A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-06 / 40. szám
A Jó PÁSZTOR 7. OLDAL SZÉP ILONKA SZKRENrSÉJE — Magának nincs joga tiltakozni, — förmedt rá az elnök. — Ha még egyszer ilyen kifakadásokkal mer élni, fegyelmi büntetésül bilincseket tétetek magára. Elemér képviselője most közbe szólt: — Lorántffy ur nevében kinyilatkoztatom, hogy ezek a levelek soha sem voltak az ő birtokában, sőt azok létezéséről a legújabb időkig nem is tudott! — Miképp tudta tehát meg azok létezését? — Akkép, hogy Dinnyés legelőször neki kinálta megvételre. Lorántffy ur ebben zsarolási kísérletet látván, visszautasította az ajánlatot és Dinnyést kikergette házából. Ekkor mehetett aztán Dinnyés ehhez a szerencsétlen vádlotthoz! Az elnök most ilyen szavakkal fordult Györgyhöz: — Hát magának mennyiért adta oda azokat a leveleket? György hallgatott, miután látta, hogy az ügy ő reá nézve rossz fordulatot kezd tenni. Az elnök most az előtte levő Írások között lapozgatott. Majd igy szólt: — A vizsgálóbíró előtt ön azt vallotta, hogy tízezer forintban egyezett meg Dinnyéssel! Igaz ez? — Igaz, — felelt végre dacosan György. — Tudta-e, hogy azok jogos tulajdonát nem képezhették Dinnyésnek? — Azt én akkor nem kerestem. — Persze, ön előtt csak a százezer forint lebegett; ön voltakép jó üzletet akart csinálni házassága által! És most azt mondja meg, kitől tudta meg, hogy Dobos Lidi az a gyermek, kire ama levelek vonatkoznak? — Dinnyéstől. — És ön akkor kezdett hozzá járni? — Nem! Én már régebben ismertem őt, de nem tűnt fel. Midőn végre legutóbb hosszas távoliét után ismét hazatértem, egy vadászkiránduláson összetalálkoztam vele. Mi tűrés tagadás, belé szerettem. Lorántffy ur akkor még távol volt. Nekem tehát elég üres időm lévén, minden nap kijárogattam az erdei lakba! Mondhatom, ezek voltak életemnek legszebb napjai . . . Hangja megcsuklott ezen szavaknál s percnyi szünetet tartott. A hallgatóságban ismét jó vélemény keletkezett iránta. Egy ember, aki szeret és ebben a szent érzelemben károsittatik meg, mindig részvétre számíthat. — Folytassa, — parancsolta neki az elnök. György összeszedte magát, miközben látszott, hogy egy könnycseppet, mely valahogy mégis előfurakotíott, igyekszik elrejteni. Majd igy folytatta: — Én már akkor komoly szándékkal jártam a házhoz. Ezt látva az erdőőr szükségesnek találta, hogy engem felvilágosítson. Bevallotta, hogy Lidiké nem vérszerinti, hanem csak nevelt lánya, kit csecsemő korában kitéve találtak s ő hozzá hoztak. — Ki találta meg? — Egy nyomorék asszony, kit a könyéken csak Hamis néni néven ismertek s ki úgyszólván koldulással tengette életét. Az elnök egy percre bélbeszakitotta a tárgyalást s oda szólt a törvényszolgához: — Bocsássa be Dobos János erdőőrt. Az utóbbi a tanuk szobájából csakhamar bejött a tárgyalási terembe. A jó emberen meglászott a jé mód. Különben igen szerény, sőt úgyszólván félénk volt és nyilván attól tartott, hogy még neki is valami baja keletkezik. Az elnök egy percig figyelmesen nézett rá s külsejéről következtetést látszott levonni jellemére nézve. — Mi a neve? — kérdezte. — Dobos János, instálom. — Maga erdőőr volt nagyságos Lorántffy ur erdeiben.. Igaz-e, hogy jó sok idő előtt egy kitett leánykát hoztak magához? — Igaz, könyörgöm. — És ki hozta magához azt a gyermeket? — Egy nyomorék asszony, kit az egész környéken mindenki ismert. — És maga elfogadta a gyermeket? — Elfogadtam, kérem, mert megesett rajta a szivem. Akkor még az én jó anyjukom is élt. A kicsikét meglátva, ő is mindjárt megkedvelte a kis bogarat, mely olyan szép gyermek volt. “No János, szólt hozzám örvendve, megkaptuk az Istentől, amit kívántunk.” Megtartottuk szegénykét és tehetségünkhöz képest felneveltük. — Nem tudta azt, hogy maga ezáltal tiltott cselekményt követetett el? — Nem tudtam, esedezem, — ijedt meg az erdőőr. — Azt hittem, a gyermek befogadása által felebaráti kötelességet teljesítek. Meg aztán csak ott nem lehetett hagyni. — Ebben igaza van! De magának kötelessége lett volna a talált gyermeket a községi elöljáróságnak bejelenteni. — Hü, csak az kellett volna, — szólt erre Dobos János. — A községelőljárók kiátkoztak volna, hogy én ilyen kölöncöt akarok a nyakukba akasztani. Ez egyszerű megjegyzés, mely oly találón jellemezte a községi elöljáróságok gondolkodási módját, hangos Ez a derültség azonban nem tetszett a komoly elnöknek s figyelmeztette is mindjárt a hallgatóságot, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kiüríteni a termet. Ezen rendreutasitó kijelentés utár. ismét Doboshoz fordult; — Magának mégis kötelességébe állott voína bejelenteni a talált gyermeket s mindjárt ki is jelenteni, hogy meg akarja tartani. A községi elöljáróság ez ellen bizonyára nem gördített volna akadályokat és ezzel legalább lehetővé lett volna téve az, hogy a gyermek szüleit ki lehetett volna puhatolni, amit azonban mulasztásával maga meghiúsított. — Könyörgöm, az atyját most már tudjuk. — Honnét tudják? — Lorántffy nagyságos ur elismerte őt nővérének, igy már biztosan tudjuk a származását. — Az a nyomorék asszony, aki a gyermeket állítólag találta, nem tudott semmit a gyermek származásáról? — Aligha tudott, mert erről soha sem beszélt. — Tehát látta később is a gyermeket? — Látta, kérem! Koronkint benézett hozzánk s örült, midőn látta, milyen szépen fejlődik a gyermek. Mondotta is nem egyszer, hogy jobb helyre igazán nem adhatta volna! — Talán ő volt az anyja? — Nem tudom, könyörgöm. Mi elhittük neki, hogy találta, mert aféle csavargó asszony volt, aki szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. — És maguk sem voltak kiváncsiak a gyermek szüleire? — Nem voltunk, könyörgöm. Nem is kerestük, mert nem akartunk megválni tőle. A magunkénak tekintettük és egész szívvel csüngtünk rajta. Az anyjukom nem egyszer mondotta, hogy ezt a gyermeket oda nem adná semennyi kincsért sem, pedig higyje el nagyságos elnök ur, nagyon szegények voltunk. De ez a gyermek mindenért kápótolt. Fényességet hozott szegényes viskónkba, felderítette szomorú, egyhangú életünket. Vidám csevegése, okossága, szófogadó kedvessége az örömnek kiapadhatatlan forrása volt számunkra. írni, olvasni, számot vetni úgyszólván magától tanult; a zsoltárokat betéve tudta és ha a mestergerendáról egy-egy ócska könyvet lekaphatott, egész nap mindig azt bújta és elejétől végig el tudta mondani, mi van benne . , . , ; . — Ez mind igen szép, — szakította félbe áradozását az elnök. — Maga mégis hibát követett el a bejelentés elmulasztása által. Él-e még legalább az a nyomorék asszony? — Nem él könyörgöm! — No lássa! Ha maga idejében jelenti a dolgot, akkor a gyermekkitevőt talán még ki lehetett volna puhatolni és mégis lehetett volna őt érdeme szerint büntetni. így azonban egyedül maga a hibás. Dobos Jánosnak egyszerre melege kezdett lenni s valami mentségfélét motyogott. Ekkor az uradalmi ügyvéd segítségére jött s igy szólt: — Bocsánat elnök ur, de ettől az egyszerű embertől valóban nem lehet kívánni, hogy ismerje a törvényeket. Az elnök azonban letorkolta őt: — Ön nem ügyvédje! Ön itt egyszerűen a panaszost képviseli. Ami pedig a törvény nem tudást illeti, ez bizonyos körülmények között legfeljebb enyhítő körülmény lehet, de nem mentség! Dobos János tehát családi állás ellen való vétség előmozdításában részes lett az által, hogy egy leányt tulajdon gyermeke gyanánt adott ki, holott nem volt az. A becsületes Dobos János, ki teljes életében soha sem követett el semmi rosszat, csaknem a föld alá sülyedt szégyenlétében, midőn az elnök rádiktálta, hogy bűnös. A legkülönösebb az volt a dologban, hogy nem bírta felfogni, hogy miért olyan nagy bűnös ő! Már most mi lesz vele? Húsz éven át abban a megnyugtató tudatban élt, hogy a leány gondos felnevelésével jót tett és egy ártatlan lelhet mentett meg a kárhozattól és most erre mondják, hogy ezt roaszul cselekedte, hogy ezzel bűnt követett el. A szegény ember homlokán verejtékgyöngyök mutatkoztak s becsületes szivét úgy összeszorulni érezte, hogy szinte levegő után kapott. — Nem igazság, nem igazság, — tördelte fuldokolva. — Mit akar mentségére felhozni, Dobos János? — kérdezte az elnök. — Uram, — szólt a becsületes ember, — én erre nem vagyok kitanulva. Én azt tettem, amit mint kereszténynek tenni kötelességemben állott.. Ám ha hiba volt, hogy felneveltem, hogy szeretettel ápoltam, akkor büntessenek meg érte! — Jó ember, nem az volt a hiba, — hogy felnevelte, hanem, hogy a hatóságnak a talált gyermeket be nem jelentette. Enyhítő körülmény azonban büntetlen előélete és becsületes szándéka. Mindezt tekintetbe véve, csakis húsz forint pénzbírságra Ítéltetik! Dobos János csaknem hátratántorodott. Tehát mégis megbüntetik! Honnét vegyen ő húsz forintot? Az uradalmi ügyvéd azonban megvigasztalta s halkan oda súgta neki, hogy ne féljen semmit, megfizetik helyette a húsz forintot! Most Dinnyésre került a sor. A vén bűnös kihívó magartartással lépett a tárgyaló terembe s a bíróság felé könnyedén meghajtva magát, mindjárt le is ült. — Álljon fel, — parancsolta neki az elnök. — Ide álljon a középre, mert maga most mint bűnrészes hailgattatik ki. Ön ellen különben is egész sereg feljelentés van. — Hát az semmi, amit én rajtam elkövettek? — kiáltott Dinnyés dühösen. — Most nem erről van szó! Első sorban azért fog felelni, amit maga elkövetett. Mindenekelőtt ama bizonyos okmányokra vonatkozólag fog kihallgattatni. Igaz-e, hogy ezek a levelek Dobos János nevelt leányára vonatkoznak és hogy ön azokat legelsőbben Lorántffy Elemér urnák kinálta megvételre? — Nem emlékszem, — válaszolt Dinnyés merészen. — Talán arra sem emlékszik, hogy ugyanazokat a leveleket később Takács Györgynek adta át, kikötvén magának tízezer forint jutalmat arra az esetre, ha Takács Györgynek sikerülne Lorántffy Elemér úrtól százezer forintot kicsalni. — Erről én semmit sem tudok! György erre dühös mozdulatot tett s közbe akart kiáltani, az elnök azonban egy intéssel elhallgattatta őt. — Kiabálni nem szabad! — mondotta. — De vájjon szemébe meri-e mondani, hogy a leveleket tőle kapta? — Igen is szemébe mondom, — kiáltott György. — Tőle kaptam az Írásokat. Azt is mondta, hogy Lorántffyt nem sikerült megzsarolni, mindamellett nem akarja a bőrében hagyni a százezer forintot. Evégből adta át nekem a leveleket. Az elnök felhívására György részletesen is előadta, hogy ez miképen történt. Az elnök most Dobos Jánostól kérdezte, vájjon csakugyan igy volt-e? — Lehet, hogy igy történt, elnök ur. Én akkor nem voltam jelen. Később, midőn hazatértem, nevetve beszélte el nekem a lányom, hogy egy bolondos vén ember volt itt, aki fura dolgokat beszélt és meghajtva magát előtte, mint valami előkelő urhölgy előtt, igy szólt: kezét csókolom nagyságos Lorántffy kisasszony! Erre a hallgatóság is felkacagott, ami a komoly és tekintélyt tartó elnök részéről ismét szigorú rendreutasításra adott okot. — Nos, mit szól ehhez? — fordult Dinnyéshez. — Erre nincs mit mondanom, — válaszolt a vén lator hetykén. — Dobos nem volt jelen, tehát nem is tudhatja ki volt ott, vagy ki nem volt. Ki tudja, ki lehetett az a bolondos vén ember. — Hogyan juhatttak hát azok Takács György kezébe? Bizonyosan ellopta a kastélyból, — válaszolt Dinynyés hidegen. György felszökött s összeszoritott öklökkel a vén gazemberre akarta magát vetni, amiben azonban az őrök meggátolták. Az elnök pedig szigorúan rátamadt, hogy viseljé magát csendesen, mert különben vasra vereti. — Hogy meri ez a vén tolvaj állítani, hogy a leveleket loptam? — hörögte tehetetlen dühében György. Az elnök az uradalmi ügyvédhez fordult: — Hallotta, hogy mit mondott az imént Dinnyés? Lehetségsenek tartja-e, hogy Takács György ezeket az írásokat ellopta? — Ez nem felel