A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-06-15 / 24. szám
Iria: SZÉKELY MOLNÁR IMRE A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; _________Founder; B. T, TÁRKÁNY alapított«_________ Megjelenik minden pénteken Published every Friday _____ Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőbég 6s kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22ad STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...............................$8.00 One Year ................................$8.00 Fél évre ..........................$5.00 Half Year ...............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio UJ, ZAVARTKELTŐ UN TAGOK Az Egyesült Nemzetek Szervezete julius elsejére tűzte ki Ruanda-Urundi fügetlenségének napját. Aligha lehet kétség, hogy az országot a UN — magának a bennszülött lakosságnak a kérelmére — kettéosztja. Ruanda- Urundi valamikor német gyarmat volt, legutóbb pedig belga proktektorátus. A lakosság 85 százaléka a Bahutu törzshöz tartozik s ezt a többséget, nemzedékek óta a hatalmas és befolyásos Watusi törzs tagjai vezették, diktatórikus módon. Az elmúlt évben tartott választások alkalmával, amelyeket a UN ellenőrzött, természetesen, a Bahutu törzshöz tartozók győztek. A választásokat megelőzően néhányszáz Watusi törzsbelit meggyilkoltak. A választások után Ruanda önálló köztársaságnak jelentette ki önmagát, a Babutuk demokratikus uralma alatt. Urundiban, a Watusi törzsbeliek irányításával, olyan államforma jött létre, amely hozzávetőlegesen a királysághoz hasonlit. Akár elhalasztja a UN a hivatalos függetlenségi nap deklarálását, akár nem, sokáig már lehetetlen késleltetni. A függetlenség után pedig az Egyesült Nemzetek Szervezete “gazdagabb” lesz két uj, kicsiny, zavartkeltő taggal. VALLOMÁS Azt mondja, hogy az embereknek több pénzük van, mint amennyi szükségleti cikk a picra kerül. A kereslet és a kinálat egyensúlya megingott. Ezen a bajon csak úgy lehet segíteni, hogy felemeljük egyes nélkülözhetetlen vagy csak nehezen nélkülözhető cikkek, például hús és vaj, árát. Ugyanakkor, hogy több élelmiszer kerüljön a piacra, engedményeket kell tenni a farmereknek, meg kell nekik adni termésük és terményeik megfelelő árát. Azt mondja ... Ki mondja ezt? Kapitalista gazdasági szakértő? Nem. Nikita Kruscsev mondja ezt. És amikor ezt mondja, beismeri, hogy minden gazdaságban, a felülről dirigált kommunista gazdaságban is, érvényben vannak a gazdasági élet törvényei: a kereslet és kinálat egyensúlyának törvénye és az a nem kevésbbé logikus törvény, hogy kényszer nélkül senkisem ad el valamit kevesebbért, mint amennyibe az magának került. A profitra igyekvés tehát nem megvetendő, vallja be a kommunistáknak jelenlegi pápája. Másképp beszél most, mint beszélt azelőtt, amikor bejósolta, hogy 1960-ban hús és vaj termelés dolgában a szovjet felül fogja haladni az amerikai termelést. És ha ez a jóslása nem vált be, vájjon hisznek-e ezután — ha ugyan eddig is hittek — alattvalói abban a jövendölésében, hogy még ennyi meg ennyi év múlva az egész vonalon, a termelés és az életszínvonal tekintetében, le fogja pipálni Amerikát és el fogja temetni Amerikával együtt az összes országokat, ahol a fent felsorolt gazdasági törvények érvényesülnek. ; LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG A szovjet-propagandára mért érzékeny csapást egy francia építészmérnök, aki nemrégen érkezett haza moszkvai útjáról. A mérnök a sajtó képviselőinek elmondotta, hogy a szovjet lakóházak építése és berendezése rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Nagyon ritka az olyan 5—6 emeletes ház, amelyben felvonó működik. Az előre elkészített épület-alkatrészeket gyakorlatlan női segédmunkások állítják össze, majdnem mindig hibásan. A külföldinek, aki Moszkvába kerül, bizonyára elsősorban ezeket az uj házakat'mutatják meg. A kirendelt idegenvezető lelkesen magyarázza: milyen rövid idő alatt épültek fel az uj lakónegyedek. Az idegen azonban nem teheti be lábát ezekbe a házakba, mintahogy seholsem nézhet a dolgok, eredmények mögé. A szakember azonban azonnal látja, hogy a valóságban minden másképpen fest, mint a szovjet propaganda-közleményeiben. Látszat és valóság mérföldos távolságban állnak egymástól. Beszélgetés Dieíenbaker miniszterelnökkel A Royal York hotel nemcsak Toronto, de egész Kanada legszebb, legnagyobb szállodája. Egy kis városrész, felhőket súroló emeleteivel, töméntelen szobáival, mindenrendű üzleteivel, hatalmas termeivel, amelyekben bálokat rendeznek, pártikat tartanak és itt bonyolitják le a rendkívül népes társadalmi összejöveteleket is. Híven a hagyományokhoz, itt tartotta választási sajtófogadását Dieíenbaker miniszterelnök a szálloda Manitoba termében. Erre az akalomra díszbe öltözött a terem, a falakon ott ékeskedett a tartomány címere: a bika. Ez volt beleszőve a parkettet takaró puha szőnyegbe, a festményeken is a vadászat egyes mozzanatai láthatók: kutyáktól vontatott szánkók, rénszarvasok, prémekbe bugyolált, elégedett arcok, egy gazdag tartomány boldog emberei, akiknek van idejük szórakozni. Az emelvényen Dieíenbaker miniszterelnök, előtte a székeken az újságírók; nők, férfiak, kivonult a rádió, a televizió; berregve zúgtak a felvevő gépek masinái: valóban történelmi időt pergetnek majd a nézők elé. A tegnapot, ami megszüli a holnapot. S erre a holnapra kiváncsiak az emberek .. . Ezért a sok hü-> .ó, láz, feszültség, fény és árny, szavak s mondatok. Minden-minden, ami hozzátartozik ehhez a mai bizonytalan, gyötrelmes, sok titku élethez. A miniszterelnök kipihentnek látszik, rugalmasnak, frissnek, akit tartalommal tölt meg ez a hajszás izgalom, utazgatás, beszédek, az emberekkel való érintkezés fáradtsága, mikor meg kell győzni őket a maga igazáról és építő programjának helyességéről. Több mint száz újságíró ostromolja és ő nyugodtan, mosolyogva válaszol, megfontoltan, kimérten, mert tudja, hogy az újságokon keresztül egy nagyhatalom választó polgáraival beszél. Szelíd mosolya mögött érezni a hivatástudat méltóságát, amivel tartozik magas és felelősségtelejes állásának. —Igen, az államháztartás deficites — vallja be az első kérdésre adott válaszában, — de azért van, mert I961-62ben ezer millióval többet adtam a tartományi kormányoknak, hogy emelni tudják az életnívót, több embert foglalkozhassanak, csökkentsék a munkanélküliséget. Az elet rohamléptekben halad és nekünk lépést kell tartani az idővel . . . Közelesen száz éves lesz Kanada és én ennek az újabb száz esztendőnek raktam le az alapjait. Azt a fundamentumot, ami megtartja. . . — A Gallup szerint — záporozzák tovább a kérdést — a liberálisok jobban állnak és győzni fognak. Mosolyogva válaszol: — Ezt a jóslatot már ismerem. Ezt mondták 1957-ben is és ennek dacára mi győztünk. A Gallup Truman amerikai elnöknek is bukást jósolt s csak természetes, hogy elnökké választották. Soroljam tovább? . . . — Mi lesz az angliai kereskedelemmel? — Ez az egyik legfontosabb kérdés, mert Kanada része a brit piacon évi 900 millió dollár, összkivitelének 15 százaléka, aminek a javarésze most kockán forog. Az angol piac ad munkát és megélhetést Quebec fémolvasztó iparának, a Rockies cink és ólombányáinak, a tengerparti országrészek papírgyárainak, az északi fatermelésnek és a prérik mezőgazdaságának. De ha Britannia csatlakozik a Közös »Piachoz a kanadai termékek javarészét veszélybe dönti az európai konkurrencia. — Nekünk ezzel a kérdéssel kapcsolatban az az álláspontunk — mondja, hogy szabad kezet adunk Angliának: csináljon azt, amit akar! Kanalát nem éri károsodás, már megállapodtam az uj szerződésben, a módozatokat letárgyaltuk és csak a formaságok vannak hátra, hogy a megállapodások életbe lépjenek. Kanadának kereskedni kell az összes nemzetekkel, a kommunistákkal is, persze ez nem jelenti azt, hogy a háborús előkészületet szolgáló nyersanyagokat is adjunk el nekik. Kereskednünk kell, ha élni akarunk! — Óhajt-e segíteni a hongkongi menekülteken? — Akarok — feleli energikusan — egyelőre száz családot engedünk be és küldtünk élelmiszert, ruhaneműt és gyógyszert. Kanada a magyar menekültek előtt is kitárta kapuit 1957-ben és dicsérettel elismeréssel nyilatkozom róluk: nagyszerűen beleileszkedtek a mi életformánkba .kiválóan megái lták a helyüket. — Mi van a szovjet gyarmatosítással? — Az erre vonatkozó javaslatomat már beterjesztettem az Egyesült Nemzetekhez: meg kell akadályozni a szovjet gyarmatosító terjeszkedését. Követeljük: adja vissza a rab nemzetek szabadságát. (Ennél a pontnál elsőnek említette Magyarországot!) — Küld-e csapatokat Thailandba? — Nem küldök. Katonáink csak az Egyesült Nemzetek parancsára mozgósithatók. így is elég van belőlük túl a határokon. Dieíenbaker miniszterelnök, válaszolva a sok kérdésre, elmondotta, hogy az ország lakosságának 80 százaléka kevesebb adót fizet most, mint 1957-ben. Különösen vonatkozik ez a kis vállalatokra, amelyeknek minden kedvezményt megadnak. Az országban csökkenőben van a uunkanélküliség, soha annyi ember nem dolgozott, mint most. A sajtófogadás után beszélgettem Dieíenbaker miniszterelnökkel. Kérdeztem, hogy mit üzen a magyaroknak, remálhető-e enyhülés az ottani viszonyokban, csak annyi legalább, hogy látogatóba haza mehessünk félelem nélkül? — Én egész életemben sokat voltam és vagyok magyarok között. Egész szivemmel szeretem őket. Sajnos, nagyon nehéz a nyelvük, nem tudtam megtanulni. Nagyon sokra becsülöm ezt a tehetséges, szorgalmas népet. Az én kormányom minden kedvezményt megad, hogy tudásuk szerint érvényesüljenek. Én tudom, mennyit szenvedtek a kommunizmusban. Harcolok a szabadságukért és hogy látogatóba haza mehessenek — azt hiszem a közeljövő ezt a problémájukat már me^ is oldja. 1 Mikor elbúcsúzunk, magyarul mondja: köszönöm, az Isten éltesse — “ennyit megtanultam” — és mosolyog magabiztosan, tudatos bizakodással, ami egy kicsivel már több, mint a reménykedés. . Székely-Molnár Imre ELHUNYT KEDVESEINK EMLEKERE Közvetlen hozzátartozójának a haláláról nem szívesen ir az ember. Ma, 12 év után is összeszorul a szivem a fájdalomtól, ha rágondolok, hogy miért kellett nekem egyedül kijönni Magyarországról az én drága gyerekeimhez, miért nem jöhetett szegény édesapjuk is? Miért kellettet elrabolni a halálnak idő előtt? De erre a miért-re nincs felelet, csak azt mondhatjuk, hogy a jó Isten igy találta jónak és ebbe nekünk, gyártó embereknek, bele kell nyugodnunk. Vagy ott van az a 39 éves soproni unokatestvér, aki boldogsága teljében hagyta itt szerető hitvesét és két szép fiacskáját! Miért? miért? — felelet erre sincs, Isten akarata igy rendelte el. Otthon novemberi zord időben tartottuk meg és tartják ma is a halottak emlékezetét. Itt a legszebb hónapban, májusban adnak neki helyet, talán azért ,hogy szebben fel lehessen díszíteni kedveseinek sírját a sok szép virággal. Vannak kevésbbé fájdalmas emlékek, amikre csak úgy mélabusan gondolunk. És hogy milyen csodálatosak az élet utjai, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy az ember évtizedek elmúltával kijön ide Amerikába és itt hallja még, hogy az a fiatal segédlelkész, aki tégedet otthon Karcagon egyszer megkonfirmált, itt kint halt meg nemrégiben. Ki hitte volna akkor, hogy valaha mindkettőnknek amerikai földben ássák meg a nyugvóhelyét? Egy igen szomorú emlékem; két év előtt elhunyt drága jó volt magyar tanárom, Szeőke Kálmán, aki a karcagi polgári leányiskolában csöpögtette a fejünkbe a magyar történelmet, a magyar irodalmat és azt a rengeteg gyönyörű Petőfi verset. Az ő kedvéért képesek lettünk volna ezer verset is megtanulni, mert a negyedikes lányoknak a bálványa volt. Kitűnő tanár és ahogyan mondani szokták, igazi leányálom! Tizenketten voltunk csupán, valóságos úttörők, mert akkoriban még igen kevesen taníttatták a leányaikat valami kenyérkereseti pályára, de mi mindnyájan tovább akartunk tanulni és állásba kerülni. Mind csupa lelkes, kitűnő tanuló, eszes, okos mintagyerekek. Ennek az osztálynak volt a kedves magyar tanára Szeőke, aki a fiú főgimnáziumban mint rendes tanár működött, nálunk pedig kisegített, mert tanárnő hiány volt. Nagy szívfájdalommal vettük tudomásul, mikor megláttuk, hogy nem pályázhatunk rá, mert már nős ember. És amikor a feleségét megláttuk, tökéletesen le voltunk sújtva és beláttuk, hogy mi 14 éves csitrik nem kelhetünk versenyre olyan gyönyörű nővel, mint amilyen a tanár ur felesége, a Baráth Margit volt. Ha karonfogva végigmentek az utcán, mindenki megfordult utánuk, olyan csodálatosan szép emberpár voltak. Boldog családi életet éltek, amig a hirtelen halál fiatalon, alig 30 éves korában el nem ragadta mellőle feleségét. Azután elkerültem a városból, sőt az országból is, és csak innen kerestem fel soraimmal kedves tanáromat, 1959-ben. Akorra már egy megtört öregember lett belőle, amint Íratta a sógornőjével, mert az ő szemei már nem láttak tisztán. Hullottak a könnyeim, amikor olvastam jóságos sorait. és a szelíd, megszokott megszólítását: “Kedves Kornéliám.” Mindig igy hivott az iskolában is és tudtam, hogy én voltam a legkedvesebb tanítványa. Büszke volt rám, hogy soha mulasztáson nem ért és nagyon szerettem a tantárgyát, az irodai om-történetet. Az én időmben a tanár s tanítványa között sokszor fejlődött ki meleg barátság és most, évek múltán is szeretettel gondoltunk egymásra. Sajnos, nem sokáig levelezhettem vele, mert már akkor nagybeteg volt s rövidesen meghalt. Emlékét kegyelettel őrzöm. Sokat szenvedett életében, mert két feleséget temetett el és egyetlen tanár fia 1946-ban önkezével vetett véget életének, mérhetetlen bánatot okozva apjának. Egy másik szomorú emlékem is van Karcagról. Iskolánknak az igazgatónője, a ma is élő özv. Horváthné, Bányai Gratianna volt. Méltóságteljes, fejedemi jelenség. Ha végigment az iskola folyosóján, az volt az érzésünk, hogy csakugyan fejedelmi családból származott, mert utolérhetetlen büszke fej tartással nézett le reánk, kis diáklányokra, és ha elsuhogott mellettünk, mindenki lapult és örült, ha nem szólította meg. Amikor bejött az osztályba néha, helyettesíteni egyik-másik tanárnőt, ha valamelyik beteg volt, és pattogó, kemény hangon elkezdte olvasni a névsort, hogy Boros, Dobosi, Ernst, Hering, Kis és Kis, stb. Aszivünk a torkunkban dobogott s sok jeles tanuló csak dadogva tudott neki felelni, mert a keménysége megijesztett bennünket. Engem nem kedvelt különösképen, ő a gazdag lányokat szerette. És egyszer komoly nézeteltérésünk is volt. Rettenetes szigorúan neveltek bennünket akkoriban. Bezzeg nem volt szabad egy 14 éves leánynak egy fiúval végigmenni az utcán még nappal sem, nemhogy este. Ha télen csoportosan elvittek a gimnázium udvarán levő korcsolyapályára, vagy valamilyen ünnepségre, legalább három tanító kisért bennünket és árgus szemekkel vigyáztak, hogy nem beszélget-e valamelyik diáklány talán egy kicsit melegebben egy fiúvá, mint ahogyan azt az illemszabály megengedi. De Petőfi örökbecsű versét idézem: “A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet ...” Hát volt köztünk egy-két bátrabb leány is, aki bizony elment délutánonként sétálni az “ideáljával”. Hát egy szép napon, mint mindig, jókedvűen és vidáman robogok be az iskolába. A lányok rögtön megrohantak, hogy azonnal menjek a tanáriba, mert az igazgatónő, a Gráci néni hivat. Azonban nem volt rá időm, mert csengettek és a felvigyázó leadta a vészjelet (gyönge fütty), hogy jön az egész tanári kar, — gyorsan mindenki a helyére! Zord arcokkal léptek be és nekem úgy tetszett, hogy mindenki engem néz. Még a jóságos Berta néni, az osztályfőnökünk is szigorú szemmel vizsgálgatott. Ijedten vártuk, micsoda vésztörvényszék fog itt alakulni, mert ismertük a Gráci nénit, ő nem jött hiába. Imádkozás után állva kellett maradni és rögtön csattant a parancs: Jöjjön ide a katedra elé K. Kornélia! Éreztem, hogy a vér kifutott az arcomból és a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Berta néni már részvéttel nézett rám, az ő gyerekei voltunk és ő védett bennünket, bármit csi-Irla: GALÁNTAY JENŐNÉ náltunk is. Szelíden szólt: Gyere kislányom és felelj őszintén a kérdésekre.” Kitámolyogtam. Az igazgatónő feltette a kérdést, hogy miképpen mertem az iskola szabályait átlépni és délután a városháza kertjében egy fiúval kézenfogva sétálni? Szörnyűség, mondta egy-két idősebb, gyermektelen tanárnő. Nem tudonve, hogy ezért ki is csaphatnak? — kérdezi a Gráci néni! És mielőtt védekezésre gondolhattam volna, már korholt is úgy istenigazában. Az első percben csak révedezve néztem körül, gondoltam, hogy itt valami tévedés lesz, hiszen én egész délután otthon voltam. Aztán megpillantottam legkedvesebb barátnőm és névrokonom arcát és már tudtam, hogy ő volt. Valaki árulkodni akart reám és vele tévesztett össze, mert a termetünk egyforma volt, az egyenruhánk is, mert igen szerettük egymást, csak abban különböztünk egymástól, hogy ő egy rendkívüli szépség volt és az egész gimnázium bolondult érte, s a szépsége mellett igen gazdag lánya volt egy földbirtokosnak. Édesanyja nem élt, őt a nagyanyja nevelte s szeretetből bizony többet megengedett neki a kelleténél. Már volt egy komoly udvarlója és alig várták az év végét, hogy eljegyezzék egymást. Ő sétált a városháza kertjében! Drága kis barátnőm könyörögve nézett rám, hogy el ne áruljam es én a Gráci néni szigorú szavaira csak azt válaszoltam, hogy nem én voltam. Akkor mondd meg, ki volt, faggatott egyre. Hallgattam és összeszoritottam a számat . Tanári konferencia elé vitték a dolgot, de valami kiszivároghatott az igazgságból, mert sem a fejemet nem vágták le, sem ki nem csaptak, hanem másnap Gráci néni az egész iskola előtt kijeentette, hogy nem én voltam a bűnös. így lekerült napirendről az én szerény személyem. Én nem árultam el soha kis barátnőmet, de az osztálytársak mind tudták, hogy ő volt és engem hősként ünnepeltek. Szegény kis barátnőm mindamellett nem lett boldog. A vőlegénye megtudta, hogy az édesanyja tüdőbajban halt meg és attól tartott ,hogy Ilonka ezt örökölte, és felbontotta az eljegyzést. És a drága, szép kislány, 16 éves korában eldobta magától az életet, amelyet pedig annyira szeretett. Óh, milyen szomorú emlék ez, még 50 év távlatából is! M ÖRÖKIFJÚ Churchill volt angol miniszterelnök viselte sokáig ezt az értékes titulust. De az örökifjuság nála is vége szakadt. Akik az utóbbi időben látták, egyhangúan, arról tanúskodnak, hogy Churchill legendás kondíciója nagyon leromlott. Alig tud járni, tekintete tétova, hires étvágya már a múlté. Régi háziorvosát sokat gyötri panaszaival. Az öreg doktor megunta a szermehányásokat, és kikelt magából: —Hiába zsörtölődik velem — emelte fel a hangját. — Maga már nem lesz fiatalabb! Mire Churchill mélabusan válaszolt: — Nem is akarok, doktor! Szeretnég még egy kicsit öregebb lenni. A Jó PÁSZTOR ~~
