A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1962-05-11 / 19. szám

7, OLDAE Irta: TÖLGYEST MIHÁLY — Az! Úgy megsajnáltam szegényt, hogy ki sem mondhatom. Váltig igyekeztem kihozni belőle valamit, de minden igyekezetem hajótörést szenvedett. Egyet­len egyszer éjnek idején álmában beszélt! Nem is any­­nyira beszéd volt az, mint rémült sikoltozás. Sátánról, iszonyú robbanásról, égő pokolról és ilyesmiről beszélt! Ön talán jobban tud ezen eligazodni nagyságos ur! — igaza van, az összefüggést én már tudom, de mindenekelőtt egy kérdésre feleljen: nem ismerte ön azt az urat? — Nem emlékszem, hogy öt valaha láttam volna. — Hallotta-e valamikor Kömlőváry Ákos gróf ne­vét? — Nem hallottam, uram! Ez a név teljesen isme­retlen előttem. — Már én tudom, hogy ez az állítólagos Magliani gróf Párisban Archibald Bulder név alatt szerepelt és óriási családokat vitt véghez. Ez az ember nem más, mint Kömlőváry Ákos gróf, ki otthon Magyarországon titkon egy rablóbanda feje volt. Nőm az ő kezébe ke­rült s a gonosz ember bűnös szenvedélyre gerjedt irán­ta, hosszas kutatás után végre kifürkésztem a rabló­fészket, melyben Ilonkámat fogva tartotta. E fészek at ő kastélya volt Erdélynek egy félreeső vadonjában! Hosszadalmas lenne mindent elmondani, csak azt em­lítem meg, ami nőm szomorú lelki állapotának megér­téséhez megkivántatik. Midőn Kömlőváryt a hatóság segélyével annyira szorítottuk, hogy meg kellett volna magát adnia, végső elszántságában a pincébe hurcolta Ilonkát, a kastélyt pedig légberöpitette, azzal a két­ségtelen szándékkal, hogy ezáltal minket is irtózatos halálnak adjon át. Ez a borzasztó jelenet az, melybe Ilonka beleőrült s megzavart elméjében megrögzött. — Szegény nagyságos asszony, — sóhajtott fel Darvainé. — De vájjon bizonvos-e, hogy csakugyan ő volt itt? — kérdezte Elemér. — Oh, egészen bizonyos, nagyságos uram! Hisz magyarul beszélt akkor éjjel, mikor rémlátása volt. Az volt első szava, amit én itt hallottam. De mielőtt ide jöttem, korábbi ápolói egyszer-kétszer hallották. Beszédjét nem értette senki. A német ápolónő azon­ban élt a gyanúperrel, hogy alighanem magyarul be­szél. így történt, hogy az igazgató ur magyar ápolónőt kerestetett s ezen a réven jöttem én ide. — Mondja csak Darvainé, miért akarta ön elszők­­tetni Ilonkát ? — Haza akartam vinni, mert ráismertem. — De miért nem közölte felfedezését az igazgató úrral? — Nem ismertem! Azt hittem, hogy ez is olyan Medgyesy-féle ember. — Bizony lelkem Darvainé rosszul tette, hogy nem szólt! Akkor biztosan visszakaptam volna Ilonká­mat, igy azonban tán örökre elvesztettem! Ámde nem akarom magát hibáztatni. Maga jó akart s csaknem életével fizette meg ezt! — És nem lehetne azt az embert kinyomozni? A föld kerekségét csak el nem hagyhatta! — Ez igaz, de azóta talán már hatszor is megvál­toztatta nevét és külsejét. Ö ép oly ravasz, mint go­nosz s még a legéberebb rendőrséget is ki tudja játsza­ni. Most azért jöttem ide, hogy beszéljek magával s tulajdon szájából halljam, vájjon csakugyan Ilonka volt-e itt? Most újra hozzá fogok a kereséshez s ennek szentelem további életemet. Fájdalmasan felfohászkodott. Darvainé őszinte saj­nálkozással nézett rá. A sors mindent megadott neki, ami a boldogsághoz emberi fogalmak szerint megki­vántatik: fiatalságot, gazdaságot, előkelő származást, szép külsőt, szép feleséget! Ezt a sok jót azonban meg­­sokalván, a többit mind meghagyta, éppen csak egyet vett el, ami legkedvesebb volt s aminek elvétele örök­re boldogtalanná tette — elvette a feleségét! — Boldogtalanságomnak vége hossza nincsen, — szólt Elemér. — Szomorúságomat növeli nőmnek lelki állapota. Maga tüzetesebben foglalkozott vele . . . szól­jon, csakugyan gyógyíthatatlan lelki betegségben szen­ved? — Nekem szilárd meggyőződésem volt, nagyságos uram, hogy idővel kigyógyult volna. Már az én kezelé­sem alatt is nagy előhaladást tett. Még nem beszélt ugyan, de mindent értett. Legalább mindönt az első szóra megtett, mindent, holott azelőtt még inni sem akart. Nekem úgy szót fogadott, mint a gyermek. — Istenem, csak tudnám, hova vitték, — tördelte kezeit Elemér kétségbeesve. De csakhamar erőt vett magán. — Most Isten önnel, Darvainé, — mondotta. — Köszönöm, hogy nőm iránt oly jó indulattal volt. Nem szándékozik visszatérni Magyarországba? — Oh, nagyságos uram, nagyon szívesen mennék én? De ha kilépek a szolgálatból, akkor a magam költ­ségén kell utaznom, ennyi megtakarított pénzem pedig nincs! — Ezen könnyen segíthetünk, — jegyezte meg Elemér. — Én szívesen magammal viszem saját költ­ségemen, sőt még lakást is adok a kastélyomban egész addig, mig teljesen felgyógyul. — Oh, nagyságos ur, mily kegyes hozzám. — Ez úgyszólván kötelességem, — szólt Elemér. — Maga az én jó Ilonkámért áldozta fel magát, ennél­fogva nekem is kell valamit tenni. Mindannyian visszatértek Párisba s Darvainé is egyelőre a Gondolini villában nyert elhelyezkedést. A következő napon a nők magukra maradtak. Dar­­vainénak Lívia úgy lett bemutatva, mint Elemér ur nővére. Darvainé csodálkozott. Hogy lehet az, hogy Elemér oly sok ellenségeskedés után mégis kibékült nővérével? Később aztán eszébe jutott, hogy azt a bizonyos nővért, ki oly sok bajt csinált, voltakép Etelkának hív­ták. Ez pedig Lívia! Az első időben nem tudott mit gondolni. Úgy tet­szett, hogy Lívia kisasszony jóval fiatalabb, mint ami­nőnek Etelkát mindazok után, amik eddig történtek, gondolhatta. Már azt hitte, hogy a kisasszony nem is nővére Ele­mérnek, hanem csak annak adják ki. E gondolat igen kínos helyzetbe sodorta őt. Végre mégis feltette magában, hogy a dolognak a végére jár s igy szólt Líviához: — Már megbocsásson kisasszony, én úgy tudóm, hogy Elemér ur nővérét Etelkának hívták. — Ebben igaza van, nem is vagyok én az az Etel­ka, akit ön gondol. — Talán már meg is halt? — Oh nem! Jelenleg igen jó dolga van, mert férj­hez ment egy romániai herceghez. i — Igazán? — Úgy bizony! A herceg leglaább is húsz millió ura! — Szent Isten, csapta össze kezeit Darvainé. — Ez már valami! És hogyan ismerkedett meg vele Etel­ka kisasszony? Igazán el lehet mondani, hogy a gond­viselés utjai csodálatosak. — Őnála valóban azok voltak. — Elemér talán ki is békült vele? — Mit tehetett? A herceg levelet irt neki s Elemér meghajolt a kényszerhelyzet előtt. Nővérével családi tekintetből kibékült. Ami pedig engem illet, én fia­talabb nővére vagyok! Többet mondani nem tartotta szükségesnek. Dar­vainé látszólag be is érte ezzel, de azért kíváncsisága nem volt kielégítve. Keresett és talált is alkalmat, hogy beszélhessen a társalkodónővel, ki mellékesen igen sze­retett pletykálkodni. Tőle aztán meg is tudott mindent. Elemér ezalatt váltig azon törte a fejét, hogy mi­tevő legyen? Hol és merre keresse Kőmlőváryt, ki ed dig már két név alatt szerepelt Franciaországban. Eddig legalább ez a kettő jutott nyilvánosságra. De nem va­lószínű, hogy e nevek valamelyike alatt utazott eí. Ra­vasz iparlovag létére nemcsak nevét hagyta el, hanem bizonyára hosszú haját és szakállát is! Nem szenved kétséget, hogy Párist mint egészen más ember, más név alatt hagyta el. Okosabbat nem tehetvén, elment a rendőrségi pa lotába és a párisi rendőrfőnöknél jelentette be magát. A nagy urat rendszerint sokan látogatják, ez okbó! Elemérnek jó sokáig kellett várnia, mig bejuthatott hozzá. — Tudom már, miért jön, — szólt a rendőrfőnök ur. Legalább én nagyon szeretném, ha erélyesen ke­zükbe vennék az ügyet és a cselekvés mezejére lép­nének. — Nagyon helyes, — szólt erre a rendőrfőnök gú­nyosan. — De meg vagyok győződve, hogy ön lenne az első, ki erélyes cselekvésemmel egyáltalán nem len­ne megelégedve. — Előre biztosítom a rendőrfőnök urat, hogy na­gyon meg leszek elégedve, csak tetteket lássak egy­szer. — Jól van, — szólt a rendőrfőnök sajátságos hang­lejtéssel. — Ön tehát e perctől kezdve le van tartóz­tatva. — Hogy-hogy? — kérdezte Elemér hátrahökken­­ve. — A gonosztevő helyett engem akarnak bezárni? Micsoda felforditott világ ez? — Semmi felforditott világ! Ön módot nyújtott ne­ki, hogy innét elszökhessen. — Már megbocsásson rendőrfőnök ur, ön nagy tévedésben van. Én azt se tudtam, hogy Párisban van. — No már ez sok! — fakadt ki a rendőrfőnök bő­­szülten. — Talán bizony azt is el akarja tagadni, hogy mindennap érintkezett vele? Elemér elhült. — Én . . . érintkeztem volna vele? No már enge­­delmet kérek rendőrfőnök ur, ön tévútra van vezetve! Én azért jöttem ide, hogy panaszt emeljek ellene és elfogatását kérjem . . . — Helyette ön fog ülni, — kiáltott a rendőrfőnök. — Ön is ép oly bűnös, mint ő. Elemér fejéhez kapott, mind a két kezével. Már most nem tudta, ő van-e megbolondulva, vagy pedig a rendőrfőnök. — Uram, — szólt végül, — kénytelen vagyok megkérdezni, hogy voltakép kiről beszél ön? — Nos, arról a fiatal emberről, akinek ön segéde volt! A párbaj itt szigorúan tiltva van! És mivel az egyik főbünös már hazaszökött, ennélfogva a segédek­re fog kerülni a sor. Ön lesz az első! — De miért éppen én? — Azért, mert az ön megbízottja megszökött. Most ön fog helyette lakolni. — Jó, —szólt erre Elemér. — Ez most igen má­sodrendű kérdés ahhoz képest, mely engem tulajdon­képp ide vezetett. Ön bizonyára ismerni fogja névről Archibald Bulwert! — Oh, nagyon jól ismerem a jó madarat! — Ezt a Bulwert igazi nevén Kömlőváry Ákos­nak hívják. — Ah ne mondja! Talán magyar? —- Nemcsak magyar, hanem sajnos, még gróf is. — Ez már különös, — jegyezte meg a rendőrfő­nök meglepetve. — Nem téved ön? — Nem uram! Öt keresem másfél év óta! — De gondolja meg Lorántffy ur, hogy Archibald Bulwer egy nagyszabású iparlovag, aki itt óriási csa­lást vitt véghez. — Ön is bizonyára képesnek tartja őt erre, ha meg­mondom, hogy ez az ember otthon egy rablóbanda tit­kos feje volt. — Lehetetlen! — De ugyan, uram! Ez be van bizonyítva. Nőmet ő ejtette fogságba és jelenleg magával hurcolja. A rendőrfőnök egyik álmélkodásból a másikba esett, midőn Elemér mindent elbeszélt neki. Előadását igy fejezte be: — Hogy Archibald Bulwer és Kömlőváry Ákos égy és ugyanaz a személy, erre nézve feltétlen bizonyí­ték Bernardy bankár fonográfja. Sok nevezetes férfi hangja között megvan az övé is örökítve. Erről a hang­ról ismertem rá. — E szerint hát semmi kétség, hogy Archibald Bulwer az ön által keresett Kömlőváry gróf lenne, — jegyezte meg a rendőrfőnök. — De sajnos, ahogy az ön kezéből kisiklott annak idején Kömlőváry, úgy a mienkből ezúttal kisiklott Bulwer. Teljességgel sem­mit sem tudunk felőle! Nem tudjuk merre vette útját. — Tán Londonba ment! — Meglehet, de még eddig semmi hírünk sincs felőle. Pedig értesítettem a londoni rendőrséget! — Akkor hát nincs remény, — sóhajtott fel Ele­mér. — Egyelőre semmit sem mondhatok, Loiántffy ür! De az én embereim elkövettek mindent, hogy nyo­mára akadjanak, de még eddig eredménytelenül! Mi pedig át nem mehetünk sem Angliába, sem más idegen országokba nyomozni. Ehhez csak itt van jogunk! — Majd hát átmegyek én, — jelentette ki Elemér. — Előbb ama végzetes párbaj miatt törvényt kell állniok. — Engedelmet kérek rendőrfőnök ur, én teljesen korrektül jártam el, én mindenképp meg akartam gá­tolni a vérontást. Kibékíteni igyekeztem őket minder iron. A vikomte volt leginkább az, aki hallani se akart érről! Ahogy kiejtettem az első békéltető szót, ő mind járt tüntetőleg levetni kezdte ruháját. Ugyan Ö volt az is, aki az én nem találásokról hires pisztolyaimat visszautasította és jobbakat vett ki a kocsijából; ezei ólom golyóra voltak töltve, mig ellenben mi segédek, csak csokoládé golyókat akartunk használni. Én tehát egyáltalán nem vagyok hibás. — Ha az ön megbízója itt lenne, higyje el, önt nem is bántanánk. De megszökött, ennélfogva csak is önt vehetjük elő. Fia a vikomte felgyógyul, Isten neki, be szüntetem a vizsgálatot. De ha belehal, akkor komolyai' kell venni a dolgot. Egyelőre tehát arra kérem, szives kedjék egy ideig még itt maradni. Ami pedig Bulwer: illeti, legyen meggyőződve, hogy figyelemmel kiséreir az ügyet és magam is sokért nem adnám, ha azt a: iparlovagot elcsiphetnők. Elemér ajánlotta magát. El lehet képzelni, mily kellemetlenül érezte magát. Most még el sem mehet Párisból, amikor neki tetszik. E párbaj ügy miatt le var láncolva. És ha a vikomte még meg is halna, akkoi pert akasztanak a nyakába és Alfréd helyett ő kerül r. börtönbe. Lehet, hogy csak néhány hóra elitélik. E: attól függ, milyen vádtanács tárgyalja ügyét. Ha a bi rák nagyon szigorúak, akkor könnyen meglehet, hog^ súlyos büntetést szabnak rájuk. De Alfrédben bizcnyá ra lesz annyi emberség, hogy a maga jószántából je lentkezni fog és nem fogja tűrni, hogy más üljön he lyette. 41. FEJEZET. A szerelem mindent legyőz! Vikomte Désigny-Beserolles esete, melyet a hir lapok is közöltek, általános részvétet keltett városszer­te; barátai sorban meglátogatták őt, de természetesen csak névjegyüket hagyhatták hátra, miután Modesttől azt az értesítést vették, hogy a beteg még mindig esz­méletlenül fekszik. (Folytatjuk.) A hét legjobb vicce A tanitóbáesi kérdi a gyere­keikéit, mondjanak hires vá­rosokat s mondják meg, miről híresek. Az egyik gyerek Szegedet említi; mely a paprikáról, a másik Egert, mely a bikavér­ről hires. Feláll Móricka és megemlíti Makót, de nem mond hozzá semmit. A tanító­­bácsi kérdi: “Ugye, Móricka, Miakó a hagymáról hires ?” — Nem tanitóbáesi, mert a hagymát kiszárította a jó Isten. Szól a tanító rosszalóan: “Hányszor mondtam már neked, hogy Isten nincs és ezért ne beszélj róla”. Mire Móricka: “Tanitóbáesi kérem hát hagyma, az tán van?” __ ... hogy az Appalachian hegylánc 1600 mérföld hosz- . szu, a kanadai Gaspe félszi­gettől Alabama állam köze­péig húzódik. . .". hogy Rembradt német­alföldi festő, akinek müveiért százezreket és milliókat fi­zetnek fontban éts dollárban, szegény volt, egész életében adósságokkal küzdött. Ami­kor második felesége meg­halt, Rembrandt kénytelen volt első feleségének sirhe- 1 lyét eladni, hogy eltemet­hesse a másodikat, hogy a legnagyobb ára­dási katasztrófa 1887-ben volt Rimában. A medréből ki­öntött Sárga folyó árjában 900,000 ember veszett el. CHICAGO, ILL. United Butrhcrs Packing Company 1152 W. Fulion Market MOnroe 6-7330 — --------—» BILL BECKERS CHEVROLET 4530 S. Archer Avenue Northwestern Savings & Loan Association On all savings you get Top Earnings, per annum proposed rate 4% 2300 N. Western Ave., Chicago HU 9-2300 AVONDALE SAVINGS & LOAN ASSOCIATION 2965 Milwaukee Ave. D1 2-7700 Archer-Hoyne Federal Savings & Loan Asso. 3321 So. Archer Ave. FR 6-1234 HENRY J. WOLSKE, Pres. WALTER J. PFEIFFER, Secy-Treas. A Jó PÁSZTÓ .................................................................................... fSSSSSSSSSSSSSSSSSsSSSSS^ 1_ÜJ. JU!"ü! SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents