A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)
1960-09-09 / 36. szám
\ tó PÁSZTOR 7. OLDAL — De használ, fiam. A világ nem adja meg mindig a boldogságot, amit a szív keres. Egykor én is ifjú voltam, úgy mint te. Bennem is érző szív dobogott teli reménnyel és lelkesedéssel. Boldogság után szomjaztam én is, de megcsalódtam. Sok küzdelmen, szenvedésen, csalódáson mentem keresztül. Legszentebb érzelmeimben elárulva, végre ide jutottam. Imáron negyedszázad óta vagyok a vadon lakója. És ne gondold, hogy e magány kietlen. A milliomos' pénzkirály az ő kristálypalotájában talán jobban unatkozik, mint én itt. Én nem vagyok magam. Minden fűszál, minden fa, minden bokor, minden féreg, úgyszólván családomhoz tartozik. Figyelemmel kisérem és tanulmányozom mindegyiknek kifejlődését. Vigyázok mindegyikre és segítek rajta, ha bajba jut. Köszöntőm a szálló felhőt és számba veszem az ég csillagait és részvétemet küldöm utána, ha valamelyik fényes kört leírva lehull az égboltozatról. Napról-napra uj és uj foglalkozást találok környezetemnek és a természet alakulásainak megfigyelésében. Este pedig az imádság szárnyán Istenhez emelkedem és a természet titkaiból kutatom az ő lényét. Az imádság égi harmat gyanánt hull lelkemre s megnöveszti benne a hit és szeretet virágait. Elemér áhítattal hallgatta a remete ihletett szavait. — Szívesen beismerem, hogy boldog vagy e magányodban, szent atyám, — mondotta. — Ha azt kellene mondani magamról, hogy legszentebb érzelmeimben meg lettem csalva, akkor magam is búcsút vennék a világtól és beállanék tanítványodnak. Tudom, hogy itt megnyugvást találna a zaklatott szív s a természet fönséges csendje elnémítaná a lélek háborgásait. De én még nem jutottam idáig. Mint már említettem, engem egy drága kapocs még az élethez fűz. Erre elbeszélte élettörténetét. Az öreg figyelmesen hallgatta, a végén igy szólt : — Fiam, nem segíthetek rajtad, de imádkozni fogok érted. Kívánom, hogy fáradozásodnak sikere legyen. Elemér végre elszenderedett. Az öreg remete egy darabig rajta nyugtatta tekintetét, aztán tovább morzsoigatta olvasóját. Másnap már jó magasan jár a nap az égen, midőn Elemér felébredt. Az öreg remete már vagy harmadszor jött fekhelyéhez, utána nézni, vájjon ébren van-e már. A tejestömlő éppen kezében volt, abból töltött vendégének. — Egész friss, — szólt mosolyogva. — Az imént fejtem meg jó kecskémet. Elemér bekebelezte az egyszerű reggelit, szívélyes búcsút vett a házigazdájától és annak útmutatása szerint folytatta útját, nehogy ismét eltévedjen. Uj életerővel uj remény is szállott szivébe. II. FEJEZET A földalatti kastélyban Hatalmas utazóhintó döcögött Kömlővár mohos kapuja elé. A lovak nagyokat horkolva kinyújtották a fejüket, az izzadság csakúgy csörgött róluk, ami arra mutatott, hogy nagy utat tettek meg. A kocsis kivett ülése alól egy kürtöt s háromszor belefujt. Nemsokára megjelent az udvaros ripacsos képe a kémnyilásnál és kitekintett. A hintót nyilván ismerte már, mert rögtön lefutott kinyitni a kaput. A láncos vérebek, amik a gróf távolléte alatt mind szabadon jártak az udvaron, iszonyú kiáltást vittek véghez, az udvaros alig győzte őket csititani. A hintóbán megszólalt egy remegő női hang: — Az Istenért, hova hozott engem? — Legyen nyugodt asszonyom. Itt biztosabb helyen lesz mint bárhol. Ebbe a kastélyba az én hírem és tudtom nélkül még a madár se repülhet be. A nő, aki a hintóbán ült, Ilonka volt. Rettentő aggodalom, fogta el őt s nem akart kiszállani. — Uram, ön nem vitt engem Kolozsvárra, ahogy kértem. Ön engem elámított . . . — Asszonyom, az én hatalmam nagyobb, mint a kolozsvári rendőrkapitányé. Szálljon csak ki egész bátran. Ilonkában