A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-11 / 19. szám
4-IK OLDAL A Jő PÁSZTOR Irta: FARKAS ISTVÁN 1720 nyarán négy árfbocos vitorlás siklott ki a németalföldi Antwerpen forgalmas kikötőjéből. Mikor Roggeven kapitány fel vonatta a vitorláit, a kikötő stzütk utcáiban nép tolongott, a parton pedig óriási áruhalmazok tetejéről ezrek lesték a büszke vitorlás szárnybontogatását. Roggeven messze Indiába indult fűszerekért és virággumókért. Azt a feladatot kapta munkaadóitól, hozzon olyan gumókat Európába, melyek kék romákat teremnék.. Valami szélhámos világcsavargó ugyanis azt hazudta, hogy a Lak ed i va-szi gőtékén égszínkék rózsák viritanak. Nyilvánvaló hazugságai megtévesztették a gazdagokat s Roggeven útnak is indult, hogy a tervek szerint két esztendő múlva befordítsa a Sajóját a Scheide folyam szürke vizére. Tfogy ezt a tervét nem hajthatta végre szabályszerűen, arról valóban nem ő tehet, sem á tengerészei. Mert Roggeven kapitány halálhajóján nem klek rózsák, hanem mérgezett virágok utaztak és az egész utón a vitorlás felett lebegett a szétterjesztett szárnyú végzet, a halálos vész, amiből csak egy haszna volt az emberiségnek, nevezetesen az, hogy a tengerészkapitány, akaratán kívül, felfedezte a rejtélyek rejtélyét : a Huisvót-szi,getet! A HUSVÉT-SZIGET FELFEDEZÉSE Roggeven kapitány Vitorlása simán elérkezett' Indiába, közben persze megkerülte egész Afrikát. De úgy Indiában, mint a feleuton fekvő Lakedíivákon hiába kutatott a kapitány kék rózsáik gumói után. A tapasztalt tengerész már otthon maradottá, hogy k világvándor egyetlen szava sem igaz. Most a helyszínen is meggyőződött a messziről Összehívta hajója népét és megkérdezte, mitévők legyenek. Ekkor a kapitány elé járult Van Barsen, a fedélzetmester. — H!a már nem is találunk kék rózsákat, valami növényt mégis haza kell vinnünk, mert különben pellengérre jutunk valamennyien! — mondotta — Éin azt szeretném tehát, ha vaktában nekiindulnánk a fűszeres Déltengemek és átkutatnék a jobbára még ismeretlen szigetvilágot! Lehetetlen, hogy ne találjunk izok valamelyikén olyan virágot, amit otthon. Németalföldlön még merni ismernek! Miivel a legénység egyértelműen a fedélzetmester óhaja mellé állt. Roggeven el is határozta, hogy kutat óütria indul. Az Észak királynője nevű mélyén, rejtett helyeken teszik. Éppen HusVét napján érte el az Észak királynője az ismeretlen sziget zátonyait és ügyesen keresztülsikJott rajtuk. A zátqnyók mögött jól kiépített és ki kotort rév várta a kimerült, fáradt, tengerészekéi. Ez a,' kis szigetecske minden egyéb szárazföldtől ezer és ezer mérföldnyi távolságban kínálta friss patakjai vizét. A tengerészek öröme határtalan volt. Mikor Roggeven partraszállt és látta, hogy itt is bensaülöittek élnek, rögtön elkeresztelte a szigetet Husvét-szigetnek, tekintettel az éppen beállt nagy ünnepre. A Hiusvét-sziget tehát fel volt fedezve, mégpedig 1722 márciusában.. És ma is ez a neve annak a sziklaszirtnek, amely teljes elhagy atottságfoan, magányban fekszik, körülbelül 3000 kilométernyire nyugatnak a chilei partoktól sé 2000 kilométernyire keletnek a déltengeri Pöumotu-szigetcs'oportoktól . . . Kék rózsáknak persze itt sem volt hiirük-hamvuk sem és Roggeven néhány nap múlva távozni akart, de a legénység fellázadt ellene és egyszerűen birtokba vette a hajót. Erre Roggeven is megadta maigát sorsának és kényszerű “szabadságolása” alatt alaposan szemügyre vette a földdarabot, melyen oly jól érezték magúikat emberei. És