meg a valóságnak, — jelentette ki Szánthó— Lorántffy ur egész határozottan úgy mondotta, hogy Dinnyés legelőször is neki kinálta megvételre az okmányokat húsz vagy harmincezer forintért. Ez tehát mutatja, hogy a levelek nem voltak Lorántffy ur birtokában, tehát nem is lophatta el senki! Ehhez még a magam véleményekép hozzá teszem, hogyha ezek a levelek Lorántffy ur birtokában lettek volna, bizonyára elégette volna, márcsak a százezer forintos kötelezvény miatt is, nehogy azt valamikor ellene fordíthassák. Ez az érvelés meggyőző volt. A birák helyeslőleg bólintottak a fejükkel. Bizonyosnak látszott tehát, hogy Takács György nem lopás utján ejtette birtokába a leveleket. Valószínű tehát, hogy Dinnyés máshonnét keritetette meg azokat és üzérkedett velük. Az elnök tehát igy szólt: — A tárgyi tényálladék ön ellen bizonyít, Dinnyés! Vallja be tehát az igazat! Mondja meg, honnét zerezte maga azokat a leveleket? (Folytatjuk) A NAGYOBB BAJ Linus Pauling amerikai Nobel dijas természettudós, az atomfegyver elleni mozgalom egyik vezetője mondta el ezt a történetet: A Névadóban lakó Millerné moraj ló zajra riadt fel éjjeli álmából. — Mi volt ez, John? — fordult férjéhez. — Semmi különös — feleli ez. — Titkos atom-robbantás. — Hál’ isten —* nyugszik meg Miflerne. — Mar azt hittem, egyik gyerek esntit ki az ágyból. A hét legjobb vicce Az igazgató uj titkárnőt keres. A pályázóik közül hármat behívnám az üzemi pszichológushoz, Mindháromnak felteszik ugyanazt a kérdést: — Ön a gép mellett ül. Egyszerre berohan egy férfi, pisztollyal a kezében, és a főnököt keresi. Mit tesz ebben az esetben ? Az első pályázó igy válaszol : — Segítségért kiabálnék. A második: — Megkérdezném tőle: nem akar-e inkább velem vacsorázni. — Én kijelenteném neki — mondja a harmadik —, hogy a főnökhöz az, ut csak, a holttestemen át vezet. A'három leányt kiküldik a ■ szobából. A pszichológus az igazgatóhoz fordul és értékeli a válaszokat. — Az első felelet tipikusan nőies reagálás, a legegyszerűbb megoldásra gondol. A második válasz öntudatos, • diplomatikus. A harmadik hűségre, bátorságra vall. Melyiket akarja felvenni titkárnőjének, igazgató ur? — A magas szőkét, azokkal a szép kék szemekkel —, mondta az igazgató. McKEESPOHT, PA. Közli; Debreczeni Ferenc HALÁLOZÁS McKEESFORT, Pa. — Özv. Kelemen Ignácné sz. Stohan Katalin 85 éves korában meghalt szeptember 11-én. Abaujból származott és itt tevékeny tagja volt magyar egyházi és polgári szervezeteknek, a Társaskörnek és az Öregamerikósok Családjának és a Szent István r. k. egyháznak. Temetése templomából nagy részvét mellett ment végbe, a szertartást Ft. novak Raymond végezte, Németh István kántor énekelt és öregamerikás tagtest vérei voltak a koporsóvivők. Gyászolják: egy fia és egy leánya, öt unoka és két dédunoka. Kelemen Katalin az amerikai magyar sajtónak hü barátja és támogatója volt, lapunkon kívül még több lapnak volt előfizetője haláláig, mely leányának, Mrs. Gisela Babusnak otthonában érte. * PORT VUE, Pa. — Barnóczky József né sz. Bartkó Anna szeptember 14-én elhunyt 63 éves korában. Az Abauj megyei Sespsiből jött 1910-ben. Temetése a Szent István templomból ment végbe Ft. Novák Raymond szertartásával. Gyászolják: férje 2 fia és 4 unokája, egy testvére. Temetésén az öregamerikások voltak a koporsóvivők. * DUQUiESNE Pa. — Oláh József szeptember 12-én elhunyt 77 éves korában. 47 évet töltött a városiban, évtizedeken át a U. S. Steel itteni üzemében dolgozott, A duquesnei magyar ref. templomból temették, Nt. Szőke 1st- *' ván végezte a gyászszertar- 1 tást. Gyászolják: özvegye és :C egy fia, * WEST MIFFLIN, Pa. — Molnár Gyula, a Sears Roebuck vállalat alkalmazottja, munka közben hirtelen meghalt 47 éves korában. Pittsburghban született, a második világháborúban a haditengerészetnél szolgált. Gyászolják: anyja, özvegye, két fia, egy unokája és négy testvére. Irta: TOLGYESY MIHÁLY