megint az a sejtelem támadt, hogy csakugyan valami hatalmas közhivatalnokkal, talán az erdélyi kormánybiztossal van dolga, ki azért lakik ilyen félreeső helyen, hogy annál megtámadhatatlanabb legyen. A kutyák ezalat trettenetes üvöltést vittek véghez és csaknem lehúzták a lovakat. Erre Kömlőváry kihajolt a kocsi ajtaján és harsány hangon elkiáltotta magát: — Csiba te. Hangjának hallatára az ebek rögtön elnémultak, ő maga szállott ki először. Az imént fenekedő állatok nyihogva ugráltak fel rá, nyalták kezeit sőt némelyik a legnagyobbak közül arcáig is felmerészkedett. Ilonka mindezt remegve nézte. Kömlőváry elhárította magától az alkalmatlankodó ebeket s igy szólt Ilonkához: — Méltóztassék kiszállani. A fiatal asszony sehogy sem tudta magát elme rászánni. — Uram, — szólt könyörögve, — vitessen engem Kolozsvárra, ahová eredetileg kívánkoztam. — Asszonyom, Kolozsvár igen messzire van. Tekintse ezeket a szegény párákat, milyen fáradtak. — Fogasson be más lovakat. — Nem, nem, asszonyom. Szálljon ki bátran. Itt a legbiztosabb helyen van. Kezét nyújtotta neki, hogy kisegítse a kocsiból. Ezt bár igen udvariasan, de mégis oly határozottan tette, hogy Ilonka kénytelennek látta engedni kívánságának. Mégis félve tette ezt, már a kutyák miatt is, kik ismét félelmesen csaholtak, ahogy őt megpillantották. — Ne féljen ezektől a bestiáktól, — biztatta őt Kömlőváry — Itt vagyok én. Ilonkát kisegítette a kocsiból s mindjárt karjára is fűzte, miközben baljával megfenyegette a vérebeket. Erre elhallgattak, többen azonban utánuk sompolyogtak és meg-meg szagolták Ilonkát — ami természetesen mindannyiszor megremegtette őt. — Mondom, ne féljen, —■ bátorította őt a gróf. — Ezek most látják, hogy kegyed a házhoz tartozik. Holnap már ugrándozni fognak örömükben, ha meglátják, kivált ha még cukrot is dob nekik. Bementek a kastélyba, mely egy meredek sziklafalhoz támaszkodott; belülről több emeletesnek látszott, e kőszikla tetejéről nézve azonban csak földszintesnek mutatkozott. A gróf a földszinti étterembe vezette vendégét s rendeletet adott ki, hogy hozzanak frissítőket, mert nagy utat tettek. Ilonka sehogy sem tudott felmelegedni, sem a hely, sem annak gazdája iránt. Mindkettő titokszerünek látszott előtte s ez aggodalommal töltötte el. Étkezés közben alig nyúlt valamihez. A gróf azonban derekasan látott hozzá s meglehetős pusztítást vitt véghez ételben, italban. Étkezés után csengetett. A belépő szolgának meghagyta, hogy hívja be Ilmát és Neddát. Ilonka felfigyelt. Az első pillanatban azt hitte, hogy ezek talán a gróf leányai. E pillanatban bizonyos megnyugvás támadt benne. A gróf talán mégsem olyan rossz, vagy gyanús, mint gondolta. Két nő lépett be, akik körülbelül tizenkilenchusz évesek lehettek. Meglehetős csinosak voltak mindketten, azonban bizonyos mélabus Vonás volt arcukon, ami sajátszerü, úgyszólván keleties színezetet adott nekik. Csak török ruha kellett volna rájuk 3 mindjárt készen állott volna két háremhölgy, vagy rabnő, akik a kegyencnő szolgálatába vannak kirendelve. A gróf bemutató kézmozdulattal szólt: — Ilma és Nedda! — Úrnőtök. A két leány az utóbbi szó hallatára meglepetve nézett reá, de még nagyobb meglepetést mutatott Ilonka, ki mint úrnő lett bemutatva a két leánynak. Mit akar ez jelenteni. — A gróf gyorsan hozzá tette: — Asszonyom, rendelkezzék e két leánnyal, kik e perctől kezdve szolgálatára állanak. Halkan pedig ezt súgta a legközelebb hozzá álló Neddának: — Nekem ne komédiázzatok. Komornái lesztek mindketten, tudjátok, hogy a ciszterna vár rátok, ha akaratommal ellenkezni merészeltek. Nedda ijedt arcot csinált, amiből Ilma is értett. Ketten most egy női budoárba vezették Ilonkát. Ez az egész eljárás a legnagyobb mértékben elidegenítő volt reá nézve. Most még kevésbbé tudta, hányadán áll és mi lesz vele. A két leány merően, feszesen állott s csak várta, hogy az idegen nő megszólaljon. Tekintetük elárulta, hogy nem szívesen látják őt itt. Ilonka hallgatott. Urna végre Neddához hajolt s halkan kérdezte: — Mit súgott neked a gróf? — Azt súgta, hogy cisztma vár reánk, ha akaratával ellenkezünk. — Voltaképpen mi az akarata? — Azt akarja, hogy szobalányai legyünk ennek a nagysámnak. Azt is mondta, ne komédiázzunk, mert jaj lesz nekünk. Ilonkát a két leány suttogása még zavartabbá tette. Körültekintett a szobában s a mesés pompa dacára, vagy talán éppen emiatt, iszonyú aggodalom szállott szivébe. Minő ház ez? Minő szerepet játszik itt ez a két leány? Mit súgott nekik a gróf és mit sugdostak ők most maguk között? Egy irtózatos sejtelem támadt benne, mely szinte megfagyasztotta ereiben a vért. Sápadtan, ciinte- kidülledt szemekkel szökött fel a pamlagról s a két leány elé állva, reszkető ajakkal kiáltotta: — Mondják meg nekem, micsoda hely ez? Kicsoda ez az ur, aki engem ide hozott? A két leány egymásra nézett. Most meg ők nem tudták, mit gondoljanak. Ez a nő tehát nem önként jött ide, sőt még nevét sem tudja a grófnak. Egy percig tartott a kínos csend. Ilonka szigorú hangon ismételte kérdését. Végre az egyik leány megszólalt : — Nagysád tehát nem tudja, ki hozta kegyedet ide? — Én voltakép Kolozsvárra akartam menni s akaratom ellenére hoztak ide. Nemde ez az ur a kormánybiztos? — Nem, — rázta fejét Nedda. — Akkor hát ki? Éhre a leányok ismét egymásra néztek. — Nos, miért nem válaszoltok kérdésemre? — kérdezte Ilonka. — Nem merünk, — válaszolt Nedda. — Ha az ur nem nevezte meg magát, éz azt jelenti, hogy nevet titokban kívánja tartani nekünk tehát nem szabad őt elárulni. —- Oh akkor hová jutottam? — zokogta el magát a fiatal nő s vissza rogyott a pamlagra. — Távozzatok tőlem, mert ti az ö segédei vagytok. Hagyjatok magamra fájdalmammal. A két leánynak ezt kétszer sem kellett mondani. Elmentek biz ők mindjárt az első szóra és szobájukba húzódtak. — Ez egy uj áldozat, — szólt Nedda. — Szeretném tudni, hol csípte fel őt a gróf. — Még inkább csodálom, hogy nem ismertette meg magát vele. Előre látom, hogy sok dolgot fog neki adni. Nagyon erényesnek látszik. . — Hagyd el, — legyintett kezével. — Éz csak kezdetben van igy. Később megváltozik minden. — Akkor ennek csak mi isszuk meg a levét,— jegyezte meg Ilma. — Mi egészen fölöslegesekké leszünk s még utoljára mosogató cselédekké alacsonyitanak le bennünket. — No még csak az kellene, — pattant fel Nedda. — Nos? Talán bizony tehetnél válamit az ellen? Semmit se tehetnél. Mindjárt azzal fenyegetnek, hogy á ciszternába kerülünk. E gondolatnál önkénytelenül összerázkódott mind a kettő. Ilonka ezalatt a pamlagra borult és keservesén zokogott. Egyszerre nyílt az ajtó s Kömlőváry belépett. Karjait keresztbe fonva, megállóit a pamlag előtt és nézte a siránkozót, aki nem hallotta öt belépni. De mintha érezte volna közelségét, hirtelen felemelkedett. A grófot meglátva, hozzá rohant és kezeit összetéve, könyörgött: — Az égre kérem, bocsásson el. Minek tart itt fogva akaratom ellenére? Miért nem vitt Kolozsvárra ? — Csillapodjék le, asszonyom. Azt hiszem, kegyednek egyáltalán nincs oka siránkozni. Kegyed itt teljesen biztosnak érezheti magát. — Azt mondja meg legalább, kicsoda ön? — Nos, ha épen olyan nagyon kiváncsi rá, hát megmondom. Nevem gróf Kömlőváry Ákos. Ilonka meghökkenve hátrált. Tehát gróf. Akkor bizonyára valami magas állást tölt be. — Ön talán a kormánybiztos? — Nem, — rázta fejét a gróf. — Én semmiféle hivatalt nem viselek. A magam ura vagyok. — Van-e legalább felesége? — Nincs . . . nem is volt és minden valószinüség szerint, nem is lesz. — Akkor annál is inkább követelem, hogy bocsásson el innét — én férjes nő vagyok, nem illik egy nőtlen férfi házánál tartózkodnom. A gróf erre csak mosolygott. Ilonka hévvél folytatta: — Ha ön gróf, akkor grófi lovagiasságára kérem, bocsásson szabadon, vagy legalább sürgönyözzön férjemnek, hogy jöjjön értem. — Kedves nagysád, ki tudja, hol és merre jár az ön férje. Kegyed mindig azt mondta ,hogy kegyedért minden áldozatra képes. Nos, én mondhatom, hogy ez nem úgy van. Biztosan tudom, hogy semmit sem akart áldozni, ez azt bizonyitja, hogy nem is szereti kegyedet. — Oh az nem igaz! — kiáltott Ilonka. — Legyen meggyőződve, asszonyom, hogy igaz. Ezt biztos forrásból tudom. Igen valószinü, hogy ő már régen kárpótolta magát másvalakivel s kegyedre már nem is gondol. — Oh ne rágalmazza őt! — kiáltott Ilonka csaknem magánkívül. A gróf átlátta, hogy most még túlságosan fel van izgatva s lecsillapítani igyekezett öt. — Asszonyom, legyen türelemmel. A dolgot nem lehet ám felfújni. Férjének nincsenek szárnyai, hogy iderepülhessen. Még a legközelebbi vasúti állomástól is három napi járó útra vagyunk. Négy-öt napnál előbb tehát ne is számítson semmire sem. (Folytatjuk) wrrrT SYDNEY, Ausztrália -r- Egy ukrán bevándorló, aki nevét nem árulhatja el, mert fél az ausztráliai szovjet nagykövetség haragjától és bosszújától, elmondta: — A feleségem három gyermekünkkel vakációra elutazott egy innen északra levő fürdőhelyre. Néhány nappal utóbb megtudtam, hogy nem vakációznak ott, hanem hajóra szálltak, az “Australia” nevű hajóra, amelynek uticélja Singapore, Colombo, Bombay, és Génua. Nyilvánvaló volt, hogy vissza akarnak szökni Oroszországba. Jet repülőgépbe szálltam, högy visszahozzam őket. Singaporeba repültem. Ott elértem a hajót. SINGAPORE — Az ukrán felment a hajóra, megpróbálta rábeszélni a feleségét, hogy térjen vissza a gyerekekkel.. Az asszony nem engedelmeskedett. Erre az ukrán a singaporei hatóságok segítségét kérte. A Főbiróság rendeletére kikötői rendőrök mentek a hajóra, az ukrán támogatására. Az aszszorty a gyerekekei becsukta magát egy toliét fülkébe és csak egy órai rábeszélés után nyitotta ki az ajtót. De tovább is hajthatatlan maradt az asszony, csak a nagyobbik, 14 éves fiú követte az apját, a kisebb fiú, 7 éves, és a kislány, 3 éves, a mama szoknyájába kapaszkodtak — hárman folytatták az utat, mely végül is Oroszországba vezet, az apa nagyobbik fiával visszautazott Sydneybe. AZ ÖTÖDIK GENERÁCIÓT UTOLÉRTE A VÉGZET KINGSTON, Anglia — Carmen Rosaire 18 éves kötéltáncosnő 40 láb magasságból lehuzant, holtan maradt a cirkusz porondján. Apja és anyja tanúja volt a szerencsétlenségnek. A cirkuszi mutatványos család ötödik generációjának tagja volt a szerencsétlenül ját leány. IGAZ! IGAZ Mesterségesen szítják a kémmániát a szovjet országokban. Az oroszok, felsőbb parancsra, kémet látnak minden külföldi látogatóban. Minden turista kém! — ez a jelszó.- Igaz. — mondja Robert Bériin 28 éves chicagói üzletember. — Engem is 1958 júniusában, amikor Oroszországba látogatni készültem* az amerikai Cl A hírszerző szolgálat megkért, hogy Oroszországban kémlelődjek. De én az ajánlatot visszautasítottam. Robert Berlin rászolgált egy “Thank you” kártyára, Nikita Kruscsev sajátkezű aláírásával. Az angol birodalom szenzációja: Argyll hercege azzal vádolja feleségét, hogy megcsalta. "Nem csak egy személlyel és nem csak egyszer" — jelemeííe ki a felbőszüli herceg. Irta: TÖLGYEST MIHÁLY-----—- ■■■ - SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE------