ekkor egy csodavilág tárult fel Roggeven iszeme előtt! Mia is érthetetlen csodavilág, amit azzal magyarázhatunk, hogy ez a magányos sziklabérc valamikor Atlantisz legendás, mámoros és hatalmas birodalmának volt a tartozéka! Roggeven kapitány látogatása alkalmával különféle hatalmas épületek emelkedtek a Alusvét-szigeten. Oszlopos, cirádási, utánozhataitlanul szép paloták, melyeiknek, hüvöíj.tjo1-’' lyosóin éís" termeiben laktak a benszü lőtték, valami világosbarna faj maradékad. Kár, hogy ma már ezek közül egyetlen egy. sincs életben,' Mert ha így lennie,; módunkban lenne megszorítani oly emberek kezét, akiknek ősei egykor az atlantiszi királynők arany trónusának árn y ék ában éltek. MÉRGEZETT KÖVIRÓZSÁK A legénység, amely az első heteket maradéktalan boldogságban töltötte Husvét-szigetén, csakhamar hazayágyott s most már .szívesen állt a. megbocsátó Roggeven kapimégse kellj en üres kézzel, hazatérniük, e 1 h a t á r ózták, hogy összeszednek néhányezer pompásan sárgálló s a szigeten otthonos kövirózsát, amiről jól tudták, hogy jól állja a tengert és esetleges vizisz'üksiéget, otthon pedig merőben ismeretlen növény. Hiába szórták tele a hajót forró hamuval, öntötték le a deszkákat szurokkal, hogy a gyilkos kórnak gátat vessenek. Észak királynője még ezer mérföldre járt a chilei partoktól, mikor vérmérgezésben meghal a hajó második tisztje, az első fisat pedig halálos rettegésében főbelőtte magát. Az előbbinek a testét Roggeven parancsára három napig a fedélzeten tartották. És ezt nagyon okosan tették! Harmadnapra, ugyanis a holttesten ökölnyi, kék dudorodások keletkeztek! Akkor tudták csak meg, hogy a mirigyes halál (indiai pestis) ütött tanyát a hajón! Észak királynője mint valami lomha, nagy koporsó úszott a tengeren' kétségbeesett személyzetével, amely most már kapitányával együtt a kezét tördelve imádkozott az Egek Urához segítségért? Akadtad bátraik, akik nem akarták bevárni a kimos halált, hanem átvetették magukat a hajó párkányán és odavetették testüket a hajó körül rajzó, mindig éhes cápáknak, melyek pillanatok alatt végeztek velük. A negyedik héten verekedés támadt a fedélzeten, mert egyesek a kapitány halálát kívánták, abban a reményben, hogy a Végzetet csak ennek az embernek a feláldozásával engesztelhetik ki. Lázadás következett, de ezt a vaskezü Roggeven leverte. A halál pedig tovább pusztított irgalmatlanul és legyőzhetietlénül. A negyedik hét végén már csak húszán lézengtek a hajón s nem volt, aki a vihartépte vitorlákat rendbehozlhatta volna. Észak- királynőjét immár csak a fékevesztett dac és akttrat vitte a' délamerikai partok felé, melyeknek közéléiből Csakhamar fel is bukkantak a Juan Fe m a nd ez-szi getek elhagyott, rióptelen ma-Irta: KÁRPÁTI AURÉL Téli vasárnap esten csendesedett a ház körül. A széthúzható, kerek diófaasztal fölé sárga kört vetett a lámpa. Enyhe' fény aranypora szitált a szobára. Apám a parázis-szemmel világító vaskályha mellett ült. Fején meggysziinü török sipka,. szájában álmok füstjét bodoritó, kiszitt tajtékpipa. A kályhán pörkölt almahéj kunkorgott. Fölötte, egy fél almába szúrt kötőtű tetején, karcsú papirkigyó forgott a melegben. Azt néztem nagy gaslataá; Érdekes véletlen, hogy a jelek szerint éppen ezekben a hírneves Robinson, akinek története világszerte ismeretes máig a legutolsó néger előtt is. 'Robinson Crusoe ! Ki ne hallotta volna a nevét! Egymagáiban és társtalanul figyelte ez a rejmete a közeledő 'Roggeven-féle vitorlást, sőt tüzet is gyújtott őrhelyén. De nagy sajnálatára Roggeven széles körben elkerülte a szigetet, mert azon a napon, miikor Robinsont, megmenthette volna magányából, megtudta, mi okozta a szörnyűséges drámáit a hajóján! És e megismerés miatt kellett miág hat álló esztendeig ottmaradniiá önként választotta magányában Selkirk fedélzetmesternek: Roggeven ugyanis a legközelebbi mérgezés alkalmával rájött árrá, hogy a fedélzetén fekvő tiszti halott, utolsó óráiban, a Hu-sv ét-szigetről származó kövirózsákat öntözhette s' közvetlenül ezután megkapta a lázat, amely biztosan 'és menthetetlenül a halál felé sodorta őt. Roggeven erre a hajó egyetlen macskáját bezárta a tágas és rosszillatú helyiségbe, ahol a kövirózsák pompáztak ezer színben, teljes egészségben. Harmadnapra a macska dideregve, tántorogva, betegen előjött és néhány óra múlva már ki i;s múlt. Roggeven hálát adott Istennek a felfedezés láttára és rendkívül óvar tossággal a tengerbe bajigáitatta a virágokat, egyetlen kivételével, melyet igazolásiul magával hozott Németalföldre s melytől állítólag, a ma Európában élő' összes kövirózsafajták származnak. Ettől a naptól kezdve nem történt több haláleset a vitorláson, amely elkerülte Robinson Crusoe .szigetet és simán kikötött — Valparaisóban, ahonnan némi pihenő után, hazafelé indult és 1725 szeptemberében, tehát több mint háromesztendei vándorlás sikerült megállapítani. Valószínűleg. az őrháznál szállt le a pesti vonatról. Holttestét beszállították a városi hullaházba-. . Minden hangsúly nélkül, lassan, akadozva olvasott, nagy figyelemmel, egészen elmerülve a szavak zengésében, mintha mélyebb értelmet keresne a száraz mondatok mögött. Nekem úgy tetszett: valami furcsa idegemség volt a hangjában. Az apám. föl rezzent. Sóhajtva vette ki szájából a pipát: — Nyilván egy szerelmes diák ... , daruba, majd onnan Antwerpenbe. A személyzetből immár csak hat ember maradt életben, a többit megölték a Hlusvét-sziiiget mérges rózsái. Ez a tengeri dráma sok későbben élő, bátor embernek adta meg az impulzust, hogy a rejtélyes, magányos szigetet felkeressék, ötven esztendővel Roggeven, expedíciója után három hajó is kikötött a Húsvéti-sziget jól elrendezett partjain. Maga Cook kapitány volt az egyik hajó parancsnoka, a másikat La Perouse francia tengernagy vezette. 1802-ben több francia misszionnárius érkezett a szigetre, melynek lakosságát meg akarták téríteni. De ekkor a hatezer emberből már csak kétszázan voltak életben. Azt mondja a történelem, hogy egymásközötti torzsalkodás és az alkohol mértéktelen fogyasztása ölte meg ezt a remek néptörzset. Ezt az állítást azonban joggal kéts-égbevonják a tudósok. Szerintük a iHíusvét-szliiget népét a kövirózsák mérge ölte meg. Lati Pierre is ennek a nézetének adott kifejezést, miikor 1872-ben szintén ott járt és ámíulva állt a jobbára már rombadölt, de nagyságukban még maridig gigászi szobrok előtt. Vé.gü.l’1888-ban a chilei kormány vette hatalmába a szigetet, kiirtotta a mérges kövirózsákat s 'azóta az a néhányszáz ember, aki lakóhelyéül választotta a szigetet, boldog békességben él Roggeven borzalmas kalandjainak eredöhelyera, ahol ma juhok és kecskék rágcsálják a vörös, elernyedt, sziklába rejtőzött 'gumókat, melynek virágai annyi életet, annyi reményt semmisítettek meg a regényes és legendás évszázadok homályos folyása idején . . . södött a szoba fölött a csend, amelynek végtelen távolában, valahol messze, hagyon meszsze, elfutó szánkók monoton csengői csilingeltek. Eszembe jutottak a házásók, akik tél elején kifosztották a Her ezek boltját, s akiket zsandárok kísértek be egy napos délelőtt a városházára. A kezük hátra volt kötve. Ágnes azt mondta: dróttal, hogy csontig vágjon és jobban fájjon. Szégyelltek is magukat. Kalapjukat mélyen a szemükre húzták, csak a rozsdaszinü bajusz látszott árnyékos arcukból. EGY TÉLI ESTE hajó tehát felvonta vitorláit és a Szunda-szigetek között folyton délfelé tartott. Egymásután hagyta maga mögött a Benin, Márkus, Marshall, Gilbert, Tokelau és Paurnotusáigeitcsopoirtoklat, aztán délkeletnek fordult, a délamerikai szárazföld felé. Többheti kinlódásos hajóvontatás és egyéb fárasztó kalandok után, a távolban hirtelenul feltűnt egy szürke, félti őkbevesző szírt fok, amely mögé és alá kopár sziklák sorakoztak. Sziget! A hajósnép oda volt az, örömtől. és esze nélkül vontatta a hajót az eléjékötöitst csónakok segitségével a szárazföld felé, melyen, éjszaka idején fények villanták és emberek szaladgáltak. Roggeven hamarosan megállapította, hogy ezúttal nem kannibálokkal les-z dolga. Mert a vadak sohasem használnak lámpákat és ha tüzet gyújtanak is, azt legfeljebb erdők Máikor a rózsákat összeszedték, a benszülöttek irtózva és dühösen ellenkeztek. Mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy a virágok a hajó j fedélzetiére jussanak. A tenkerész ek rosszindulatúnak vették az ellenkezést, vad puska harc keletkezett s Roggevenékmek végtére is menekülni kellett. De ekkor ezerötszáz rózsakumó már a hajón volt. Ezzel azután az Észak királynője irányt vett hazafelé. Néhány nap múlva a hajón | különös , és érthetetlen események kezdtek kifejlődni. Egyik legképzettebb kormányos hirtelen lázat, kapott és harmadnapra irtózatos kínok után kisz-erved-ett. Még el sem temették, máris három másik ember betegedett meg. Minden orvosság hiábavalónak bizonyult, nem lehetett raj tuk segíteni s mialatt a hajó vigan szelte a vizeket, ezek el is pusztultak. ' áhítattal. Anyám az asztalnál olvasta a helyi ujiságot. Előrehajló feje árnyékot vetett a fekete sorokra, s tömött, barna konvtyávól 'ércesen csillámlott elő cirádás békateknő-fésüje. A falon az óra rézkorongjia lomha lengéssel, halkan kattogott. Anyám kezében egyszerre megzörrent az újság. Érdeklődve fordult az apámhoz és a lap közepére mutatott: — Láttad ezt? Aztán felleletet se várva, fennhangon kezdte olvasni: “Pénteken este a kámáni erdő szélén, körülbelül azon a tájon, ahol a polgári iskola majálisait szokták tartani, egy jól öltözött, 18-20 éves fiatalember holttestére akadt a vasúti őr. Feje át volt lőve és mellette forgópisztoly hevert, amelyből egy golyó hiányzott. Az ismeretlen öngyilkos személyazonosságát nem Csak ennyit mondott. Az arca kicsit elborult, de azért nyugodt maradt. Szelid és mélázó. Anyám nem szólt rá semmit. Vissziateim étkezett az újságba. A kályhán a félalmába tűzött kötőtű mintha ijesztőt villámlott volna: egyszerre mozdulatlanná dermedt rajta a megakadt papirkigyó. Mi volt ez? Ösztönösen nyila lőtt belém valami ismeretlen rémület nyugtalansága. Aztán lassanként elmúlt ez a rossz érzés. Később még egyszer megszólalt az anyám: — S'zeleczkyékhez betörtek a héten. Négy 'bődön zsírt vittek el, meg egy csomó ruhát a padlásról . . . Ezt is az újságból olvasta. Apám már odla se figyelt. Álmodozva^fújta pipája füstjét az újra beállott csendben. Nehéz, nyomasztó súllyá sürti-Az óra lassú tik-taíkját hirtelen kutyaugatás vágta el. Az udvaron siető lépések