A Jó Pásztor, 1961. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-26 / 21. szám
— Hárman vannak a nyomorultak, de eddig azért nem akartam ellenük a kellő szigorral fellépni, mert ők voltakép nem a maguk akaratából cselekedtek, hanem fel lettek bérelve. — Tehát csakugyan igaz, hogy az ön legközelebbi rokonainak müve ez? — kérdezte a bíró. Elemérre nézve e kérdés észrevehetőleg kínos volt. — Elképzelheti biró ur, hogyha ez nem lenne a dologban, akkor én igazán nem kíméltem volna ezeket a gazembereket. — Már megbocsásson Lorántffy ur, de még igy sem szükséges, hogy kímélje őket. A törvény előtt senki sem védekezhetik azzal, hogy más által lett felbérelve. Mi a bűntettet toroljuk meg, nem pedig a felbérlést. Ha rájuk bizonyul, hogy gonoszságot követtek el, nem fogjuk kérdezni, fel lettek-e bérelve, vagy sem, hanem kimondjuk rájuk az Ítéletet s akkor ülni fognak szép pár esztendőt. — Hej, biró ur, ez ugyan vajmi csekély vigasztalás nekem. Nem is az a célom, hogy önnek talán teljes kárpótlást nyújtsak. Tudom, hogy ez nem lehet. De legalább ne diadalmaskodjanak ezek a gazemberek és amint ön magát kifejezte, ne nevessék ki a háta mögött. Erre fellobbant Elemér. — Igaza van, biró ur. Ezt valóban nem tűrhetem. Most már csupa bosszúból is fellépek ellenük és vádolni fogom őket. — Kik tehát bűntársai? — Többen vannak ők, de csak a két főbbet akarom megnevezni; ezek: dr. Faludy elmeorvos és Nagy Aladár tönkrement földbirtokos. Ezeket mind Dinynyés szerezte meg. Az orvos kiállította a bizonyítványt nőm elmebajáról, ennek alapján levitték őt Alföldre a Koppánd mellett levő magán elmegyógyintézetbe, az utat ott Nagy Aladár egyengette el. — Ki volt az a hitvány intézeti tulajdonos, aki ilyenbe bele tudott menni? — kérdezte a biró egész megbotránkozással. — Medgyesinek hívják. Ez az ember, mikor már érezte, hogy belekerül a csávába, főbe lőtte magát. Faludy elillant, mert töredelmesen bevallott mindent s voltakép ő vezetett engem az igazi nyomra. — És kímélni akarja őt még most is? — Erre valóban nincs okom, — jegyezte meg Elemér. — Ha célt értem volna, akkor nagylelkűségből talán megbocsátottam volna mindegyiküknek. De igy valóban nincs helye az elnézésnek. Erre igy szólt a biró: — A cselszövény egyes részleteit még nem ismerem; de azon valóban igen csodálkozom, hogy Magyarországon ilyesmi megtörténhetett. Én nem vagyok képes elfogni, miként történhetett az, hogy nejét megtalálni nem lehetett. Erre Elemér elbeszélte az egész esetet, elejétől egész végig. A Kömlőváry rablóvezérsége bámulatba ejtette őt, a főszolgabíró hallatlan könnyelműsége meg egyenesen felháborította s felkiáltott: — Ilyesmi csak Erdélyben történhetik. — Az erdélyiek meg ugyanezt Magyarországról mondják, — jegyezte meg Elemér. — De most nem arról van szó, hol jobb, vagy rosszabb az igazságszolgáltatás. Hanyag és kötelességtudó emberek mindenütt vannak. Az Alföldön találtam egy rendőrkapitányt, akit én Ázsiába valónak Ítélek, mig ellenben a kolozsvári kapitányban egy lelkiismeretes és ügybuzgó férfit ismertem meg, leire elismeréssel gondolok vissza. — Most már informálva vagyok mindenről, — jelentette ki a vizsgálóbíró. — Kivánja-e Lorántffy ur, hogy teljes szigorral és pártatlansággal működésbe lépjek? * # — Biró ur, — válaszolt erre Elemér, — ha magát aláveti ennek a fáradságnak, nagy hálára kötelez vele. De előre kijelentem, nagyon félek, hogy ön az óriási munkától vissza fog riadni. — Soha! — kiáltá Gaál Jenő. — A cselszövény bonyodalmai engem vissza nem fognak riasztani. Sőt minél szövevényesebb valamely bűntett, ez annál jobban izgatja becsvágyamat. Lorántffy Elemér kezét nyújtotta neki. — Fogadja elismerésemet biró ur. Nekem ugyan, mint már említettem, ez vajmi csekély vigasztalás lesz, de legalább ne nevessék ki az embert. A beszélgetés vége az lett, hogy abban állapodtak meg, miszerint a vizsgálatot