A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-04 / 31. szám
Leült ismét a lócára s igyekezett türelmesen várni. De erre képtelen volt. A nyugtalanság is éppen ■olyan, mint a megdagadt folyó, ha egyszer fel van duzzadva, 'bajos meggátolni, hogy ki ne lépjen medréből. György türelmetlensége is kicsapott medréből. Felszökve ültéből, elkezdett járni az erdőben, csakhogy múljék az idő. Ha Dobosék csakugyan bementek a városba, akkor estig nem térnek vissza. De azért megint a ház elé ment, utána nézni, nem-e tértek már vissza? Most észrevette, hogy kerékvágás látszik a ház előtt. Csakugyan kocsi fordult meg. No most már bizonyos, hogy bementek a városba! De ugyan mit vásárolhatnak? És most közelebbről megnézte azt a tenyérnyi vágást, amit a kocsi kerekei csináltak. Nagyon is széles volt ez a vágány. Parasztkocsi kerekei nem ilyen szélesek. Meg aztán a lovak patái is nagyobb nyomott hagytak hátra. És ezek a lovak patkóivá voltak — a két nagy patkószeg nyomai világosan meglátszanak a puha talajban! Györgynek ez szeget ütött a fejébe. Ugyan kinek a kocsiján mehettek a városba? Vagy talán véletlen alkalomhoz jutottak, azért sem szóltak előre? Mindezeket a kérdéseket megoldani képtelen lévén, kénytelen volt türelmesen megadni magát s bevárni az estét, amikor Dobosék bizonyára visszatérnek a városból, vagy onnét, ahova mentek. Éjszakára csak hazatérnek! Addig tehát türelmesen várni kell, akármily nehezére esik is. Az est is leszállt s az erdei hajlék lakói még mindig nem tértek vissza. György izgatottsága csaknem az őrületig fokozódott. Mint a felbőszült vad, úgy futkosott le fel a ház előtt, kezeivel hadonászva és szaggatott felkiáltásokat hallatva. Ámde hiába volt minden, akikre várakozott, azok még nem érkeztek. Végre egy gondolat nyilallott át agyán. Izgatottsága ettől valóságos őrjöngésbe csapott át. Hátha Lorántffy Elemér vitette el Lidiát apjá-1 val együtt? Ez a gondolat mind nagyobb valószínűséget nyert. Erre mutat a széles keréknyom s a patkócsapás, ami a ház előtt látszik. Ez csakis úri fogattól eredhet. Úgy kell lenni, hogy Lorántffy megjelent még az este s elvitte a leányt, bizonyára oly célból, hogy férjhezmenetelét meggátolja. A düh felkiáltása tört ki György ajkán. — Hah, — üvöltette rekedten, — ki akarnak engem játszani. Amit a feleségével tettek, ugyanazt teszi ő most Lidivel. Lehet, hogy a csinos lány még meg is tetszik neki. Őrjöngve neki vágott annak az útnak, mely Csillagvárra vezet. Számon fogja kérni Lidit a kastély urától! — Hej, de micsoda háborgatásokat csinálok én, ha nekem ki nem adják! Zihálva futott, mint akit a gonosz kergett. Ha ilyen állapotban látták volna őt rokonai, szentül hitték volna, hogy meg van bolondulva, aminthogy az is volt már félig. így ért a kastély elé. A kapukat már zárva találta mind. A cselédnép ama része, mely korán szokott kelni, már le is feküdt. A hátulsó kaput tehát 1 döngette, ezt senki meg nem hallotta s igy ki sem nyithatta. Mi tevő legyen? Csengessen-e a főkapun? — Igen is, csengetni fogok, — határozta el ma- < gát rövid szünet után. — Nem riadok vissza semmitől, szükség esetében még erőszaktól sem. Mátkámért < mindent megkisérlek. Valószínűbbnek látszott azonban, hogy inkább a veszendőnek indult százezer forintért akart min- ] dent megkísérelni. < Előre került tehát a főkapuhoz, mely szintén ] be volt már zárva. így már bajosan fog bejutni! Egye- s lőre kifújta magát s nyugodtnak igyekezett lenni. Talán ésszel többre mehet, mint erővel. j Meghúzta tehát a csengőt. Jó időbe telt, mig a 1 kapus kicsoszogott. — Ki van itt? — kérdezte nem éppen barátságo- ^ san, miután bosszankodott az éjjeli háborgatásért. 1 — Én vagyok, Pista bácsi — válaszolt György. 1 A kapus ráismert a hangjáról. c — No ugyan te is jókor jösz. Ugyan mit akarsz? 