny azt írja, hogy a morvaföldi Rajhradon másfél évszázad óta ugyanan­nak a családnak a tagjai vég­zik a község két templomábaín a sekrestyési szolgálatot. * Stejskal Prokop volt az eS- ső, aki negyvenéves templomi szolgálat után halt meg 1847- ben. Fia, Stejskal Ágoston kö­vette apját ebben a hivatás­ban, aki hatvan éven keresz­tül hűséges gondozója volt a két templomnak. 1915 óta az ö uonkája, Hornik Ágoston viszi tovább a sekrestyééi örökséget egészen napjainkig. Miként ősei, ö is hűséggel gon­dozza azt a templomot, ahol házasságot kötött és arany­­mennyegzős áldást nyert. MEGBOLONDULT? MOSZKVA. — Néhány év előtt világszenzáció volt Pon­­tecorvo olasz származású an­gol atombudós szökése a Szov­jetunióba. Miért szökött? Mi­ért lett hazaárulóvá? Megbo­londult? Most Ponlecorvo feleségét elmebetegség támadta meg, egy moszkvai elmegyógyinté­zetben ápolják. Ä férjgyilkosság nem sikerült BUDAPEST. _ Hollós Já­nosáé 27 éves asszony meg­mérgezett négy embert, igy akarta kipróbálni a mérget, amelyet a férjének szánt. De bűne kiderült, mielőtt még férjének beadhatta volna a halálos mérget. Halálra ítél­ték és már ki is végezték. REKORD RENO, Nevada. — Nevada állam nemcsak arról neveze­tes, hogy ott van az ameri­kai válóparadicsom, ahol a gazdagok és a holly woodi csil­lagok expressz válást kapnak, hanem arról is, hogy ott van az ország legragyogóbb já­tékkaszinója és.ott történik'a 'egtöbb öngyilkosság — 100,- 000 lakosra 26 öngyilkosság esik. HALLOTTA MÁR ... . . . hogy a New York kikö­tőjében álló Szabadságszobor Franciaországban készült, a francia nemzet ajándéka volt Amerika számára. A szobor elkészítése 12 évig tartott. Aztán darabokban szállítót«? vw*~ - vt—:~av~

Next

/
Thumbnails
Contents