koppantak. Tinka néni nyitott be, apám első feleségének a húga. Kis, tömzsi alakján a rókatorkosi bundácska havasain fehérlett. Lila fátyolén nehéz cseppeklben olvadtak a hópelyhek a szoba melegétől, mintha sírt volna és könnyek csurognának végig az arcán. Nagyon ünnepélyes volt, bár erősen féld ultinak látszott. Eleinte alig bírt szólni. Leült, de mlóg ia kalapját se'tétté le. Kezét ki nem vette a mútijából. Anyám nem szerette őt. Sohase kínálta meg szárazsüteménnyel és mindig megkönnyebbült, ha Tinka néni elment. Nem tudom már, hogy mit beszélt. Később azonban Gyula bátyám nevét hallottam említeni. Erre kezdtem csak odafigyelni. Gyula “az első asszony” Filmfelvételt készit a Seattle Világkiállításon Farah perzsa császárné. gyerekei közül való volt. Nekem mostohabátyám, de én ezt akkor alig értem föl észszel. Nagyon szerettem s ha időnként hazajött látogatóba Pestről, a napok ünnepszámbia mentek. Ajándékot hozott és gólyalábon sétált az udvaron. Vagy kivájt dinnyehéjból emberfejét csinált, amelybe este gyertyát lehetett tenni, hogy orra, szája, szeme kísértetiesen világítson. Ezer játékot, mókát eszelt ki, pedig már nagy fiú volt, hosszunadrágos, pelyhediző álliu fiatalember. b — 'Gyula — mondta Tinka néni elfúló hangon —, a Gyula nagyon beteg . . . És kitört belőle a sirás. Anyám k'iimeredt szemmel nézett Tinka nénire. Az arca mészifehér lett. — Meghalt! — sík oltotta 'és hangjában együtt reszketett az ijedt kérdés a rettentő bizonyossággal. Tinka néni lehajtotta a főijét. Aztán az 'asztalon heverő újságra mutatott. — Az a fiatalember —' tőrlelté —, aki a kárnáhi' erdőben találtak . . . most jövök a hullaházból . . . ő, micsoda nap ez . . . Zokogásával megtelt a szoba. Az apám hirtelen fölállt. Kinos rándulás torzsitatta el a száját. Aztán megrázíkódott és különös, szaggatott hangok buíggantaik elő a torkából. Egyszerre föllélegzettem. Azt hittem; nevet. Odafutottam hozá és belekapaszkodtam a kezébe. Nincs semmi baj, hiszen apa nevet. Fölnéztem rá. És akkor halálos rémülettel döbbent belém, hogy sir. Az apám sir. Mellét rázta a fojtott zokogás, A temetésiből csak az eziüstszerszámos, fekete bokrótás lovaik komoly, méltóságteljes" lépéseire emlékszem. Meg a sírra, fönn, a Kálvária-domb tetején, közel a kőkereszthez. Maga Gyula bátyám is már csiaík elmosódott árnyék módjára rémlik elém. Hullámos, sürü haját, nagy, árnyékos*, szemét, szájának puha- ivét. inkább egy régi arckép után ismerem . (Vették’ már észre:. az ilyen régi fényképeken mindig van valami titokzatos vonás, amely biztosan elárulja, hogy az,, akit ábrázol, él-e még, vagy meghalt?)- De az-, ért megismeireni: ő az, Tizenkilenc esztendős, nagy, erős bátyám, akire én, kerekre nyitott szemű kisfiú, úgy néztem föl, mint a felnőttekre, az óriásokra. Miért ment el? — nem tudom. Talán az öregség elől szökött meg. A vónitő csalódá- - sok és hervasztó kiábrándulások elől. Megszökött s ki- • játszotta az Idő hatalmát. Va.mikor a bátyám volt —; most már az öcsém. Tizenkihnc esztendős 'kísocsém, akihez szinte apáskodó gyöngédséggel hajlok le gondolatban, hogy megsimogassam hiullá- Tiois, sürü haját, romantikus álmoktól felleges homlokát egész h évülő, dacos-érzékeny, első hántásra halálba menekülő, örök ifjúságát. Engem tulsodortak rajta a vágtató évek, az uj század ködös bizonytalanságába. Én egyre vénebb bátyjává öregedtem. De ő mindig tizenkilenc éves’ marad. Pasadena, Calif.-ban felrobbant egy 65,000 gallon dieselolajat tartalmazó tank.