1 — Nyissa ki csak a kaput Pista bácsi, majd aztán megmondom! I A Pista bácsinak szólított nagybajuszu férfi, kin meglátszott, hogy kiszolgált három kapitulációt, végre kinyitotta a kaput. 1 — Mi a fránya hoz téged ide ilyenkor? Úgy tudom, hogy már nem tartozol a házhoz! — Ez már igaz; mától fogva nem ide tartozom, r de azért csak szabad jönni? J Szabad, szabad, Gyurka öcsém, de nem ám ilyenkor, mikor minden jóravaló ember már az ágyba bújik! Nappal szokás ám vizitelni, hékás! — Azt én igen jól tudom, Pista bácsi, nem is jöttem volna, ha olyan nagyon sürgős nem lenne a dolgom. — Akkor hát beszéld el szaporán, mi kell, vagy mit akarsz, vagy mi végett jöttél? — Azt csak tudja Pista bátyám, hogy én házasulandó vagyok! — Tudom, tudom! Minden nőtelen ember az, magam is az voltam valamikor. De mit tartozik az ide? — Nekem elveszett a menyasszonyom! — El-e? — kérdezte a kapus csaknem felkacagva. — És itt kell azt keresni, mi? — Itt, — jelentette ki György határozottan. — Éppen azért egész bizalmasan kérdem magától, Pista bátyám, mondja meg, ha vájjon úgy van-e? Régi barátságunkra kérem, mondja meg nekem az igazt! A kapus megcsóválta bozontos fejét. — Nem jó helyen kereskedel, öcsém! A te menyasszonyod nincs itt. Különben, hogy is jutottál arra a gondolatra, hogy itt keresd? — Hát úgy, hogy a nagyságos ur még ittlétemkor akarta, hogy innét menjen férjhez és itt legyen is a lakodalom. Ebből következtetem, hogy ide hozta. — Ez már aligha úgy van, kedves Gyurka öcsém. Legalább én semmit sem láttam, sem nem hallottam. — De úgy kell lennie, — topogott György ingerülten. — A nagyságos ur kocsija megfordult az erdei lak előtt. — Ha olyan jól tudod, vagy éppen láttad is, akkor minek kérdezed tőlem? — Magát a kocsit nem láttam, hanem csak kerekeinek a vágását és a patkók nyomait láttam. Hej, ha én ott lettem volna, nem folyt volna le az oly simán. — No már nem értem a zavaros beszédedet, Gyuri ! Mi köze lenne a nagyságos urnák a te menyasszonyodhoz? És minek hozná ide? És egyáltalán mi is lett a menyasszonyoddal? — Eltűnt az erdei hajlékból apjával együtt, — fakadt ki György. — Nem tudom elképzelni, mi lett belőle! Mást nem gondolhatok, mint hogy ide hozták. — Mondom, hogy én nem tudok róla semmit! — Majd tud a nagyságos ur! Jelentsenek be neki. — Hohó, kedves Gyurka öcsém, nem oda Buda. Esti tiz órakor ugyan, hogy is gondolhatod, hogy maga elé bocsásson a nagyságos ur! — De én akarom. — kiáltott György. A kapus csodálkozva nézett rá. — Akarod? — kérdezte gúnyosan. — Mit képzelsz a te akaratodról? Az itt már nem számit! Azelőtt se igen számított, legfeljebb annyiban, hogy sokat megtettünk a kedvedért, mert a nagyságos urnák meghitt szolgja voltál! De most már ez §lmult. — És én mégis akarom, hogy engem bejelentsenek! — Ugyan, ugyan Gyuri! Neked úgy látom tökéletesen elment az eszed! Amióta házasulandóvá lettél, egészen megháborodtál. Ebből származott az .is, hogy innét el kellett menned, ki kellett lépned a szolgálatból. Györgyben forrt az indulat. — Ne beszéljen nekem, — kiáltott. — Én tudom, amit tudok! — Én pedig azt mondom neked édes Györgyöm, hogy nem tudsz semmit. Fel vagy tüzelve, ennyi az egész. Eredj szépen haza, aludjál rá egyet s akkor majd mindjárt más színben látod a mindenséget. Majd akkor rá jössz, hogy nagy bolondot cselekedtél. — Meglátom, nem eresztenek-e be? — kiáltott György s neki indult a lépcsőnek. — Megállj! — kiáltott rá harsányan a kapus. — Fel ne menj, mert mindjárt alármot csengetek. — Én miattam csinálhat amit akar, meglátom én, nem eresztenek-e a nagyságos ur elé! Fel akart rohanni. A kapus utána ugrott s elcsípte. — Nem mégysz bizony! És most dulakodni kezdtek egymással. A kapus katonaviselt ember lévén, még jó erőben volt s viszszarántva Györgyöt az emeletre vivő lépcsőről, megkapta a jelző csengetyü szíját és egymásután háromszor-négyszer erősen megrántotta. A csengő szava szinte rémesen sivitott végig a folyosókon. Csakhamar rá több ajtó feltárult s a cselédek ijedten futottak ki. Az oszlopos tornácban ezalatt folyt heves szóvita György és a kapus között. Ennek hallatára oda futottak a szolgák. Karika János volt az első, aki lejött, őt követték a többiek. Látván, hogy György erőszakoskodni akar, mindjárt segítségére sietett a kapusnak s megragadta volt kartársát. — Micsoda dolog ez, Gyurka? Hogy mersz ilyen patáliát csinálni? György ki akarta magát szakítani az ő kezéből is. — Bocsássatok el, — kiáltott szinte tajtékzó ajkakkal. — Beszélni akarok a nagyságos úrral. — Nem jöhetsz te nappal? — Nem. Én most tüstént kérdőre akarom őt vonni, mert tudom, hogy elvette a menyasszonyomat. Az őrjöngésbe a fájdalom is belevegyült és a fájdalom bizonyos tekintetben mindig tiszteletreméltó és részvétet gerjeszt. Volt szolgatársai is megsajnálták. — A te menyasszonyod itt nincs. — mondták. — De itt keli lennie! — kiáltott György konokul. E pillanatban egy parancsoló hang hallatszott le az első emelet korlátja felől: — Mi történik itt? Elemér volt, aki a zaj hallatára a lépcsőhöz jött s lekiáltott. György most felemelte öklét s rekedten visszakiáltott: — Adja vissza a menyasszonyomat. Elemér megdöbbent magában ezen szavak hallatára. Mily hamar rájött, hogy Lidia itt van. Nehogy azonban botrány legyen a dologból, igy szólt: — Nem engedhetem meg, hogy éjnek idején nekem lármát csinálj. Ha idegen csinálna ilyet, találnék rá módot, hogy azt érdeme szerint megtoroljam. Neked azonban némileg megbocsátok s félig-meddig a házhoz tartozónak tekintelek még. — Nincs bocsánatra szükségéül, nekem adja vissza a menyasszonyomat. — Még egyszer figyelmeztetlek, György, távozzál csendben. Ha valami bajod van, jöjj el holnap s add elő ügyedet. De nincs rendjén és nem is tűrhetem, hogy igy erőszakoskodjál. Ezek után Elemér visszafelé indult. György fel akart rohanni. Karika János azonban vasmarokkal meg ragadta őt s nem engedte. Iszonyú dulakodás támadt most kettőjük között. Csakhamar a kapus is közbe lépett. — Ki kell tenni a szűrét, — mondották többen. Egyebet bizony nem is igen tehettek. Összeálltak tehát mindannyian s kituszkolták Györgyöt, a kaput ismét bezárván. A boldogtalan ember feltápászkodva, ököllel ment neki a kapunak, de bizony csak magában tett kárt. Végre is mit tehetett? Az ő ereje sokkal kisebb, semhogy kifoghatna most Lorántffyn. De azért majd eljön még a számadás napja. György visszatért Bogárosba rokonaihoz, kik dacára annak, hogy már igen későre járt az idő, még nem feküdtek le, hanem bevárták visszatértét. De milyen állapotban volt a szerencsétlen. Kalapja gyűrött, nyakán az ing kiszakadt, kabátja egy helyen ki volt repedve. Minden arra mutatott, hogy verekedésben vett részt. — Mi történt veled, Gyuri? — kérdezte Lujza ijedten. György csak nagyokat fújt, de nem válaszolt semmit. Ujjaival olykor-olykor dús hajába markolt és szitkokat mormogott maga elé. A házbeliek egymásra néztek. Most már bizonyos, hogy ennek a fiúnak meghibbant az elméje, vagy valami borzasztó dolog történhetett vele. Mielőtt azonban Lujza ismételhette volna kérdését, György elkeseredetten kifakadt: — Nincs többé becsületesség a világon. Lujza hozzá ment és kezét vállára téve, igy szólt: — Mondd el már Gyurikám, mi történt veled? Mi hozott téged ily nagy izgatottságba ? — Az történt, hogy elszöktették a menyasszonyomat. — Vájjon volt-e? — Volt! — kiáltott György. — Hozzá fogható nem volt széles e vármegyében. A legszebb erdei rózsa volt, aki valaha virított. Lujza melléje ült és szelíden beszélt neki: — Lásd, minket még arra sem érdemesítettél, hogy nősülési szándékodról értesíts