A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-20 / 42. szám

2. OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított* Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőig 'is kiadóhivatal — Publication Office »736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefons Crieriy 1-5905 ELŐFIZETÉSI PVIAiC: ügy évre__________________$6.00 *»o evre ___________$3.50 SUBSCRIPTION RATES; One tear ________________$6.00 Half Year______________$3.50 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio SEMMI ÜJ Ä NAP ALATT Demosthenes hires görög szónok, aki 2300 évvel ezelőtt élt, nagyon jó emberismerő volt. Nagy Sándor makedón király az athénieknek békét ajánlott fel, azon feltétel alatt, ha nyolc kiváló szónokukat, köztük De­­mosthenest, 'kezei közé juttatják. Erre mondotta De­­mothenes: — Sándor ép úgy csinál, mint a mesebeli farkas, amely békét ajánlott a bárányoknak, ha megszabadít­ják magukat az őket őrző és védő kutyáktól. Napjaink Demosthenese ezt mondaná: Átlátunk. mi a Kruscsev álnokságán. Tudjuk, miért követeli ő a nyugati katonaság kiebrudalását Nyugat-Berlinből. Tudja ő nagyon jól, hogy Nyugat-Berlin népének biz­tonságát, szabadságát, jövőjét csak a nyugatiak jelen­léte garantálja. Tudja, hogy Ígéreteiben, egyezményei­ben, garanciáiban senkisem hisz. Tudja, hogy a népek Közép-Európában és mindenütt a szabad világban nem felejtették el a yaltai és a többi ünnepélyes orosz Ígé­reteket. A magyarok ezenfelül emlékeznek a békeszerző­dés megszegzésére és Nagy Imre és Maiéter tábornok tőrbecsalására és meggyilkolására is. Ahol nincs őr, ott szabadon garázdálkodik az orosz farkas. KÜLÖNÖS VERSENY Az Egyesült Államok, nemcsak a világ első nagy­hatalma, hanem — a játékosság hazája is. Talán sehol a világon nem tartanak olyan különös versenyeket, mint itt. Ezekben a versenyekben — ha néha kissé naiv módszerekkel is — az emberi ügyesség különböző változatait vonják vizsgálat alá. Ilyen nem minden­napi verseny zajlott le a közelmúltban: a távpipázási verseny. Győztese egy Arthur Gerdes nevű fiatalem­ber (Flint, Mich.) lett, aki egy óra és négy percig szív­ta a pipáját, anélkül, hogy azt közben egyszer is meg­tapogatta vagy megszurkálta volna. A pipa változat­lanul jól szeleit és a verseny végén a győztes elége­detten simogatta a derék jószágát, amely elsőnek fu­tott a célba. Hogy q távpipázásból miféle haszna származik az emberiségnek, nem tudjuk és nem is kutatjuk. Bi­zonyára akadnak olyanok, akik az ilyen és ehhez hason­ló versenyek hallatára lekicsinylőén mosolyognak. Pe­dig ebben a versenyben is van valami, ami hasznosít­ható; bizonyítéka ez annak, hogy a pipa — ha rend­ben tartják — nem igényel semmiféle külső segítséget. És a dohányos, ha mérséklettel szívja pipáját, még egy óra múlva sem szédül, nem érzi rosszul magát. Igen, ez a verseny is tanulsággal szolgál. Azt mu­tatja, hogy ha életünket rendben tartjuk, ha nem szív­juk túlságosan mohón az élvezetek pipáját, akkor meg­nyerhetjük azt a versenyt is, amelynek célvonalában a legnagyobb jutalom: a boldogság vár ránk . . . A SZERENÁDOK ALKONYA Egy chicagói férj szeretete jeléül szerenádot akart adni éjszaka három órakor feleségének. A tizenhárom­­tagú zenekar húzta is az asszony kedvenc nótáit, mind­addig, amig a rendőrség közbe nem lépett. A gyengéd férj ezután kénytelen volt abbahagyni a szabadtéri hangversenyt és zenekarával együtt bánatosan elvo­nult rövid tündöklése színteréről. Hát bizony, szomorú, de vitathatatlan tény — a szerenádok kora lejárt. Hol vannak már azok az idők, amikor nem is volt igazán szerelmes az a férfi, aki nem adott éjszakai szerenádot kedvesének? Akkor bizony a hangverseny nem számított csendháboritásnak. Ellen­kezőleg: az