teljes erővel fogják újra folyamatba tenni. — Még csak egyet kérdezek, — szólt a biró. — Mit gondol, életben maradt-e a gróf ama katasztrófa alkalmával ? — Erre valóban nem vagyok képes határozott feleletet adni, biró ur. Lehet, hogy életben maradt, de lehetséges az is, hogy elveszett szegény nőmmel együtt. a jó pásztor 7. OLDAL Elemérnek e gondolat könnyeket csalt szemébe. — Fogadjuk el inkább az első lehetőséget, — szólt a biró. — Lehet, hogy a megejtendő újabb vizsgálat erre is világot fog vetni. — Adja az ég, — sóhajtott fel Elemér. A két férfi szívélyes kézszoritással vált el egymástól. 16. FEJEZET A lelenc Ezalatt az idő alatt, mig Elemér Erdélyben járt Ilonkáját keresni, György komornyiknak a rablók táborából való hazatérte után, elég ideje volt arra, hogy egyszer a saját kényére-kedvére is élhessen. Legtübbnyire vadászattal töltötte az időt. Urának fegyvertárából kiválasztott magának egy pompás kétcsövű hátultöltött s naphosszat ezzel járta be a Lorántffy-féle vadászterületet. Ezt kettős céllal kötötte Össze. Ellátta a konyhai vaddal, aztán meg éberebben ügyelt a vadállományra, a tilosban vadászokat, kik eddig ugyancsak garázdálkodtak, lassankint kiszorítván. Ezekkel a gyakdri vadászkirándulásokkal olyasmit is elért, amire nem gondolt.. Volt ugyanis' a bugaméri erdőben egy erdőőr, ennek pedig egy fogadott leánya, Lidi, ki már kicsi korában eleven eszü, bájos gyermek volt és idővel gyönyörű teremtésnek Ígérkezett. A hozzá fűzött reményeket mindegyre jobban be is váltotta, mert korával együtt, szépsége is gyarapodott. György azelőtt többször látta őt, tréfálkozott is vele, de semmire másra nem gondolt, sem a származását nem kereste. tál nagyságos urnák, de még ennél is több, úgyszólván belső embere és a jobb keze. Eme jó állásában bizonyára egy pár forintocskát meg is takarított és előre látható, hogy a nagyságos Lorántffy ur nősülő komornyikját és régi hii szolgáját, nem fogja üres kézzel elbocsátani. llyeténképen gondolkozott Dobos János, És minél többet gondolkozott, annál jobban belátta, hogy Takács Gyurit egészen a Lidikének teremtette az Isten. Még csak huszonöt éves, tehát a legszebb korban van; szép szálas legény, akit még a környékbeli módos lányok is szívesen látnának kérő gyanánt — azonkívül nem is éppen szegény. A legrosszabb esetben, a nagyságos urnái örökös kenyere van. Beszélni kell tehát vele. A véletlen kedvezett is neki, amennyiben összetalálkozott vele az erdőben. Most azonban, hogy itt volt a kedvező alkalom, Dobos János egyszerre zavarba jött és nem tudta hamarosan, hogy is kezdje? György mindjárt észrevette, hogy valami nyomja a lelkét. — Mi baj, János bácsi? — kérdezte az erdőőrtől. — Miért néz rám oly különösen? — Hej, Gyuri öcsém, mondani szeretnék én valamit. — Hát csak ki vele bátyám. — Hát izé . . . hogy is kezdjem csak . . . vettem észre Gyuri öcsém, hogy szemet vetettél a Lidikére. — Szemre való lány is biz az bátyám. — Már az igaz, — bólintott ehhez fejével Dobos János. — Nincs hozzá fogható hét vármegyében, csakhogy rajtad kívül még nem ismeri senki. — Ne is ösmerje, — szólt erre György. A hét legjobb vicce Ferenc József bejelentette látogatását az egyik bosnyák ezrednél. Nagy sürgés-forgás keletkezett. A bakáknak szigorúan megparancsolták, hogy panaszkodni tilos, és ha őfelsége megkérdezi, hogy elég-e a koszt, azt kell felelni, hogy túl sok, még marad is belőle. A szemle alkalmával a király valóban kikérdezett néhány katonát, és az egyik hatalmas termetű legénynek feladta a sablonos kérdést: — Elég-e a menázsi? — Hogyne, felség. Még marad is belőle. — És mit csináltok azzal, ami megmarad? A katona a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolta: Úgy beszélte az erdőkerülő, hogy az öreg Harms néni hozta neki a kis bogarat két éves korában. Azt állította róla, hogy a fa alatt kitéve találta. A szive megesett rajta s miután neki magának úgy sem volt gyermeké, magához vette, gyermekéül fogadta és szépen felnevelte. György abban az időben, midőn Elemérrel külföldön utazott, egészen megfeledkezett a kis Lidiről. Külföldi utazásukból hazatérvén, csakhamar kezdetüket vették azok a dolgok, melyek eddig történtek s őt a legnagyobb mértékben igénybe vették, elannyira, hogy valóban nem volt ideje a saját ügyeivel is foglalkozni. Most azonban, mig ura Erdélyben járt, csupa unalomból, vadászkalandok után járt és egész véletlenül egy szerelmi kalandba keveredett. Ugyanis évek múltával viszontlátván Lidit, „egyszerre szerelemre gyűlt iránta s érezte magában, hogy ennek alighanem komolyabb következményei lesznek. Látogatásai egyre sűrűbbek lettek a bugaméri erdőben s az ottani erdőőri lakban, ő maga is csinos legény lévén, Lidi nem is vette rossz néven, hogy oly gyakran ellátogat hozzájuk. A kastélyban feltűnt, hogy oly buzgó látogatója a bugaméri erdőnek, a valót azonban senki sem tudta, mert György szivének titkát bölcsen elhallgatta. Az erdő virága eddig titokban virított — maradjon tehát ezután is rejtve, mert az ilyennek hamar akad ám, aki leszakítani szeretné. Lidi a világot nem ismerte. Az erdő, az illatos rét,, a kanyargó patak, ez volt az ő világa. A dalos madarak voltak társai, az erdei őzök és szarvasok egyedüli ismerősei. Jó barátságban is éltek egymással. Mikor magot szórt, a pintyőkék, rigók,' egész közel jöttek s egy-egy szemet felcsipve, vígan elrepültek. Az őzike is egész bátran kezéből evett és a kakuk ő neki szólt legtöbbet, ami kétségkívül hosszú életet és sok boldogságot jelent. Ebben a világban ő boldog volt és soha mást nem kívánt. Az erdőőr úgy szerette, mint tulajdon gyermekét, annak is tartotta mindenki — maga Lidi is, miután homályos származását egész máig csupa gyöngédségből titokban tartotta nevelő atyja. Nem is hitte volna, hogy ez valamikor igen különös módon fog napfényre jönni és abból még nagy bonyodalmak keletkezhetnek. Most azonban, mióta György egész nyilvánvalólag komoly szándékkal a házhoz kezdett járni, az erdőőrben némi aggályok merültek fel Lidikét illetőleg. Ha György csakugyan feleségül kérné, akkor aztán az igazat ki kell mondani. Elő kell állani, hogy a leány nem az ő vérszerinti, hanem csak fogadott leánya; hogy a származását homály fedi, szülei ismeretlenek mint afféle lelencé, kit egy fa alatt találtak. Lehet, hogy György ettől azután úgy vissza fog rettenni, hogy egyszeriben abba hagyja látogatásait. Még most lehet, mert még nincsenek annyira, hogy a válás Lidire nézve igen fájdalmas lenne. Ám ha György ezen túl teszi magát, ez arra mutat, hogy igazán szereti, akkor aztán hadd legyenek is egymáséi és legyenek boldogok. Dobos János erdőőr tehát feltette magában, hogy Gyurival beszélni fog. ő rendesen csak Gyurinak mondta a komornyikot, mert még akkor ismerte, midőn mint lovászfiu került az urasághoz. Azóta az Isten úgy felvitte a sorát, hogy ma komornyikja a fia— Jó, jó öcsém. Ebben tökéletes igazad van. Még eddig magam is úgy gondolkodtam, hogy ne ismerje senki. De hát sokáig igy nem maradhat. Én is csak olyan halandó ember vagyok, mint más. Mi lesz szekénykékből, ha be találom hunyni a szememet? — Ettől maga ne féljen Dobos János. Miután már rátértünk a dologra, hát beszéljük is ki magunkat. Kijelentem, hogyha kegyelmednek, mint apának, nincs ellenvetése, én Lidikét magamnak szántam. — Én nekem nincs ellenvetésem, Gyuri öcsém . . . — Tán csak Lidinek sincs! — kiáltott fel György csaknem ijedten. 1— Nem tudom öcsém, erről még nem volt szó köztünk. Csak azt akarom mondani . . . Ezen szavaknál elakadt. György elsápadt; valami ijedtségféle csapott tagjaiba s remegtette meg őt egész testében s alig hallhatólag kérdezte: — Mi lenne az? — Az lenne, kedves öcsém, hogy Lidi nem az én lányom. ‘ — Hát kié? — Nem tudom. Úgy hozták őt hozzánk két éves korában. A bolondos Hanus néni hozta. Azt mondta, hogy egy fa alatt találta kitéve. Megsajnáltam a szegény kis bogarat s magamhoz vettem. Gyermekünk úgy sem volt, hát magunkévá tettük és felneveltük. — Jól tette, János bácsi, — ragadta meg György az erdőkerülő kezét. — E tettéért kétszerte jobban becsülöm. Nagyon szép volt ez magától. Az erdőkerülő most láthatólag megkönnyebbült. — Ezt akartam csak mondani. Ha komoly szándékod van, akkor tudnod is kell, ki az, akit élettársul akarsz magad mellé venni. Már most te rajtad áll, hogy tovább menj-e avagy visszafordulj. — Ha csak ennyi az egész, akkor bizony kár volt annak olyan nagy feneket keríteni, — mondotta György megkönnyebbülve. — Én bizony vissza nem fordulok, hanem megyek tovább a megkezdett utón, a kitűzött cél felé. És ha kegyelmednek nincs ellene kifogása, akkor meg is kérem Lidi kezét. Dobos János erre sodort egyet a vastag bajuszán. — Tán még korán lesz, kedves öcsém. Lidi úgy nőtt fel ebben az erdei magányban, hogy bizony azt se tudja még, mi is az a kézfogó. Szívesen elbeszélget veled, mert talán tetszel neki, de annyira nincs ám felvilágosítva, hogy mindjárt házasságról lehessen vele beszélni. A falubeli lányoknál persze egész másként áll a dolog. Ott már nagyon is jól tudják, mi a kézfogó s mindenféle fortélyhoz is folyamodnak, hogy magukhoz édesgessék a legényt, Lidi azonban nem ilyen. El lehet róla mondani, hogy a természet romlatlan gyermeke. — Azért szeretem őt! — kiáltott fel György. — Nem is vétek ez. A leánynak utoljára is az a rendeltetése, hogy férjhez menjen, ha lehet. De Lidit erre nem tanította senki. Mióta jó anyjukon! meghalt, magunkra maradtunk s én bizony nem értem rá foglalkozni vele. Nincs is tehát felvilágosítva. — Annál jobb. Legalább nincs benne földi hiúság és nincsenek elérhetetlen vágyai. Ily beszélgetések között érték el az erdőőri lakot. Lidit már messziről meglátták, de ő is meglátta őket s eléjük jött. (Folytatjuk) — Azt is megesszük. A II ÉVES SZEKSZÁRD Kilencszáz esztendővel ezelőtt, 1061-ben alapította I. Béla király a szekszárdi Bencés-kolostort, amely köré hamarosan kis városka kerekedett, a klastrom szerzeteseit kiszolgáló jobbágyokból. * A sokat szenvedett várost tatár dúlta, török pusztította, volt idő, amikor mindössze 12 család élt területén, mégis megmaradt. A római időkben már a helyén állott egy település, melynek Alisba volt a neve, s bort már akkor is termeltek határában. A Nemzeti Múzeumban őrzött “Szekszárdi szarkofágban’’ találtak egy süni keverékkel telt üveget, amelyről a vegyelemzés során megállapították, hogy bor volt benne. Evlia Cselebi, a hírneves török utazó is elismeréssel szólt Szekszárd szőlláskertjéről és rózsaligeteiről. Valaha Liszt Ferenc volt — mint ő maga irta egyik levelében — a szekszárdi vörös legnagyobb ügynöke, hiszen világszerte, amerre csak járt, küldetett magának a nemes italból. A város az irodalommal is eljegyezte magát. Itt született Garany János, Babits Mihály (szülőházukat emléktábla jelöli.) Itt élt és dolgozott Garay egyik hőse, a vitéz Háry János is, aki a nemes fazekas mesterséget iizte. Szekszárdon tevékenykedett Bezerédi István, az első jobbágyfelszabaditó magyar nemes, aki e tettével szembekerült Széchenyivel, mert Széchenyi “A pisztoly idő előtti elsütése” címen irt cikkében korainak találta Bezerédj gesztusát. Most nagy jubiláris ünnepségre készül Szekszárd. RESZKET ÉLETÉÉRT MILLIÓK GYILKOSA JERUZSÁLEM — Adolf E'ichmann, aki milliók meggyilkolásában való részvétel miatt a bíróság előtt áll, a cellájában’ kétszer könnyebb szivattakot szenvedett. Védője, Dr. Servatius németországi ügyvéd, azt mondja, Eichmann reszket az életéért, mert egyszer egy cigányaszszony azt jósolta neki, hogy nem fogja megérni 57-ik születésnapját, mely 1963 márciusában lenne. Irta: TÖIfiYESY MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