bennünket. Pedig ezt mint legközelebbi rokonaid csak elvárhattuk volna. De ha már igy áll a dolog, legalább most mondd meg, ki hát a menyasszonyod? — A bugaméri erdőőr lánya. — Ah, Dobos Jánosé? — kérdezte Halmos Boldizsár szinte kiábrándulva. — Az. — No hallod-e, Gyuri. Ez ugyan nemcsak nem gazdag, hanem nagyon is szegény leány. E házasság által nem lehetsz a környéken a leggazdagabb emberré, mint ahogy dicsekedtél. — Sázezer forintot kaptam volna vele. — Majd mit mondok, — jegyezte meg Halmos Boldizsár gunyoros kézlegyintéssel. — Az erdőőrnek még száz forintja sincs, nem pedig százezerje. — És mégis úgy van, — felelt György. — Most azonban úgy fordult a dolog, hogy mátkám apjával égyütt eltűnt az erdei lakból. Tegnap óta eltűntek a házból. El nem tudom képzelni, hova lettek. De azért mégis gyanítom. Máskép nem történhetett, minthogy a nagyságos ur vitette el őt. — Ugyan, ugyan György, hogy modhatsz ilyet, pirongatta őt sógora. — Miért tette volna ezt? — Ezt csak mi ketten tudjuk, — válaszolt a fiatalember. — Elmondani nem lehet, de azért elérkezik az idő, melyben le fogunk számolni egymással. A házbeliek nem faggatták őt tovább. — Feküdjél le aludni, Gyuri, — mondta neki nővére. — Aludjál rá egyet, egyebet nem tanácsolhatok. (Folytatjuk) 7. OLDAU " *slrJ9\r^TJZr~-r±£.?:'.__ 1----22* A hét legjobb vicce Egy amerikai, egy orosz és egy magyar együtt betérnek egy vendéglőbe és megebédelnek. Ebéd után alig telik bele egy óra, mind a három rettenetes gyomorfájásról panaszkodik 'és elsiet egy orvoshoz. Az orvos mindhármukat megvizsgálja, megkérdi, hogy mit ettek, aztán sajnálkozó hangon mondja: — Kérem, Önök mind a hárman felnőtt férfiak. Meg kell őszintén mondanom, hogy súlyos ételmérgezésük van, — méghozzá olyan súlyos, hogy nem lehet semmitsem tenni . . . Legfeljebb egy órájuk van még hátra . . . A három férfi szótlanul hallgatja az orvost, aki megpróbál néhány vigasztaló szót mondani és megkérdi; — Most mit fognak csinálni? — Én hazamegyek —• mondja csendesen az amerikai — papot hivatok, felveszem az utolsó kenetet és imádkozni fogok addig, amíg az Ur át nem szólít a másvilágra. — Én 'bemegyek a pártközpontba — veszi át a szót az orosz — odaülök Lenin elvtárs szókra elé, kezembe veszem Marx “Tőkéjét” és igy. várom be, hogy meghaljak. — És maga ? — fordul az orvos a némán hallgató magyarhoz — maga mit fog csinálni ? — Én ? — néz rá a magyar. Én elmegyek egy másik orvoshoz. CSAK NYUGALOM! Kennedy elnök, aki egymásután meghallgatta a közelmúlt nagyjainak véleményét, a mostani sorsdöntő problémákról, a napokban meghívta a Fehér Háziba a 91 éves Bernard Baruch veterán “elnöki tanácsadót”, akinek nézetei sokszor befolyásolták Wilson,’ Roosevelt, Truman demokrata elnökeik elhatározásait. Az öreg bölcs ezt mondta a fiatal elnöknek: Amerikának a szovjettel folyó viaskodásban győznie kell, máskülönb ben vége a világnak. Amerikának megvan mindene, ami a győzelem 'kivivásához szükséges. Izgalomra nincs semmi ok. EGY MAJOM Romieu, a hires párisi színész, egy este a “Két majom” áruház előtt sétált és látta, hogy éppen akkor lép ki az aj-' tón a tulajdonos. — Bocsánat uram — szólította meg a férfit a társával szeretnék beszélni! — A társammal? Nekem nincs társam* Az áruháznak egyedül én vagyok a tulajdonosa. — Igen?-Ön egyedül . . . Dehát akkor minek cimezi magát két majomnak? MESTERSÉGES JÉGVERÉS M ARTO’NV ÁSÁ R. — Pontosabb kárbecslési módszer kidolgozása érdekében mesterséges jégveréssel kísérleteznek a Mezőgazdasági Kutató Intézetben. Ötféle hibridkukoricánál a növekedés különböző periódusaiban levélveszteséget idéznek elő és a szárat is mesterséges sérülésnek vetik alá, hogy megállapítsák a jégverés hatását a termésre. A Jó PÁSZTOR Irta: TÖLGYESI MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