volt csak legény a talpán, aki ezt a nem egy­szer költséges mulatságot megengedhette magának. Azóta változtak az idők. A kedvesek, a menyasszo­nyok és a feleségek nem ragaszkodnak a szerenádhoz. Sokkal szívesebben veszik, ha a szerelmes férfiú valami aprósággal — gyémántgyűrűvel, mink bundával — fe­jezi ki érzelmeit. Mert az ilyesminek bűvösebb hangja van a legszebb szerelmes dalnál is. “Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” — zokogták a hegedüvonók. A jelek szerint nemcsak a nyárfa ezüstszínű levele hullott le, hanem eltűnt egy szép, romantikus szokás is. Egy ifjú hölgy, amikor ez a kérdés szóba került, türelmetlenül legyintett:: “A vő­legényem szerenád helyett adjon nekem pénzt — mon­dotta — Az az igazi zene füleimnek . . Hawaiban háromszáz lábnyi magasságra lövelt az Iilewa nevű vulkán. A közelben fekvő Pahoa vá­rosának lakosait ki kellett telepíteni egy Hilo nevű falucska iskolájába. A “falubolondja” elneve­zést mindenki ismeri, mert alig van község, melynek ne bolna falubolondja. Némely helyen többen is vannak, de ezek nem egyformák. A leg­többen csendes, együgyű éle­tet élnek, meghúzódva vala­melyik rokonnál vagy jószivü család házatáján; ezekről alig vesz tudomást a falu, többnyire nem is ismerik őket. Vannak azonban hires, az egész környéken ismert falubolondok. Ezek játéksze­rei a gyerekeknek, ahol meg­jelennek, űzik őket, dobálják, megrángatják a ruháját, csú­folják, ingerük. Ha a falubo­londja harcbaszáll a gyerek­haddal, annál kegyetlenebb sors vár rá. Utcahosszat gyötrik a szerencsétlent, fá­radhatatlanul üldözik mind­addig, mig a falubolondja, okos emberhez méltóan fu­tásnak nem ered, hogy igy meneküljön a gyerekhad kar­mai közül. Közismert volt az Alföld három vármegyéjének köz­ségeiben .egy Érám nevezetű faluibolondja. Éváim arról veit nevezetes, hogy mindent más­kép csinált, mint a többi em­ber. Nappal egy falatot nem lehetett ibelediktálni. Az en­nivalóit elfogadta, de. csak any­­nyit, amennyit egyszerre' el­fogyaszthat. Ezt összeesoma-ÖT ÉVE... Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ I .... ÖT ÉVE MOST ŐSSZEL: feltámadt a magyar; vérharmaios leit a késő őszi avar. Fényesebbre gyuliak Égen a csillagok: dicsőséged most is egyre felénk ragyog! Ez a szabadságharc valóság, nem rege: együii harcolt ifjak és vének serege. Ott ahol a halál véres rendet vágott, gyermek-ifjú apja nyomdokába hágott. Futottak a muszkák, robbantak a tankok, zúgtak mámorosán szabadságharangok. Szent felkelő sereg, hosök-hőse, bátor: telkeden csillogott a győzelmi mámor, i KINŐTTEK A FÖLDBŐL a szent barrikádok; tengerentúl most is büszkék vagyunk rátok. És a szent lobogók barrikádok hegyén: lyuk tátongott rajtuk muszka sarló hegyén: Tankok dübörgése, gépfegyver, hangzavar, lyukas lobogókkal szállt harcba a magyar. A magyar melleken kokárda, vérvirág, lyukas lobogókon ránk csudáit a világ. Tetemre idéztük az egész világot: ily lyukas lobogót még sohasem látott! Szent volt a küzdelmük, szent volt a haláluk: EZER TANK, százezres muszkahad tört rájuk! ITT ESDÜNK ISTENHEZ tengerentúl messze, hogy a magyar lelket szabadon eressze. Mi is ápoltuk a szent tüzet, szent lángot, élesztettük a szent magyar szabadságot. Elporlad az anyag, de nem vész, mi égi: Uj hazánk a hazánk, szent mégis a régi. Lelkünk uj hazánknak lelkét is felissza, de íul jón és rosszén mégis vágyik vissza. Szenvedtünk bár sokat, lelkünk meg nem ingott, nem feledtük a hont, ahol bölcsőnk ringott. Tengerén időnek, szenvedéses múltnak: érzés-emlékeink újra kivirulnak. EMLÉKEK TENGERÉN gyászvitorlás hajó: kisértei, látomás . . . vagy fájdalmas való? Kelő Nap szétszórja a fekete ködöt: lyukas lobogó leng a gyászhajó fölött. Fekete koporsók vannak a hajóban, szabadságharcosok, bent a koporsókban, szálljaíok, szálljatok, fekete koporsók, szálljatok a mélybe, cserép éleikorsók. Szálljatok a mélybe, onnét a magasba: igy mondom imámat megszentelt szavakba: j Szivünkben őrizzük nevetek örökre: szabadságzáporként hulljatok a Földre. Legyen szent nevetek mindörökre áldott: Ti váltjátok meg majd a szent szabadságot! golta .magának egy papírba, vagy ha az nem volt, lapule­­velekbe és igy hoddta magá­val estig. Mikor a sötétség be­állt, megbújt valami kerítés mögött és oda letette a 'kosz­tét. Ekkor négykézláb állt, valamit morgott, megkerülte a kis elemózsiás csomagot egy párszor, úgy négykézláb menve, azután szépen meget­te.' -Nyáron rongyokkal bebu­gyolálta a testét, a fejére fel­rakott mindenféle süveget, igy rótta vándorutjait egyik faluból a másikba. Nem be­szélt' senkihez’ nem állt szó­ba senkivel, csak a --teheneik­kel. Miikor hazafelé tartott a tehéncsorda, Érám közéjük vegyült, ott menetelt a jám­bor állatokkal a porban és közben beszélt hozzájuk. Jó­solgatta nekik a világ vérét és tanácsokat adott, hogy ho­va bújjanak, ha üt az utolsó óra. Télen megforditva öltözkö­dött. Semmiféle felső ruhát nem tűrt meg magán, akár­milyen hideg volt. Az embe­rek majd csonttá fagytak. Éráim mezítláb, egy ingben gyalogolt a hóban, szaporán. Aprókat lépve kotorászott és menetközben valami dalfélét dúdolt. A gyerekeik ihógolyóz­­tálk, ő azonban nem állt meg, legfeljebb, ha már nem bírta az üldözést, szomorúan vissza­nézett a bánta lm azokra. Volt aki megszánta, rendesen fel­öltöztette, másnap azonban már hült helye volt a ruhá­nak. Éráim eldobta és rótta tovább a maga uit j át mezítláb­­hajadonfővel, alisóruíhá jóban. A másik hires falubolondja, ugyancsak az Alföldön Tubi­ca volt. Ez a Tubica állandóan futva járt, lassan sose mene­telt. A világ legjobb távfutó­ja lehetett volna. Ha egy ko­csi ment az országúton, ver­senyt futott vele, kilométere­ken keresztül. Rejtély, hogy­an bírta ezt az örckfutóst. Hiába hívták fel a kocsira, erőszakkal sem lehetett vol­na felültetni, ö csak futott a kocsik mellett. Néha-néha vakkantott egyet, a kutya­ugatást kitünően utánozta. Nem is félt kutyáktól. Ha megrohanták a tanyai ku­tyák, lekuporodott a földre, rájuk ugatott és a komondo­rok meghunyászkodva hagy­ták ott a félkegyelmű Tubi­­cát. Miféle titokzatos erőik ját­szottak nála közre, ez örök rejtély marad. Történt egy­szer Tubicával hogy a vásár­helyi vágóhídra egy megva­dult bikát vezetett két hatal­mas mészároskutya. Mind a két kutya a szája széléibe ka­pott a bikának, így vezették. Fejét lehúzták a földre és a hatalmas állat tehetetlenül cammogott a kutyák után. Arra ment éppen Tubica és miután a dolgot nem találta rendjénvalómaik leguggolt kö­zel a kutyákhoz, rájuk mór-NE BÁNTSD Ä SKÓTOT! “Csak azt szeretném tudni, ki teszi be taz újságok­ba azt a sok buta skót viccet!” — mondta haragosan Mrs. MacAdoo. “Ezt nagyon egyszerűen megtudhatod,” — ma­gyarázta MacTavish. — “írj az újságnak, kérdezd meg.” Mrs. MacAdoo elgondolkodott. “Igen, igen, ez lenne a legjobb. Jó, én meg irom a levelet, De, mondd, ki fogja fizetni a postabélyeget.” * * * Hallotta? Tegnap este betörés volt a Kirby utcá­ban. Egy gazfickó egy téglával betörte a kirakatüve­get, megtörnie a zsebeit drága ékszerekkel és egérutat vett. Ügyesen csinálta. De azt már nem csinálta oko­san, hogy másfél óra múlva visszajött, hogy elvigye a téglát. Persze elcsípték a zsugori fickót, * * * A szomszédasszony visszahozott egy tojást. “Mi ez? Egy tojást hozott vissza? Hát én magá­nak tegnap nem egyet, hanem kettőt adtam kölcsön.” “Oh, bocsánat. . . Rosszul számoltam ...” * * * Aberdeen skóciai városból jön a hir, hogy Char­les Kingsley mérnök feltalált egy fői-dókádat, amely­ből automatikusan kifolyik a forró viz félóra után. A nyilvános fürdőkben ilyen kádakat fognak beállítani; hogy az emberek ne üljenek órákhosszat a kádakban. * * * Edinburgban szájról-szájra jár a pletyka, hogy a j MacEssic család minden egyes tagja tanulja a Braille vak-irást. Minek az, hiszen jó szemük van? — A villanyárammal akarnak spórolni, * ❖ * Glasgowban mesélik: Mrs. Thompson a piacon to­jást vásárol. Mennyi egy tojás? Négy penny a törött. Hát, — mondja Mrs. Thompson — horpasszon be kis­sé tizet, megveszem. * Egy skót megkérdezi a barátjától, hogy mit adott nászajádékul az unokaöccsének. — Egy pár galambot. — Tönkremész bele! — Tóvá gondolsz! Postagalambok, visszarepülnek hozzám. . » ❖ Két skót beszélget a vendéglőben. — Te, nekem nem tetszik ez az uj főpincér. Teg­nap is úgy nézett rám, mikor elmentem, mintha nem fi­zettem volna. — No, és te mit csináltál? — Én meg úgy néztem rá, mintha fizettem volna. * — Gratulálok. Nagyszerű az uj autója! De mond­ja csak, miért szereltetett rá taxamétert? . — Mert látni akarom, hogy mennyit spórolok! * Két skót találkozik Velencében. — Mit csinálsz itt? — kérdi az egyik. — Nászuton vagyok. — És hol a feleséged? — Őt otthon hagytam, mert már látta Velencét. * A skót whiskeyt vásárol és a palackot a hátsózse­bébe sülyesztve hazafelé indul. Útközben elüti egy autó. Mialatt félig eszméletlenül a kocsi kerekei alatt fek­szik, érzi, hogy valami nedvesség csurog végig a lábán. Ujjával megtapintja a nedves helyet, ujját szeméhez emeli és aztán boldogan felsóhajt: “ Hálaistennek — csak vér . . .” írott s azok egyszerre elenged­ték a bikát és félrehuzód­­tak. A bika megvadulva ron­tott az emberekre, úgy lőtték agyon, máskép nem ibirták megfékezni. Érthető, hogy Tubicát ördög cimborájának tartották és ő volt talán az egyetlen falubolondja, akitől miég a gyerekek is féltek és nem bántották, Annál többet szenvedett a gyerekektől egy másik hires faluibolondja: a “fekete-orrú iszerecs eme sászár. ’ ’ Ezt a sze­rencsétlent is messze vidéken mindenki üldözte, de a bán­talmazásokat fel se vette. A nyalkában egy fekete lósö­­rényből összekötözött kürgal­­lért 'hordott és az orrát ko­rommal kente be, de csak az orrát. Azt mondta, hogy ő a feketeorru szerenccseáiszsár íeketeorru szerencsencsászár, a nevét senki sem tudta. Az oldalára egy rövidnyelü ásó volt kötve és kezében egy íá­­ládácskát cipelt. Különös, kí­sérteties ''hangon beszélt, az embereket szinte megbabo­názta. Zavaros fantáziával színes meséket mondott arról, hogy milyen világrészeiket járt be- milyen emberekkel lakott együtt, kik felett ural­kodott. Mint a szerecsemeik fekete­­orrú császárja, azért járja a világot, hogy kiássa a földből Attila kincseit' amelyek örök­ségül maradtak rá. Minden fantáziát felülmúló színekkel ecsetelte Attila kincseinek mérhetetlen nagyságát és szépségeit. Ha valahová meg­érkezett, kiment a falu szélé­re, ott méréseket eszközölt lé­péssel, mintha a kincs helyét akarná pontosan meghatároz­ni. Egyszer megállt, elkiáltot­­ta magát, hogy itt vannak ~ kincsek és elkezdett ásni. A különös bolondnak, amig nem ismerték, sokan felültek, em­berek ásókkal segítettek neki a kincskeresésben és mikor a munka meddőnek bizonyult, szegény császárt rendszerint alaposan elpáholták. A gye­reksereg kövekkel dobálta' az embferek kutyáikat uszítottak rá. Menekült szegény feje, de alig ért a következő faluba, a mánia újra hatalmába kerí­tette és kezdődött minden elölről. Vesszőfutás volt egész élete és egyszer csak eltűnt, soha nem hallott róla többé senki. á* ALFÖLDI FALVAK BOLONDJAI A TAVGYAL06LÓ, A KUTYAEMBSB Ej A SZERESSEN CSÁSZÁR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents